friss műút

-ról, -ről

Kapelner Zsolt

Kapelner Zsolt

1991-ben született Budapesten, 2013-ban az ELTE-n szerzett diplomát, jelenleg a Central European University Filozófia szakos hallgatója.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kiskáté

Kapelner Zsolt: Demokrácia határok nélkül
(Eva Erman – Sofia Näsström (szerk.): Political equality in transnational democracy. Palgrave Macmillan, 2013)
2017. november 24.

Mire való a demokrácia? Miért gondoljuk úgy, hogy bizonyos politikai döntéseket az embereknek maguknak kell közösen meghozniuk, és nem hagyhatjuk, hogy a politikusok, szakértők, intézményvezetők azt csinálják, amit jónak látnak? A legtöbb politikafilozófus szerint a demokrácia egyik fő funkciója az, hogy igazolja vagy legitimálja azokat a szabályokat, döntéseket, intézményeket, amelyek meghatározzák, miként éljük közös életünket egy társadalomban. A társadalmi együttélés ezen keretfeltételeit azért fogadhatjuk el, azért nem tartjuk őket zsarnokinak vagy diktatórikusnak, mert jelentős részben mi magunk döntöttük róluk, volt beleszólásunk e döntésekbe, azok nem a „fejünk felett születtek”, nem kívülről kényszerítették ránk őket.

De mégis melyek azok a szabályok, döntések, intézmények, amelyek demokratikus igazolásra szorulnak? Szokás szerint úgy gondoljuk, hogy a demokrácia kereteit a nemzetállamok jelölik ki: Magyarország politikai intézményei demokratikus igazolásra szorulnak, és ezt az igazolást a magyar állampolgároknak kell végrehajtaniuk. Van azonban egy bökkenő: a társadalmi együttélés kereteit például Magyarországon nem kizárólag a magyar törvények és politikai intézmények határozzák meg. Meghatározza számtalan nemzetközi szervezet — a Kereskedelmi Világszervezettől (WTO) a Nemzetközi Valutaalapon (IMF) át az Európai Unióig (EU) —, sőt az is, hogy az amerikai elnök kilépteti-e országát a párizsi klímaegyezményből, hogy Németország milyen gazdaságpolitikát folytat, hogy mik Kína tervei globális pozíciójának megszilárdításával kapcsolatban.

A világ országai nem elkülönült szigetek, amelyek csak néhanapján és pusztán érintőlegesen állnak kapcsolatban egymással; ellenkezőleg, tevékenységük nemzetközi szervezeteken, egyezményeken, és a globális gazdaság és politika informális csatornáin keresztül is napról napra egyre inkább összefonódik.

De mit jelent mindez a demokráciára nézve? Vajon demokratikussá kell tennünk minden nemzetközi szervezetet, mint például az EU-t? Vajon az EU már eléggé demokratikus? Beleszólást kell adnunk a magyaroknak abba, mit csinálnak a németek? Vagy egészen új, nemzetek feletti, ne adj’ Isten globális demokratikus intézményeket kell létrehoznunk, hogy az egyre jelentősebbé váló nemzetközi és globális ügyeinket — a nemzetközi igazságtalanságoktól a klímaváltozásig — kezelni tudjuk?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ az Eva Erman és Sofia Näsström által szerkesztett kötet. A könyv többségében európai politikafilozófusokból álló — különösen a huszadik századi német politikai és társadalomfilozófiára építő, de az angol nyelvű analitikus iskolától sem idegenkedő — szerzői nagyrészt egyetértenek abban, hogy hogy a különféle államok mind szorosabbá váló nemzetközi összefonódása, a globalizáció és regionális — például európai — integráció sajátos kihívásokat jelent a demokrácia számára. Ebből kiindulva igyekeznek tisztázni, miféle filozófiai alapelvek érvényesek a nemzetközi demokráciára, miféle gondolkodási és intézményi reformokat tesznek szükségessé e sajátos kihívások.

A német filozófus, Rainer Forst egy meglehetősen egyszerű alapelvből bontja ki a nemzetközi demokrácia követelményeire vonatkozó elképeléseit. Forst meglátása, hogy minden ember rendelkezik az úgynevezett igazolás jogával. Ez azt jelenti, hogy csak azon politikai vagy társadalmi viszonyrendszereket tarthatjuk elfogadhatónak, amelyeket képesek vagyunk kielégítő módon igazolni mindazok számára, akik e viszonyrendszerek hálójában találják magukat. A kielégítő igazolás módja azonban nem más, mint a demokrácia. A politikai és társadalmi rendszerek — ahogy fent is láttuk — azáltal válnak elfogadhatóvá, hogy az emberek maguk is részt vesznek e rendszerek létrehozásában.

