Don Quijote

Még mindig lovagolnék és reménykednék szüntelen vigyorgók és meggyőzhetetlen, merev okosok között, bennem a félelem, hogy ebben a városban sem fogadnak, bepatkolom magam a kültelki fogadóba, és reggel kezdem elölről az egészet.

Most haltam meg, és
ha azt mondom, napfelkelte,
göröngyökkel röhög a koporsó.

Ez fáj egy kicsit, de legalább nem
kell folyton reménykedni, hogy
nem egyedül lovagolok a
vágyak szélmalmával szemben, kis
Dulcineámmal az oldalamon, alattam
a lemondó Rosinantéval.

Még mindig lovagolnék és
reménykednék szüntelen vigyorgók és
meggyőzhetetlen, merev okosok között, bennem
a félelem, hogy ebben a városban sem
fogadnak, bepatkolom magam a
kültelki fogadóba, és reggel kezdem
elölről az egészet.

Végül is csinálnám, de már
az álmaim is tompultak, emlékszem,
erodálódtam a sír felé, és
egyre szélesebb lett a vigyoruk, a hold
és a nap pedig két
nagy, sárga göröngy.