friss műút

-ról, -ről

Bagi Zsolt

Bagi Zsolt

filozófus, kritikus, Pécsett él. A Pécsi Tudományegyetem oktatója.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Bagi Zsolt: Szakmai problémák. Magyarázatok a „Világló részletek”-hez
(Nádas Péter: Világló részletek. Emléklapok egy elbeszélő életéből I–II. Jelenkor, 2017)
2017. november 03.

Amikor azon gondolkodtam, hogyan is lehetne nekiállni egy újabb írás megírásának Nádas Péterről, kinyitottam A körülírás című könyvemet, bár semmit nem reméltem, tudtam, hogy semmit sem segíthetnek egykori gondolataim, mert megint valami újjal, naggyal, magáértvalóval van dolgom, a Világló részletekkel, amelynek felkavaró olvasása már megint mindent újraindít, mindent újra kell gondolni, újra kell értelmezni. Aztán mégis valami olyasmire találtam, ami meglepetésként, szinte sokként hatott: sárgulnak a lapok. Könyvem lapjai sárgulnak. Mint a hatvanas években kiadott Sartre-zsebkönyveim. Mint az antikvárium polcain álló könyvek a quartier latinben. (Valamiért annyira francia érzés, a magyar könyvekkel soha nem álltam olyan intim, szeretetteljes viszonyban, mint a franciákkal.) Olyan régen írtam első írásomat Nádas Péterről, hogy már kiadott formájában is sárgulnak a lapjai. Persze értem én, hogy Csordás Gábor nem rám pazarolta annak idején a kiadó minőségi papírját, de akkor is. Azóta Nádas két hatalmas munkát tett le az asztalra az én késői, az Emlékiratok könyve kiadásához képest nagyon is késői elemzésem pedig együtt sárgult az életmű megkétszereződésével.

Azt hiszem, nem tudom már, de nem is nekem kell újrakezdeni. Nádas szövegei olyan mélyen épültek bele az enyémbe, hogy szikével se tudnám őket elválasztani. Ezért legfeljebb magyarázatokat tudok hozzájuk fűzni, ügyelve arra, hogy a lehetőségekhez képest minél kevesebbet keverjek hozzájuk a saját mániáimból.

Memoárja második kötetének első oldalán Nádas Péter a következőképpen ír:

A múló évtizedek alatt bennem is szakmai problémává alakultak a huszadik század tömeggyilkosságai.
Fikcióval nem tudtam, nem tudok átlépni tömegükön. Vagy elbeszélésem az első szótagnál leragad, útját állja az első névtelen áldozat. Bárhol és bárkinél elkezdhetem, nem fogok a végére érni. Egyetlen ember, aki képzeletemmel én vagyok, ennyi ismeretlent nem tud elképzelni, követni, figyelni, s ugyancsak fikcióm egyetlen hőse sem. Nem tud úgy tenni, mintha nem léteztek volna vagy ne kéne az elbeszélésen túl, az elbeszélésen innen értelmet keresnie a saját túléléséhez. (II. 7)

Ez a különös (kizárólag a tömeggyilkosságra vonatkoztatott) szakmai probléma valójában Nádas általános írói alkatából származik. Megpróbálunk utánajárni és elvarrni ezen idézet minden egyes felfeslő szálát, minden mintát, amely útmutatóul szolgálhat a szőnyeg rekonstrukciójához.

1.„Bárhol és bárkinél elkezdhetem”
Nádas Péter mindig, mindenütt egyedi eseteket lát. Egyedi személyeket, egyedi történelmi helyzeteket, egyedi nézeteket, egyedi testeket, egyedi kapcsolatokat, egyedi beszédet. Nincs sehol semmi, amit valamiféle általános alá rendezne vagy rendezhetne — kivéve a rendezettség általános szempontját magát. Ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy minden egyszeri és megismételhetetlen lenne. Éppen ellenkezőleg: mivel csak egyedek vannak, mindig minden ismétlődik, mutálódik, vetemedik. Minták alakulnak ki, mert minden egyes minden más egyessel összefügg, rokonságba kerülnek, vonzódnak egymáshoz, átadnak valamit egymásból egymásnak, bármekkora is látszatra a távolság „általános körülményeik” között: mint Gyöngyvér és Erna asszony a taxi hátsó ülésén, az egyedek megtalálják egymásban a kapaszkodókat, amelyekkel mintát alakíthatnak ki, összeszőhetik egyediségüket.

