friss műút

-ról, -ről

Somogyi Aranka

Somogyi Aranka

(Budapest, 1959) író, költő. Hat éve publikál irodalmi folyóiratokban. A Hajtűkanyar és az Irodalmi Sátor alapító tagja.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Nőtérfél

Somogyi Aranka: Buszon

2017. november 16.

A Fazekas utcánál szállok fel a tizenegyes buszra. Üres helyet keresek, életveszélyes trip a Mechwart ligetig, vad kanyarok, fékezések, csak két megálló, vidámparki érzés, nehéz állva túlélni. Nincs szabad ülőhely, a másfélszeres méretű, hátrányos helyzetűeknek fenntartott székeket már elfoglalták a kifestett, öreg nyanyák a Batthyány téren, szemben, balra elöl egy kétszemélyes belső székén egy sovány férfi, ölében piros szatyor, hajléktalan. Mindegy. Nincs választás, melléülök, nem tudok állni. A fél fenekem lelóg kifelé, befelé nem szeretném, ha belógna, ha hozzáérne a férfihez. Inkább félseggel ülök, a jobb lábammal támaszkodom, csak remélni merem, hogy nem repülök el egy nagyobb kanyarban. A Mechwart ligetnél cihelődni kezd, zsebek, egyik kéz, másik, a szatyorral matat. Ránézek, leszáll vajon? Örülnék, szeretnék megszabadulni tőle, de motyog valamit, nem szállok le, mondja, egy használt papírzsebkendőt húz elő a bal zsebéből, az orrát fújja. Visszarendeződünk. Még tizenhárom megálló együtt, ha a végállomásig jön ő is. Mennyire utálhat. A bordó kabátos kövér nő mellényomult, ezt gondolja. Próbálok kijjebb húzódni, támaszkodnom kell, jobb lábamhoz vészesen közelít egy babakocsi hátsó kereke. Ridikülöm fülét a csuklómra tekerem, nehéz, letenném, nincs hová. Egyensúlyozok, próbálom felidézni gondolatban a Bimbó út kanyargó ívét, merre hajoljak, hogy megtartsam az egyensúlyt. A megállókban sokan szállnak le és föl, tumultus, idősebb emberek is jönnek. Aggódom, elég öregnek nézek-e ki, vagy át kéne adnom a helyem valakinek. Autóztam harminc évig, nem vagyok benne biztos, hogy ismerem a mostani szabályokat itt. A babakocsis nő végre leszáll, a lelkiismeretem kezd helyrejönni. Újabb kanyarok, előredőlök, rémülten kapaszkodok, közben arra gondolok, ez a lényeg, hogy ezért hívják kapaszkodónak, rendeltetésszerűen használom legalább. Szakadjon le a két karom. Félek, egyszer csak a gravitáció hatására rádőlök, rá erre a szegény, vézna, hajléktalan öregemberre, és agyonnyomom. Fészkelődik. Leszállnék, mondja. Készségesen ugrok fel a Baba utcai megálló előtt, kiengedem, megkönnyebbülök, valószínűleg ő is. Beülök a helyére, a belső ülésre, a végállomásig megyek. Meleg az ülés, a helye. Nézem, ahogy leszáll, nem is hajléktalan. Csak randa szatyra van. Apámnak is ilyen volt. Neki is mindig randa szatyrai voltak, meg műbőr válltáskája. A férfinak, aki mellettem ült, ugyanolyan dolgai vannak, mint apámnak voltak, fenéken lötyögős nadrág, galléros ing, cipzáras dzseki, műbőr válltáska, vörös szatyor. Leszáll az öreg, távirányítót vesz ki a jobb zsebéből, a szemközti oldalon lévő villa túlcizellált kovácsoltvas kapuját nyitja. Hazaért.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!