friss műút

-ról, -ről

Lakatos István

Lakatos István

(Budapest, 1980. november 10.) Rajzolt képregényeket, illusztrált mesekönyveket, írt egy Dobozváros című meseregényt. Azt mondja a szerző, rajzolna még.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Próza

Lakatos István: S láttam, egy kígyó tekereg
(a készülő regény második fejezete)
2017. november 14.

— Tudtál aludni? — kérdezte anyu.

Morogtam valamit. Nem akartam megemlíteni neki az éjjeli hangokat. Valószínűleg semmiség, csak én paráztam túl az egészet, akkor meg minek egyáltalán beszélni róla.

Felkászálódtam a heverő mellől. A tagjaim teljesen elgémberedtek, fájt, amikor felálltam. Vera már egy szalámis zsömlét eszegetett, és anyu éppen nekem kent egy másikat.

— Köszi — mondtam, de nem vettem el. — Mindjárt jövök.

Felvettem a cipőmet, hogy először is szívjak végre egy kis tiszta levegőt, és hugyoznom is kellett.

Az ajtó előtt apró ágak, levelek hevertek, lábnyomokat, vagy más állatra utaló jeleket nem láttam. Nem járt erre semmi, csak a szél nekicsapta a növényeket a ház oldalának. Valami azonban mégis nagyon fura volt.

Ugyan sötét volt, amikor tegnap megérkeztünk, de lámpafényben azért nagyjából meg tudtam nézni a ház környékét. És tisztán emlékeztem, hogy a fák messzebb voltak. Hiszen amikor papírt kerestem, még egy picit be is merészkedtem közéjük. Most egészen a kunyhó mellett álltak, bokrostól, csalitostól, mindenestől. Mintha maga az erdő jött volna közelebb.

Na jó, ez marhaság. Megkérdezzem anyut? Hátha jobban megnézte magának tegnap, mint én. Nem, nem kérdezem meg. Hülyeség az egész. Sötét volt, fáradt voltam, Verára figyeltem, és még a nő miatt is dühös voltam, aki elhozott minket. Nyilván rosszul emlékeztem.

Mindenesetre megkerültem a kunyhót, és hátul végeztem el a dolgom. Miután végeztem, felhúztam a sliccem, visszaballagtam, és megettem a zsömléket. Vera már végzett, és anyut nyúzta, hadd indulhasson felfedezőútra.

— Mondjuk azt, hogy én leszek a kalandor, és megtalálom a sok kincset az erdőben — mondta, és már indult is volna.

Anyu jelentőségteljesen rám nézett.

— Oké –— mondtam. Legalább addig se kell itt lennem.

Míg Vera felvette a kabátját, előhalásztam az egyik táskából egy üveg vizet, és eltettem a hátizsákomba.

— Ugye nem buborékos? — kérdezte Vera. — Az nem jó, mert döfköd.
— Nem — mondtam. — Indulhatunk?
— Persze! — rikkantotta, és már szaladt is kifelé.
— Ne menjetek messze — szólt utánunk anyu. — Ez itt nem tart sokáig. Egy óránál tovább ne maradjatok el.
— Vera, várj meg! — kiáltottam ki a húgomnak, majd előkotortam a telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Fenébe, elfelejtettem feltölteni, 15%-on volt az aksi. Anyu felé fordultam.
— Hát, remélem, nem merül le addig. Legfeljebb felhívlak, ha már nagyon rottyon van.
— Ha lemerülnél, induljatok rögtön vissza — mondta anyu.

Hát az nem rajtam fog múlni, hanem Verán, gondoltam. Ki tudja, milyen bogarat talál, amit természetesen halaszthatatlanul meg kell vizsgálnia, méghozzá nagyon tudományosan. De nem akartam ezzel fárasztani anyut, így inkább csak megkérdeztem tőle, hogyan jutunk majd haza.

— Kisétálunk az útig. Valahol a közelben van egy buszmegálló.

Nem valami bíztató, de legalább elhúzunk innen, gondoltam. Bólintottam, és kiléptem a szabadba.