Nem létezik tehát a személyek általánossága, azaz csoport vagy társadalom. Ismerjük az egykori brit miniszterelnök, Margaret Thatcher kijelentését ez ügyben: nincs olyasmi, hogy társadalom, csak egyének vannak. De Nádas egyedei végtelen teoretikus messzeségben állnak a neoliberális politikus egyéneitől. Nádas szemében nincsenek egyének sem: nincsenek önmaguknak elégséges, önmaguknak felelős, döntéseikben önmagukra és csak önmagukra támaszkodó individuumok. Nádast mindig mintázatok érdeklik, a személyek konfigurációi. Egyrészt emlékiratokat ír, önmagáról ír, de egy olyan korban (az első emlékkép talán egyéves korából való), amikor ez az önmaga még csak képekben, később félig megértett kapcsolatokban és interakciókban létezik, nem létezik mint egyed. Másrészt memoárjának felnőtt, felelős szereplői szintén nem egyének, hanem csupán egyedek egy olyan interakcióban, ami értelmezhetetlen a többiek, mások „tömege”, egyedek sokasága nélkül. Az egyedek nem állnak önmagukban, csak sokaságukban, egymással fenntartott viszonyaikban értelmezhetők. Valójában nem magáról ír, kiindulópont-választása esetleges, jórészt annak köszönhető, hogy egyáltalában csak így lehet kezelni a tárgyat — más emberek életének sokaságát írja meg, olyan sokaságot, amit mások talán társadalomnak és társadalmi csoportoknak neveznének, Nádas azonban soha nem nevezi annak.

Ez azonban nem egyszerű önkény, nem arról van szó, hogy Nádas úgy döntött volna, hogy nem hajlandó elismerni az általános létét. Meglátása szerint ez a magatartás része a modernitás emancipációs — egyenlősítő és felszabadító — tendenciájának. E tendencia, és a mellette való elköteleződés pedig kiemelt témája a Világló részleteknek. Az író — amennyiben hű ezen elköteleződéshez, és most már tudhatjuk, hogy Nádas már csak családi okokból is hű hozzá — nem ábrázolhatja másként a modern világot, mint egyedek sokaságaként. Amit még megtehet, sőt, amit kötelessége megtenni, az e sokaság szembesítése az egyedek (személyek, helyzetek, beszédek, testek stb.) sokaságát fenyegető — avítt vagy újdonsült — általánosságokkal.

Személyek sokaságának, egymással tartott kapcsolataik sokaságának ellenfogalma Nádas számára nem a kollektíva, mert a kollektíva éppenséggel a sokaság egyik jól meghatározott lehetősége. Ez legvilágosabban — hasonlóan az Emlékiratok könyvének Temetések éve című fejezetéhez — a két kötet végén, az ’56-os forradalom kapcsán válik érthetővé. „A forradalom ismer egy olyan többes szám első személyt, amely nemhogy kizárná az egyes szám első személyét, hanem minden tulajdonságával együtt magába zárja.” (II. 583)  A kollektíva valódi formája Nádas számára az, amikor nem tudunk „mi”-t mondani anélkül, hogy „én”-t is mondanánk és fordítva, de mindeközben az „én” minden tulajdonságával együtt válik a „mi” részévé. A személyek és a személyek sokaságának ellenfogalma a „törzs”. A törzs tagjai akár „mi”-t, akár „én”-t mondanak, mindig csupán képviselik csoportjukat, nem hozzák azt létre minden egyes megszólalásukkal, nem adják hozzá saját tulajdonságaikat. Törzsi beszédre példa a Világló részletekben a Nussbaum nagymama érzelmi kitörése.

Nem tudhattam, hogy ezek a hangos rohamokban érkező rituális tirádák, a sok sipítozás, a sok fohász, a sok értelmetlen fogadkozás és a sok sirám nem játék, de nem is kell tőle tartanom, mert sehová nem vezet, a lehető legkomolyabb formában sem jelent semmit, díszítés, cifrázat, komor hangkulissza, önértéke van, s az érzelmi alapszerkezetben nincs statikai funkciója. Retorikai sajátság, nyelvzenei átirat, variáció, így kell elfogadni, nem kell neki különösebb jelentőséget tulajdonítani. Ősrégi érzelmi szertartások és sztenderdizált indulatkitörések lenyomatait, modulációit látom és hallom, ezeknek pedig kizárólag történeti, etnikai, etológiai jelentésük van. Nem személyes és nem családi, hanem éppenséggel kiűzi a személyesből a családit, mivel a törzsi még a személyest, még a családi karakteredet sem tűri el; a gettó konvencionális nyelve, szokásrendje, intonációja és gesztikája szól ki belőle.” (I. 367)