Márpedig a nemzetközi színtéren számtalan ilyen igazolásra szoruló politikai és társadalmi rendszer létezik. Forst nem csak az olyan államhatárokon átívelő politikai szervezetekre gondol, mint az Európai Unió. Úgy véli, hogy bizonyos mértékig a nemzetközi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok rendszere is ilyen. Hogy napjainkban a globális világrendet elképesztő egyenlőtlenségek és igazságtalanságok jellemzik, nem titok. A legtöbb ezzel a témával foglalkozó politikafilozófus azonban úgy véli, hogy e probléma megoldása elsősorban a javak globális újraelosztása által orvosolható.

Nem így Forst. Az ő meglátása szerint a nemzetközi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok alapját mindenekelőtt a hatalom igazságtalan eloszlása eredményezi. Ezek az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok csupán azért maradhatnak fenn, mert kárvallottjaik nem rendelkeznek elég hatalommal, hogy a számukra kedvező, igazságos globális rend feltételeit kivívják, ezáltal pedig az igazságtalanságok kedvezményezettjei számára lehetővé válik, hogy önkényes módon hatalmat gyakoroljanak e rendszerek vesztesei felett. Az igazságtalanság az uralom, a dominancia szállásmestere lesz. Az igazolás joga és a demokrácia feladata azonban éppen az, hogy a dominanciát, az önkényes hatalomgyakorlás lehetőségét és vele a globális igazságtalanság forrását megszüntesse.

Bár Forst meglátásai elsőre igencsak meggyőzően hatnak, joggal tehetjük fel a kérdést: még ha elfogadjuk is, hogy valamiféle robosztus nemzetközi demokráciára van szükségünk, vajon hogyan döntsük el, hogy pontosan kinek adjuk meg a demokratikus beleszólás jogát? És pontosan mely intézkedések, szabályok, intézmények esetén kell megadnunk ezt a jogot?

Eva Erman esszéje ezekre a problémákra igyekszik választ találni. Ahogy a svéd filozófus rámutat, napjainkban sok filozófus és politikai elméletíró, aki kiáll a nemzetközi, sőt globális demokrácia gondolata mellett, úgy véli, hogy mindenkinek beleszólása kell hogy legyen azokba az ügyekbe, amelyek valamilyen módon hatással vannak rá. Ez az úgynevezett „minden érintett elve”, amely szerint a demokratikus beleszólás azoknak az embereknek jár, és csak azokban az ügyekben, akik a kérdéses ügyekben érintettek. Ha nem kapnának beleszólást, ezek az ügyek a fejük felett dőlnének el, ami elfogadhatatlan forgatókönyv.

Ez meglehetősen egyszerű demokratikus elvnek tűnik, ám könnyen beláthatjuk, ha alkalmazni szeretnénk, rövid úton nagy nehézségekbe bonyolódnánk. Globalizálódó világunkban ugyanis, úgy tűnik, bizonyos értelemben mindenki érintett mindenben. A globális gazdaság történései, az egyes országok belügyei — ahogy fent láttuk — közvetlenül vagy közvetve, áttételeken át és olykor csak hosszú időtávon, de mindenki életére hatással lesznek. Azt jelenti ez, hogy mindenkinek demokratikus beleszólást kell adnunk minden ügybe?

Erman szerint ez nem csak gyakorlati nehézségekkel járna, de a demokrácia alapvető természetétől is idegen volna. Amint írja: „a demokratikus legitimitás igénye nem elsősorban azért merül fel, mert döntésre kell jutnunk különálló ügyekben, melyek különböző módon érintenek minket, hanem mert az embereknek közös ügyeik és problémáik vannak, és ezért valamilyen kollektív döntéshozatali apparátusra van szükségük, hogy ezen ügyeket igazolható módon kezelhessék.” (69)

A demokratikus beleszólás Erman szerint elsősorban arra szolgál, hogy közös társadalmi életünket közösen alakíthassuk ki. Ilyenformán a demokratikus intézmények felállításakor nemcsak azt kell megkérdeznünk, kik az érintettek, hanem azt is, kik részesei közös társadalmi életünknek — azaz kik azok, akiknek érdekei, értékei, élettervei ugyanolyan mértékben összefonódtak azokkal az ügyekkel, amelyek demokratikus döntéshozás tárgyát képezik, mint a miénk.