Vera nem rohant el, a kunyhó előtt álldogált.

— Sziasztok, fák! Nézd csak! Idejöttek a fák barátkozni!

Ledöbbentem.

— Hogy érted?
— Hát idejöttek. De buta vagy. Na sziasztok! — Integetett a fáknak, majd öles léptekkel, cammogva elindult.
—Így kell kalandozni! Ez a kalandozó járás.
— Értettem — mondtam, és a nyomába eredtem. — Ne tűnj el!

Vera szóra sem méltatott. Szórakozottan figyeltem, amint össze-vissza rohangál, és közben azon tűnődtem, amit az előbb mondott. Idejöttek a fák barátkozni. Mire értette? Talán valahogy tényleg közelebb kerültek a növények? Ugyan már. Vera csak egy kislány, szeret bolondságokat beszélni. Azért nagyon fura.

Mindegy, nem akartam ezen tovább rágódni. Semmi értelme. Közben magunk mögött hagytuk a kunyhót, és a húgom eltűnt egy keskeny ösvényen. Megszaporáztam a lépteimet, nehogy szem elől veszítsem. Egy fa mellett guggolt, és épp egy követ igyekezett odébb hengeríteni.

— Mit találtál? — kérdeztem. — Segítsek?
— Nem kell — mondta, és letérdelt, hogy nekifeszülhessen a kőnek.
— Ne már, tiszta kosz lesz a nadrágod.

Fenébe, úgy beszélek, mint egy felnőtt, gondoltam. Hagynom kéne, hadd koszolja össze magát. Az benne a móka! Emlékszem, én is mennyire szerettem, ha nyakig dzsuvásan értem haza a játszótérről, sőt a nyári szünet végén akkor voltam elégedett, ha mindkét térdemen tenyérnyi, varas sebek éktelenkedtek. Imádtam kapargatni!

Így hát leguggoltam mellé. Közben Vera nyögdécselve felfordította a követ. Alatta, a nedves földben különböző méretű bogarak nyüzsögtek, és kövér, sápadt kukacok, meg nyálkásan fénylő százlábúak tekeregtek.

Vera egy bottal elmélyülten piszkálgatta.

— Ugye milyen gusztustalan? — kérdezte nevetve.
— Hát eléggé — mondtam. Fogtam a legközelebbi gallyat, és én is matatni kezdtem a vonagló masszában.

Teljesen belefeledkeztem. Nagyobb bogarak másztak át kisebbeken, egymásba csimpaszkodtak, összetorlódtak, apró lábak akaszkodtak egymásba, és hússzínű hernyók csusszantak át rajtuk nyálkás csíkot húzva a kitinpáncélokon. Közöttük sápadt, hurkás lárvák lüktettek, és erős késztetést éreztem, hogy agyonnyomjam őket.

Látni akartam, amint kifröccsen a lágy belsejük. De meg is pörkölhetném őket, ha lenne nálam öngyújtó, vagy kitéphetném a lábukat.

Épp az egyik húsos lárvát passzíroztam szét a botommal, és szórakozottan figyeltem, ahogy összekunkorodik, amikor sikoltást hallottam.

Vera nem volt mellettem.

Felkaptam a fejem, de nem láttam sehol. Fejhangon, eszeveszetten sikoltozott.

Baj van.

Egyszeriben kivert a víz. Felálltam, és hirtelen megszédültem.

— Vera! — kiáltottam. –— Hol vagy? Hol vagy?

A sikoltásból zokogás lett. Valahonnan a sűrűből jött.

— Hol a faszomban vagy? Mi történt? — üvöltöttem, és bevetettem magam a bozótba. — Mondj már valamit! Vera!

— A kurva életbe! — kiáltottam, amikor megláttam. Remegni kezdtem. — Mi történt?? Mi a szar történt??? – És sírtam.

Minden tiszta vér volt. És Vera csak sikított.

Valami rozsdás fémet láttam, és hogy éles fémfogak martak bele csontig a pici lábába. És vérzett és sikoltozott.

Remegve hajoltam le, hogy kiszabadítsam.

— Mi a kurva élet ez?