A Fantasztikus utazáson esszéiből azonban tudhatjuk, hogy a törzsi beszéd nemcsak az izolált etnikai-vallási kisebbségeket jellemzi, hanem általában a felvilágosodás hagyományának ellenálló Kelet-Európát is. Általánosságokban, méghozzá előreadott, természeti általánosságokban beszélni azt jelenti, törzsi nyelven beszélni. A felvilágosodáshoz hű író nem általánosságokban beszél, hanem éppen az általánosságokat szembesíti az egyenlő egyedek sokaságának nyelvével. Másként szólva „realista”, abban az értelemben, hogy az általánosságot a realitással, az általánosságot nélkülöző realitással (ismétlések, vetemedések, testszinekdochék rendszerével) szembesíti. (Máshol már túl sokat beszéltünk ezekről ahhoz, hogy itt újra elsoroljuk.)

És mégis: „bárhol és bárkinél elkezdhetném”, de akkor nem jutnék vele sehova. Gyermekkorom sokasága jobbára megközelíthetetlen. Megközelíthetetlen, részben mert már lejegyzésekor, sőt talán már megélésekor meg volt hamisítva, részben mert általánosságok (elbeszélések, ideológiák, közhelyek) takarják el. Nádasnak saját gyermekkoránál kell kezdenie, mert furcsa módon kitüntetett helyzetben volt: a kor meghatározó értelmiségieivel családi kapcsolatban állt, és intim beszélgetéseket folytatott. Nagynénje több életrajzot is írt, de mindegyiket meghamisította, neki viszont sok mindent mondott el, amikor elvtársai elveszejtése miatti lelkiismeretfurdalása nem hagyta aludni. Ezek a beszélgetések hordozzák az emlékirat tényanyagának jelentős részét.

E történetek egyes részletei még inkább elütnek nagynéném 1978-ban, a Kossuth Könyvkiadónál publikált memoárjának részleteitől. A valóság variabilitása láttán számomra szóbeli közlései tűnnek hitelesebbnek, velem szemben ugyanis semmi oka nem volt rá, hogy torzítson, cenzúrázza az emlékezetét vagy hazudjon, ellenkezőleg, titkon mintegy rám akarta bízni a valódi életet, szenvedélyesen osztotta meg velem az élményeit, bár tudom, hogy miként van az ember a saját emlékezetével, mégis a saját emlékezetemhez tartom magam, azaz a szóbeli közléseihez, ám óvatosan kiegészítem a jegyzőkönyv és a memoár adataival, vagy ezekkel ellenőrzöm a saját emlékezetemet, s nem csupán ebben az egy esetben. (I. 172)

A Világló részletek személyes emléklapjai esetlegesen, de alaposan megindokolt módon kiválasztott kiindulópontjai a sokaság (általánosság alá nem foglalt tömeg) megírásának. Egyik személy a másikhoz vezet, egyik esemény a másikat idézi fel, de sohasem valami tipikusat, sohasem valami általánost.

2.„nem fogok a végére érni”
A „szakmai probléma” veleje abban áll, hogy a tömeggyilkosság megjelenítésének egyedi életek megjelenítését kellene jelentenie, nem pedig a gyilkosság általánosságát. Emlékmű című esszéjének egyik fontos állítása az, hogy az emlékművek mindig a gyilkosoknak állítanak emléket, az áldozatok megjelenítéséhez „egyenként, személynevükön kéne őket megszólítani”.[1] Csak egyedek vannak, nincs általános áldozat, akit meg lehetne jeleníteni. Az általánosság csak a tömeggyilkosság révén adott: ’mindazok, akiket megöltek’. A „névtelen áldozat” az író számára feloldhatatlan problémát jelent. Nem hagyhatja említés nélkül, hiszen a tömeggyilkosságok áldozatainak legnagyobb része „névtelen”, helyesebben ismeretlen nevű. Amennyiben azonban meghagyja névtelennek, nem az áldozatot, hanem a gyilkosság általánosságát jeleníti meg. A gyilkosnak állít emléket. Ugyanígy megoldhatatlan probléma a tömeggyilkosság tömege: Nádas — akár a Világló részletekről, akár a Párhuzamos történetekről beszélünk, nem jelenít meg feltétel nélkül mindenkit. De akit megjelenít, annak a sokaság többi tagjához való kötődéseit feltétlenül meg kell jelenítenie. A mintát akarja megírni, nem egyetlen csomót a szőnyegen. A tömeggyilkosságban azonban a minta elvész: a gyilkosok általánosságok alapján gyilkoltak, megölték a zsidókat, a kommunistákat, a homoszexuálisokat, a cigányokat, a kulákokat és így tovább. Csoportokat öltek, nem egyedeket, általánosságokat vettek figyelembe, nem a mintákat, az egyedek közötti kapcsolatokat. A névtelen tömeg lehetetlenné teszi a sokaság viszonyainak megjelenítését. Soha nem érne a végére, aki elkezdené dekonstruálni a gyilkosság általánosságát.