Erman szerint ez leginkább annak alapján dönthető el, hogy kik azok, akik szisztematikusan és hosszú időn át alá vannak vetve bizonyos politikai intézmények, döntések és törvények fennhatóságának — ők azok, akik számára egyenlő demokratikus beleszólást kell biztosítani ezeknek a politikai ügyeknek az intézésébe. A minden érintett elvét tehát fel kell váltanunk a minden alávetett elvével. Ez sok esetben túlnyúlik majd a mai nemzetállamok határain — például az olyan transznacionális döntéshozó szervek esetében, mint az EU vagy akár az IMF —, de szemben a minden érintett elvével mégis képessé tesz minket arra, hogy elkülönített demokratikus közösségekről beszéljünk.

Ez persze nem jelenti, hogy az érintetteknek semmiféle köze, semmiféle beleszólása nem lehet egy demokratikus közösség által meghozott döntésbe. Erman illusztrációképp a svédországi Barsebäck atomerőmű példáját hozza fel, amely Dánia közvetlen közelében, Koppenhágától 20 kilométerre fekszik, és amelynek működését a dán kormány a kezdetektől fogva kritizálta. Erman úgy véli, a dánoknak — akik egy esetleges reaktorkatasztrófa esetén nagyon is érintettek lennének — valamiféle beleszólást biztosítani kell ennek az egy döntésnek a meghozatalába. Azonban nem jár nekik egyenlő, demokratikus beleszólás Svédország belügyeibe, „mert nincsenek szisztematikusan és hosszú időn át alávetve a svéd törvényeknek egy olyan kontextusban, melyben szinte minden alapvető érdekük érvényesülése összefonódik a svédek szinte minden alapvető érdekének érvényesülésével.” Ez a helyzet azonban a jövőben az egyre szorosabb nemzetközi összefonódás és megerősödő kölcsönös függések nyomán változhat.

Mindezek az elméleti fejtegetések talán meggyőzően hatnak, de vajon a nemzetközi demokrácia ezen alapelveinek mégis miféle intézményekben kellene testet ölteniük? Vajon olyan nemzetközi politikai intézményekre, parlamentekre és kormányokra lenne szükség, amelyek — akárcsak a nemzetállam — szuverén hatalmat gyakorolnak a nemzetközi közösség felett? A nemzetközi demokrácia elvei egyfajta demokratikus nemzetközi, majd pedig világkormány létrehozását követelik?

Ha ez így lenne, meglehetősen erős érvként szolgálna a nemzetközi demokrácia ellen. Ahogy ugyanis a kiemelkedő huszadik századi politikafilozófus, John Rawls A népek joga című művében kifejtette: egy világkormány — legyen bár demokratikus világköztársaság — vagy egy mindenkit elnyomó világzsarnokság előfutára lenne, vagy egy folytonos és kibékíthetetlen belső konfliktusoktól sújtott instabil birodalomé. Helyesebb lenne a nemzetközi politika színterét meghagyni az államok közötti szabad interakció terepének, amelyben sem demokratikus, sem semmilyen kormányzás nem érvényesül.

Ahogy azonban James Bohman kifejti, van egy további lehetőség is. Bohman úgy véli, jelen körülmények között mindenképp szükséges lenne a nemzetközi demokráciára törekednünk: az embereket képessé kell tenni arra, hogy befolyást gyakoroljanak az életüket meghatározó nemzetközi ügyek fölött. Ennek intézményi megvalósulása azonban nem szükségképpen egy központosított világkormány; az ő javaslata Kant és az amerikai politikai gondolkodó — egyébiránt az USA negyedik elnöke —, James Madison nyomán egy föderalista, nemzetek feletti kormány létrehozása.

Bohman szerint a nemzetközi demokrácia intézményi kerete nem egy központi kormányzat, amelyben az egyes népek, államok csupán mint tartományok vagy önkormányzatok vannak hierarchikus módon alárendelve a központ akaratának. Ellenkezőleg, a nemzetközi demokráciát államok olyan föderatív vagy szövetségi társulásaként kell elképzelnünk, melyben a hatalom egyenlő mértékben oszlik meg az állami vagy nemzeti és a szövetségi szint között, és egyik sincs végérvényes módon alárendelve a másiknak. A demokratikus politikai döntéshozatal egy ilyen rendszerben párhuzamosan zajlik mindkét szinten, az állampolgárok egyszerre vesznek részt a demokratikus döntéshozatalban — választásokban, népszavazásokban stb. — a szövetségi, a nemzeti, vagy akár a regionális szinten.