Egy rohadt medvecsapda!

hogy a faszomba került ide
egy kibaszott medvecsapda

Megpróbáltam szétfeszíteni, de iszonyatosan remegett a kezem, csúszott a vértől és a saját verítékemtől, és Vera is eszeveszetten kapálózott.

— Maradj, nyugton, kérlek! — kérleltem zokogva.

ő rakta ide
az a geci

Egyszerűen nem ment. Biztosan egyszerű lett volna, de a bénázásommal csak még nagyobb fájdalmat okoztam a húgomnak.

Aztán valami odébb lökött. Gyökerek tekeredtek a lábamra. És hiába rugdostam, tördeltem, egyre több kúszott elő, és egyre szorosabban fogtak.

Aztán a bozót közelebb jött. Vékony ágak kúsztak a medvecsapdához, rátekeredtek , majd szétfeszítették. Kiszabadították Verát. Körülölelték ernyedten kapálózó kis testét, és egyszerűen bekebelezték.

Hirtelen elengedtek a gyökerek. Felpattantam, odébb rúgtam a csapdát, és nekiestem a bozótnak. Vera közben elhallgatott, talán elájulhatott, de az ágak egyre csak kavarogtak, recsegtek-ropogtak — az erdő elragadta a húgomat.

Volt is időm foglalkozni azzal, mi a csuda történik épp! Az ágakat tördelve csörtettem utána. Rohanni akartam, de nagyon sűrű volt a növényzet, és folyton elém tekeregtek, mintha meg akarnának akadályozni. Igyekeztem legalább a szememet védeni, mert az arcomba csaptak, összekaristoltak, és a ruhámat szaggatták. De nem érdekelt, mert tudtam, a húgom életéről van szól — ha szem elől vesztem, soha többé nem látom.

De a mozgolódás egyre csak távolodott.  Bokrokon csörtettem át, kiálló gyökereken bukdácsoltam keresztül, és többször is megcsúsztam, de csak nyomultam előre, árkon-bokron keresztül, hogy kiszabadítsam a kishúgomat.

Már jócskán az erdő sűrűjében jártam, és fogalmam sem volt, hogyan keveredek majd ki innen, de nem is érdekelt, csak abban voltam biztos, hogy Vera nélkül nem térek vissza ahhoz az átkozott faházhoz.

Az ágak ropogása már nagyon távolról hallatszott. A ruhám több helyen is felszakadt, véreztem is, de hajtott előre a düh és a pánik.

Lebukdácsoltam valami kiszáradt folyómederbe. Merre tovább? Göcsörtös, mohos fák meredeztek körülöttem, a leglehetetlenebb szögekben, a vastag törzsek közt embermagasságú páfrányok és mindenféle füvek nőttek, piros kalapos gombák, és ahol a lombkorona nem ért össze és betörtek a napsugár fénypászmái, vadvirágok nyíltak.

Csend volt, súlyos, nyomasztó csend. Se szél, se állatok neszezése, se madárdal. Körülnéztem, letört ágakat kerestem, abból talán kitalálhattam volna, merre adogatták egymásnak a fák Verát, de minden sértetlennek látszott, mintha évek óta nem járt volna erre még egy nyavalyás pocok se.

Nem hiszek a megérzésekben, pláne az olyanban, ami megmutatná nekem az átkozott erdő közepén, hová vitték a húgomat. Most viszont valami ilyesmi történhetett, mert egyszer csak elindultam. És csak mentem és mentem, és szitkozódtam és talán már nem is félelmet éreztem, hanem színtiszta dühöt. És gyűlöltem az összes fát, az összes bokrot, az avart a lábam alatt, még a rohadék virágokat is.

Akkor is megtalálom Verát, a kurva anyátokat.

Egyszer csak kiestem egy tisztásra. Tényleg így történt: annyira sűrű volt a növényzet, hogy ész nélkül haladtam előre, és amikor már nem volt semmi, ami lassíthatott volna, kizuhantam a bokrok közül, bele a puha fűbe.