Ezen kívül azonban a „nem fogok a végére érni”-nek Nádas számára általános érvénye is van. Történeteinek nincs eleje közepe és vége. A Párhuzamos történetek, éppúgy, ahogy a Világló részletek, és sok tekintetben hasonlóan, mint az Emlékiratok könyve, a szó szigorú értelmében nem történeteket jelenít meg. Elmesélni olyan történetet lehet, amelynek van vége: ez a vég határozza meg az egészet, a történet egész voltát, így az jelöli ki még a kezdetet is. Ha el akarok mesélni egy történetet, a cél, a történet vége az, ami meghatározza, milyen részleteket meséljek el és milyen részleteket ne. Nádas a Párhuzamos történetek kapcsán beszélt a káosz megjelenítéséről, amin nem a minták hiányát, hanem egészen pontosan a kezdet és a vég hiányát értette. A vég nélküli történetekben a részletek speciális szerephez jutnak. Egyenrangúvá válnak egymással, nincs fontosabb és elhanyagolhatóbb részlet, mert ilyen hierarchia csak a történet végének szempontjából alakulhatna ki. A részletek egyenrangúságának elve fontos eleme volt Mészöly Miklós írásainak, és Nádas e ponton mesterét követi. Éppúgy, ahogy a történeti síkok egyenrangúságának elve is: az idősíkok egymás mellett, hierarchia nélkül jelennek meg. A részletek és az idősíkok egyenrangúsága természetesen nem könnyíti meg a történetek olvasására szocializálódott befogadó helyzetét. Mérhetetlen mennyiségű „felesleges” részlet rajzolja ki a mintákat. Csakhogy a feleslegesség itt nem esetleges, hanem szükségszerű: ha a történetnek nincs vége — márpedig csak a mesékben van vége a történeteknek, a mese pedig elfedi a „realitást” —, akkor a részletek hierarchizálása bűn, vagy legalábbis szakmai hiba lenne. Megengedhetetlen. Nádas szakmai kérdésekben kínosan pedáns, éppen mert elkötelezett a felvilágosodásban.

Ugyanakkor vannak világló részletek. A fényképész Nádas számára a látványt mindig a fény tagolja. A fényképész számára az ilyen különleges módon megvilágított részletek rendkívül fontosak, belőlük komponálja a képet. Ezek továbbra sem a történet szempontjából kitüntetettek, kizárólag a minta szempontjából azok. Az ilyen részletek többféleképpen kaphatnak hangsúlyt: lehetnek erőteljes képek, mint a bombázáskor leomló fal és a mögötte égő fák, amelyek mintegy beleégnek a retinába és szükségessé teszik a körülírást — elhelyezésüket a mintában. De lehetnek monoton módon ismétlődő mondatok is, mint Endre „qui ne peut pas dire dormir” [nem tudja kimondani azt, hogy aludni], azaz Dajmirka, mert „dormir” helyett „dajmirt” mondott, és rajta ragadt ez a név. Az, hogy egy részlet erős, szuggesztív kép-e vagy pedig monoton ismétlődés, nem valamiféle szépségesztétikai szempontból ítéltetik meg: mindkettőnek megvan a maga szerepe az egyenrangú részletek mintáinak kialakításában. Nádast nem különösebben izgatja az a kérdés, hogy a történet unalmas-e, szép-e, megható-e. Ennél sokkal fontosabb, hogy a részletek egyenrangúságához hű legyen. Aki szép vagy izgalmas történeteket akar olvasni, megteheti, hogy kihagyja a sok „felesleges” részletet, de azzal a mű lényegét véti el.