Úgy tűnhet, egy ilyen rendszer szükségszerűen káoszhoz vezetne. Ha egyik szint sincs végérvényesen alávetve a másiknak, ha senki nem gyakorolja a főhatalmat, senki sem képes kimondani a végső szót, akkor hogyan lehetne bármiben is döntésre jutni? Ám ha jobban meggondoljuk, a hatalommegosztás elve már ma is hasonló helyzetet teremt: az egyes hatalmi ágak egymástól függetlenül működnek, és kölcsönösen felügyelik egymás működését, fékekként és ellensúlyokként szolgálnak egymás számára. Egy föderatív nemzetközi demokrácia hasonló elven működne.

Bohman szerint egy ilyen rendszer nem csupán praktikus előnyökkel járna, nem csupán lehetővé tenné a nemzetközi és globális problémák hatékony demokratikus kezelését, miközben elkerülné a világzsarnokság veszélyét. Egyúttal azokat az alapvető értékeket is megvalósítaná, amelyek miatt egyáltalán elfogadjuk a demokrácia ideálját. A demokrácia Bohman nézete szerint mindenekelőtt az emberi szabadság kiteljesítésének eszköze; arra szolgál, hogy felszabadítsa az embert az idegen fennhatóság alól, és saját sorsának kovácsává tegye azáltal, hogy beleszólást biztosít neki sorsa alakulásába. Ez az, amit egy föderatív nemzetközi demokrácia biztosítani képes azáltal, hogy a hatalmat szétosztja számos szint között, melyek közül egyik sem képes végső uralmat gyakorolni a többi fölött.

Mindez azonban napjainkban pusztán elvont, filozofikus álmodozásnak tűnik. A demokrácia és a szabadság intézményei világszerte meggyengülnek, újra erőre kapnak a biztonságért és stabilitásért önkényuralmat követelő despoták, a demokratikus önrendelkezést megvető szakértők, akik úgy vélik, az emberekre nem lehet rábízni, hogy saját sorsuk felől döntsenek.

Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy e körülmények között mégis milyen reménnyel kecsegtet a nemzetközi demokrácia, és ugyan miféle értékkel bír a népek köztársaságáról szóló álmodozás. Miért lenne érdemes a kötet többi írásával — Samantha Bessonnak a demokrácia és az emberi jogok viszonyára vonatkozó tanulmányával, vagy Hauke Brunkhorst államról és a nemzetközi demokráciáról szóló fejtegetéseivel — foglalkozni? Hogy erre választ kapjunk, érdemes elolvasnunk a kötet másik szerkesztőjének, Sofia Näsströmnek a könyvet záró tanulmányát. Ebben a szerző felhívja a figyelmünketarra, hogy a demokrácia és a politikai egyenlőség eszméje — ahogyan ma ismerjük — először az amerikai és francia forradalom során, a tizennyolcadik század végén jelentek meg a politikai térben. E forradalmak demokratikus intézményei, melyek napjaink demokratikus gondolkodásának és gyakorlatának alapját és előképeit jelentik, maguk is filozofikus álmodozásként kezdték karrierjüket Locke, Rousseau és Montesquieu köteteinek lapjain. Ugyanakkor létrejöttük nem a vak szerencse vagy valamiféle természetes fejlődés, haladás eredménye volt, hanem ellenkezőleg: hosszadalmas és fáradalmas politikai munka és küzdelem, olykor fegyveres harc eredménye.

E küzdelmek végeredménye pedig távolról sem volt tökéletes. Az amerikai demokrácia kezdetben a gazdag fehér férfiak demokráciája volt, egy rabszolgatartó társadalom demokráciája. Ám ha ránézünk a politikai egyenlőség és demokrácia történetére, azt találjuk, hogy a demokrácia további küzdelmek és erőfeszítések árán mindig képes volt áthágni az elé állított határokat, növekedni és emberek mind szélesebb tömegeit magába foglalni.

Ahogy a globalizáció mindinkább teret nyer a modern világban, és ahogy egyre több globális kihívással nézünk szembe, mind valószínűbbé válik, hogy a demokrácia történetének következő fejezete a nemzetközi és talán a globális demokráciáé lesz. Ennek előkészítésében a demokrácia elméletei és a politikai filozófia kulcsszerepet játszhatnak, ám a demokrácia globális fordulatát végső soron csak tudatos nemzetközi erőfeszítések hozhatják el.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!