Nem is tisztás volt, mert ahhoz túl szabályosnak tűnt. A túloldalon vénséges vén fák sorakoztak szabályos félkörben egy kis domb körül, bár ezt csak gyanítottam, mert a karéj dombon túli oldalát nem láthattam. A fű sem vadult el, mintha gondosan nyírták volna. Magam sem értettem, miért, de úgy éreztem, hogy ez a tisztás nem része az erdőnek, illetve nem úgy része. Ez valami más volt. Valami ősi, valami tiszta. És noha az imént még pánikoltam és dühöngtem, ez a hely arra késztetett, hogy nyugodjak meg. Lassítsak.

Feltápászkodtam és átvágtam a pázsiton. A fák törzséből különös csomók álltak ki. Végigsimítottam rajtuk, ujjaimmal végigkövettem a kitüremkedéseket, az árkokat, és döbbenten fedeztem fel, hogy kényelmetlenül ismerős a mintázatuk.

Nem lehettek természetes képződmények. Csukott szemű, békés, arcok sorakoztak egymás mellett, amiket benőtt a fa kérge. Noha emberi vonásaik voltak, mégis különböztek tőlünk, de nem tudtam volna megmagyarázni, miért. Követtem a fák félkörét, fától fáig haladtam, és közben végigsimítottam az összes törzsén.

Arcok. Arcok mindegyikben.

Az utolsó fatörzs különbözött a többitől. Színeket láttam, arcot, ruhát. A húgom volt.

Félig már benne volt a fában, kezére-lábára ránőtt a kéreg, és egész testét valami gyantaszerű anyag borította. Szemét lehunyta, olyan volt, mintha békésen aludna. A lába, amit felszaggatott a csapda, már eltűnt a törzsben, de talán jobb is volt így. Amúgy sem mertem volna megnézni. És túl sok lett volna ennyi hülyeség után. Élő erdő, arcok a fában… ennek semmi értelme, gondoltam, és nekiláttam, hogy kiszabadítsam. Ha ránő a fakéreg, csupán egy arc lesz a sok közül, még egy élettelen csomó a fán.

Nehezen ment, mert a kéreg szorosan tartotta a kis testét, és rendkívül kemény volt. Felsebezte az ujjaimat, de csak akkor szisszentem fel, amikor felszakadt az egyik körmöm.

Egyszer csak egy mókus szaladt le a lombok közül, majd végig a karomon, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, rám nézett, és megszólalt.

— Ne — mondta, és tovairamodott.

A meglepetéstől és az ijedtségtől seggre estem. Bután néztem magam elé, amikor egy őz tűnt fel az erdő szélén, a fa mellett.

— Meghal — mondta, majd visszahúzódott a sűrűbe.

Aztán egy róka lépett elő két fa közül.

— Ha kiszeded — és visszahátrált.
— Meghal — mondta egy nyúl, ami az imént szaladt ki az erdőből. Apró szemeivel szomorúan nézett rám, majd eliszkolt.

Megijedni sem volt időm, olyan gyorsan zajlott le mindez. Felálltam. Miért is hallgatnék beszélő állatokra? Bár olyan furcsa volt itt minden, hogy akár még igazuk is lehetett. De nem rágódhattam ezen, mert egyszeriben víz hömpölygött elő a fák közül, olyan sok, hogy pillanatok alatt már bokáig állt. A víz csak ömlött és ömlött, és kezdte feltölteni a tisztást, akár egy medencét.

Ha ez így folytatódik, rögvest ellep, én pedig nem tudtam úszni.

Amilyen gyorsan csak tudtam, a középen álló domb felé bukdácsoltam. Mire odaértem, már csurom víz voltam, és alig tudtam felkapaszkodni rá. Közben a víz is lenyugodott, és ahol az az előbb még pázsit volt, most aprócska tó feküdt. Mintha mindig is az lett volna: a fák karéja feljebb húzódott, szabályos partot alkotva, nádas nőtt eléjük, de maguk a fák is megváltoztak. Az arcok felismerhetetlen görcsökké torzultak — és a húgom is egy megkérgesedett, torz kinövéssé vált.

 

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!