3.„Egyetlen ember, aki képzeletemmel én vagyok, ennyi ismeretlent nem tud elképzelni, követni, figyelni”
Az író feladata a megjelenített egyedi emberek követése és figyelése. Belehelyezkedése életükbe, gondolataikba, testükbe. Nádas, életművében először, elsősorban saját szüleihez és nevelőszüleihez fordul megfigyelőként. Családjának egy olyan generációjához, amelyet 17 éves kora óta a leghatározottabb távolságtartással kezelt. Ha az Egy családregény végét olvassuk, az apa ordító hiánya nem tud észrevétlenül maradni.[2] Nem mintha ne szerepelne benne, de mint a nagyapával szembeállított idegen szerepel. A szülők, és haláluk után a nevelőszülők (a nagynéni elsősorban) Nádas számára a megtagadott múltat jelentették. A Világló részletek hihetetlen empátiával fordul ezen emberek felé. Ami elsősorban azt jelenti: elképzeli, követi, figyeli meggyőződéses kommunista emberek életét. Olyan emberekét, akik egzisztenciájukat, egyedi életüket tekintve voltak kommunisták, nem véletlenszerűen, nem számításból és nem kényszerből. Azt hiszem, ilyet még nem írtak magyar nyelven: a lehető legtárgyilagosabban, de empátiával beszélni kommunistákról. A Világló részletek nem antikommunista mű, igaz, hogy legalább ennyire nem is kommunista. Egy másként megközelíthetetlen sokaság, kommunisták sokaságának megjelenítése egyedeken, kommunista embereken keresztül. Ezek az emberek Nádas számára nem ismeretlenek, hanem a legjobban ismertek. A család. 17 éves kora óta azonban megszakított velük minden kapcsolatot. Képzeletét, emlékezetét és az összes fellelhető írott és tárgyi emléket kell hozzá felhasználnia, hogy követni, megfigyelni tudja őket sokaságukban.

Megfigyelései rendkívül aprólékosak és részlethalmozók, egyenrangúságuk miatt nehezen követhetőek. Minták, kommunisták közötti interakciók ismétlődései és mutációi azonban léteznek. Ugyanakkor az egyik legfontosabb minta, amely a kommunista emberek egymás közötti kapcsolatait vezérli, korántsem hierarchiamentes, következésképpen nem minta, hanem általánosság. A kommunista emberek életben maradásához a legfontosabb eszköz az illegális konspiráció szabályrendszere volt a háború előtt és alatt. Olyannyira jól működött ez a szabályrendszer, hogy kommunista zsidók sokaságát mentette meg a holokauszttól, Nádas családja csaknem sértetlenül menekült meg. A konspiráció legfontosabb szabálya az, hogy az illegális kommunista párt minden tagja csak az alsó kapcsolatának valódi identitását ismeri, felső kapcsolata és annak felső kapcsolatai titokban vannak előtte, ugyanígy felső kapcsolatának más alsó kapcsolatai, tehát elvtársai nagy része. Lebukáskor nem lehet az egész szervezetet felgöngyölíteni. Ugyanakkor ez a szervezet egyrészről vak bizalmat feltételez a felső kapcsolatban, aki az egészet képviseli (az egyetlen lehetőség a parancs vagy a parancs továbbításának megtagadása, mint arra volt is példa, de nincs lehetőség annak megvitatására), másrészről lehetetlenné teszi a valódi, közös megfontoláson alapuló döntéshozatalt, és egymás döntéseinek ellenőrzését is. A megélt, személyes kommunizmusban, a kommunista emberek kommunizmusában ezt a konspiratív modellt nevezhetjük pártnak. Arra a kérdésre, hogy miképpen lehetséges, hogy a megrögzött filantróp, aufklérista, pacifista emberek kiszolgálták a hatalmat, miért vetették alá akaratukat az emberpusztító szörnynek, ez a válasz Nádas könyve szerint. Az a rendszer, amely túlélésüket és elvtársaik túlélését biztosította, egyben lehetetlenné tette, hogy valódi minták, az egyedek egyenlőségén alapuló kapcsolatok alakuljanak ki köztük, vagy legalábbis lehetetlenné tette, hogy ezekben a kapcsolatokban tökéletesen megbízzanak. Senki nem tudja, ki mit árult el és mit nem árult el vallatáskor, mert a konspiráció miatt nem beszélhetett róla. Senki nem hivatkozhat kommunista tevékenységére, ha meg akarja védeni magát, mert felső kapcsolata kivételével még elvtársai sem tudták, hogy milyen tevékenységeket űzött az illegalitásban.

Az a minta, amely a pártfegyelmen kívül kialakulhat, legtöbbször teljesen esetleges, és mint ilyen nem képes ellenállni a szervezetnek. Szülei házassága az egyik ilyen minta a könyvben. Két kommunista ember szerelme, amely egymás életének teljes elismerésében és kiteljesítésében telik. A család itt nem valami esetleges kapcsolat, hanem a legbensőségesebb formája a szellemi létnek. Általában véve is: a család, amelynek Nádas a történetét megírja, nem esetleges kapcsolat a természet által véletlenül egymás mellé rendelt személyek között. Éppen ezért állíthatta szembe azt a törzzsel. A nagynénje és anyja közötti kapcsolat szintén, akár volt bármiféle erotikus tartalma — ahogy egy helyen Nádas sejteni véli —, akár nem, a puszta rokoni kapcsolatnál éppen a politikai — vagy inkább szellemi, az emancipációs mozgalomban elkötelezett — volta miatt lehet jóval több. A családi kapcsolat apja és anyja, anyja és nagynénje között egyben elvtársi kapcsolat is. Elvtársnak lenni két dolgot jelent attól függően, hogy a szervezetre vagy a mintára értjük-e: vak bizalmat vagy bensőséges együttlétezést. Ennek megfelelően megint csak láthatjuk, hogy kiindulni az egyediből nem jelenti a kollektív szubjektumok lehetőségének lehetetlenségét. Mivel az egyedi nem azonos az egyénivel, az individuummal, nem arról van szó, hogy a kollektívum egyének puszta összeadódásából jönne létre, hogy nincsen, nem létezhet „ént” megelőző „mi”. Nem arról van szó, hogy a „mi” kizárja az „én”-t, mint azt a vulgáris szabadelvű politikai beszéd számtalanszor elmondja, hanem arról, hogy többféle „mi” létezhet: általános (amely valóban kizárja) és mintázatos (amely befogadja).

A család mintái ugyanakkor nem korlátozódnak a szülőkre és a későbbi nevelőszülőkre. A másik nagy mintát a polgári liberális zsidó emancipáció képviselői hozzák létre, a nagyapa és annak testvére, Mezei Mór és Mezei Ernő, akik a dualizmus parlamentjének képviselőiként vettek részt a magyar polgárosodásban. Ők szintén szembe kerültek a nagy általánosságokkal, amelyek a magyar zsidó emancipációt szegélyezték: antiszemitizmus, cionizmus, asszimiláció. Olyan általánosságok, amelyek alá családjának tagjai nem voltak hajlandók besorolódni. A család szellemi közösség, nem természeti, és minden tagjának és generációjának a maga hozzájárulását kell adnia.

Tevékenységük lett a kívánatos progresszió, azaz a modernizáció zsinórmértéke a családban; a szabadelvűség, a függetlenségi eszme, az aufklérizmus, az ismeretek mennyisége és főleg kényesen ellenőrzött minősége, az elfogulatlan megfigyelés, a deskriptív tudomásulvétel, a tudományosság, az enciklopédizmus, a precízió, nem a kiváltság, az nem, hanem a személyes érdem, a jellemesség, a tartás, és nem a hierarchia. Ha azt mondták valakiről, hogy erős karakter, akkor annak a személynek volt becsülete a szemükben. Családjaikban a számomra belátható másfél évszázadon át minden mást ezen alapigényekhez méreteztek, a becsülethez és a tartáshoz. Ez a mérték, ez a valeur lett a mi. Ennek a többesnek az érdekében kellett az énességükből visszavenniük, mintegy énteleníteni az énjüket. (I. 371)

A kommunista szülők elvtársi köteléke nem mond ellent ennek a családi mércének, hanem csupán egy vetemedése annak, szakítással együtt megtartott folytonosság.

4.„s ugyancsak fikcióm egyetlen hőse sem”
A Világló részletek nagy részben tudatregény (természetesen legalább ennyire esszéregény, emlékirat, sőt utazási beszámoló — műfajtalansága lényegi következménye a részletek egyenrangúságának). Nem abban az értelemben, ahogyan az Ulysses az, hogy a szereplői tudat lenne a megjelenítés eszköze, hanem abban az értelemben, hogy a tudat a tárgya. Egyedi tudatok sokasága, azok rekonstrukciója. Ebben a tekintetben egyedülálló Nádas életművében, aki jellemzően a testről írt eddig. A test kérdése jelentéktelenné zsugorodik a Világló részletekben. A tudat, az emlékezet, a tudatosság, a reflexió, a belátás, a belátás nélküli törzsi tudat, és így tovább: ezek válnak az írás tárgyává, és ezáltal Nádas nem jelentéktelen módon bővíti ki írói univerzumát. Fikciójának hősei tudatokká válnak, akiknek nézeteit, mániáit, képzeletét rekonstruálnia kell. Elsősorban természetesen a gyermek Nádas Péterét, de a sokaság más tagjaiét úgyszintén. Ugyanakkor ezek a fiktív tudatok valóságos emberek tudatai, így rekonstrukciójuk félig-meddig történészt kíván. És Nádas minden erejével meg is próbál eleget tenni ennek a mentalitástörténeti feladatnak. Forrásokat kutat fel, felkeresi az eredeti helyszíneket, sőt két történészt kér fel lektornak.

Olyannyira elkötelezett a tudatok működésének rekonstrukciója iránt, hogy még a tudat felbomlását is rekonstruálni próbálja. Aranyossi Pál elméjének megbomlását a Rajk-perhez köti. Ahhoz a lehetetlen feladathoz, hogy Aranyossi saját elméjét megpróbálja a párt tudatához igazítani. Ebben az igyekezetben válik demenssé a hű kommunista: a hamis általánosságból következő hamis tények és az általánosságok alá nem foglalt tények mintáinak összeütközése nyomán.

Én egyáltalán nem csodálkozom, hogy környezete ebben az időben érzékelte rajta először a dementia első jeleit. Hiszen a Margit körúti fegyházban nemcsak Rajkot, hanem őt is súlyosan megkínozták. Az illegális kommunista mozgalom logikája szerint, ha egyszer megkínozták, akkor viszont be is szervezhették. Rajk a vádirat szerint a spanyol polgárháború kitörése után a magyar titkosrendőrségtől kapta az utasítást, hogy utazzon Spanyolországba, jelentse, kik vesznek részt a harcokban a magyar kommunisták közül, mi több, igyekezzen a Rákosi-zászlóaljban bomlasztó tevékenységet kifejteni. Azon vette észre magát, hogy a szemét a vádirat minden egyes állítása hallatán lehunyja, a fejét lehajtja. Hol volt akkor a Rákosi-zászlóalj, amikor kitört a polgárháború, erre kellett gondolnia, és attól kezdve nem tudott megszabadulni a saját válaszától. Sehol. Anakróniában. De mintha épp e szavakkal üzent volna neki a pártja. Ilyen könnyelműen nem bánhat senki adatokkal. Ha ezt a lehetetlenséget állítja a népügyész, akkor az nem lehet tévedés. (II. 131)

Hosszú oldalakon keresztül hol függő beszédben, hol külső nézőpontból idézi Aranyossi tudatát és annak megbomlását. A Rajk-per egy olyan helyzettel szembesíti a kommunizmust nem csupán kényszerből valló, hanem megélő tudatot, amely megoldhatatlan apóriát jelent a számára. Túlságosan is mélyre kellene ásnunk itt a kommunista szubjektum elméletében és történetében ahhoz, hogy pontosan megvilágíthassuk ezt a tudatfolyamot. Legyen elég itt annyi, hogy a problémának ugyanaz a struktúrája, mint amit eddig is láttunk: a szervezet (a párt) mint általánosság és a minta (a személyek közötti kapcsolatok) mint általánosság alá nem foglalt közvetítés összeütközéséről. A kommunista tudat öntudata ugyanis nem egyéni, hanem egyetemes. Minden kommunista az egyetemes emberiben reflektálja saját magát. Ha azonban ez az egyetemes a szervezet, és nem pedig a kollektíva, akkor ellenőrizhetetlenné és rejtélyessé válik abban a pillanatban, amikor szánt szándékkal hazudni kezd.

De már ott volt a vádirat következő állítása, miszerint Rajk be sem várta a köztársaságiak vereségét, máris átmenekült volna a francia határon, és ez sem volt igaz, ezen is fennakadt, előbb a saint-cyprieni, majd a gurs-i, végül a vernet-i internálótáborban pedig megismerkedett volna a táborokba beépült jugoszláv kémszervezetek ügynökeivel. S akkor következett a vádiratban valami olyasmi, amivel végképp nem tudott mit kezdeni, miszerint Rajk a jugoszláv ügynökök közül legelőször is az ő jó komájával, Bieber Antallal ismerkedett volna meg, akinek a nevét Alapi államügyész helytelenül ejtette ki, Beblernek mondta, vagy a nevet elírták a papírjain, mert papírról olvasott. Vagy Biebert nem is Biebernek, hanem valójában Beblernek hívták, s így ez is a titkos üzenet része, amit viszont nem tudott értelmezni. Bieber Tóni is becsapta őt, mindenkit becsapott. Mindenki mindenkit becsapott. De miként csaphatott volna be, hiszen akkor Bieber néven nem találtatok volna rá Bácskában. Ti mégiscsak Bieberéknél laktatok, és nem Bebleréknél. Ott laktatok, ahová én kommendáltalak el benneteket, a Bieber Tóninál. (II. 132–133)

A probléma megoldása csak számunkra, külső nézőponttal rendelkező tudatok számára egyértelmű: a párt hazudik. A kommunista tudat számára a párt hazugsága azt jelenti, hogy az egyetemes emberi felszabadulás szempontjából másként láthatóak a tények, mint egyéni nézőpontból. Csakhogy az egyéni nézőpont sem egyéni, hanem elvtársi, az is a közösségiben és az általa kialakított nembeliben (egyetemes emberiben) reflektált. Általánosság és minta kizárják egymást, a tudat megbomlik. A Világló részletek számára nem az a kérdés, hogy kinek van igaza — egyébként ez nyilvánvaló, mivel a külső nézőpont mindvégig jelen van —, hanem az, miképpen jelenik meg az igazság és a hazugság egy kortárs tudat számára.

5.„Nem tud úgy tenni, mintha nem léteztek volna vagy ne kéne az elbeszélésen túl, az elbeszélésen innen értelmet keresnie”
Ugyanakkor az ábrázolás nézőpontja is egy tudat nézőpontja, ez a tudat azonban nem a szereplőké, hanem az elbeszélőé. Nem Nádas Péteré, mert az elbeszélő mindent megtesz, hogy ami esetlegesen, személyesen Nádas Péterhez és csak Nádas Péterhez kötődne ebben az elbeszélésben, tehát minden, ami kizárólag az ő képzelete lenne, az a legszigorúbb kontroll alatt álljon. Ellenőrzés, kiegészítés, javítás alatt. Legfőképpen pedig az asszociáció szigorúan objektív törvényének hatálya alatt.

Az eredeti képek és a képzett képek között bizony van különbség. Képzett képekről legfeljebb azt lehet megmondani, hogy mely elemei eredetiek. Ezek lehetnek álmok is, amitől még nagyobb a káprázat veszélye. A képzett képek mozgékonyak, bármely elemükben változtathatók, az eredeti képek ridegek. Megjelenésük véletlenszerű, a tudattalan asszociációs sorok rendszeréből lépnek elő vagy onnan szakadnak ki, s az elmében bizonyára külön tárházuk van. (I. 72)

Valóságos emlékképek csupán asszociációs rendszereikbe fűzve jelennek meg, kívánságra, parancsra a fikció érkezik. (I. 228)

Az asszociációs sorok szigorú követése arra szolgál, hogy az emlékek ne válhassanak fikciókká. Az „elbeszélésen túl, az elbeszélésen innen” olyan emlékek vannak, amelyeket a tudat közvetítés nélkül őrzött meg, és amelyek előhívásához az asszociáció az eszköz. Az asszociáció, tehát az emlékezés törvénye az, amely biztosítja a leírtak és a realitás közötti kapcsolat objektivitását. Ezeket a képeket azonban elvileg nem lenne szükséges az asszociáció rendjében elénk tárni. Meg lenne a lehetőség arra, hogy az író történetet alkosson belőlük, olyat, amelynek van eleje, közepe és vége, amelyben a narratív sémák gond nélkül érvényesülnek. Nádas nem ezt teszi, mert ez ellentmondana a részletek egyenrangúságáról szóló elvnek. Ehelyett az asszociáció sémáit dolgozza ki. Szó sincs arról, hogy a tudat valamiféle „természetes” képességére támaszkodna, az asszociációk szigorú mederben és több forrással hitelesítve kerülnek elénk: módszerük van. E módszer és a narratív módszer között nem az a különbség, hogy az egyik mesterséges, a másik nem, hanem az, hogy az egyik hű a realitáshoz, a másik nem.

Valójában a „kritikus”, vagy pontosabban a módszeres olvasó se tehet mást, amikor magyarázatokat fűz egy olyan szöveghez, amelyet magától eltávolítani szinte lehetetlennek talál. Olyan társításokat és megkülönböztetéseket tesz, amelyek objektivitását csak társítása szigorúan ellenőrzött volta garantálhatja. A kritikus számára mindig egyetlen kérdés marad: miben más ez a szöveg, mint bármely más szöveg. Bárki képes felületes hasonlóságok alapján nagy irányzatokba és műfajokba, vagy más általánosságokba sorolni műveket, de csak a módszeres olvasó teszi fel magának állandóan ugyanazt a kérdést: miben áll ennek és csak ennek a szövegnek a realitása? Minden mintázat felderítése csak ezek után jön. Nádas minden nagy műve más, mint az előzők, minden egyes műve átírja és újraindítja az életművet. Magyarázataink lehetnek részlegesek, vázlatosak, hiányosak vagy akár bűnösen részrehajlók, de szándékuk szerint hűek a realitáshoz.

Megjelent a Műút 2017062-es számában

________________________________

[1] Nádas Péter: Emlékmű = Uő.: Fantasztikus utazáson, Jelenkor, 2011, 95.

[2] Vö. Vári György: És beszéld el fiaidnak, Kalligram, 2002/10, 82–91.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!