friss műút

-ról, -ről

András László

András László

(1966, Budapest) író. 2010-ben jelent meg az Egy medvekutató feljegyzései című regénye, 2016-ban Világos indul című verseskönyve.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Medvészet

András László: A Kammermayer téren

2017. október 24.

Abban az időben két percre laktam innen. Akkoriban soha nem ültem le a téren (kávéház sem volt), ám rengetegszer átvágtam rajta. Erre vitt az utam Péterhez, aki a Váci utca kilencben lakott, és itt fordultam jobbra a Városház utcára, a Martinelli tér felé (azóta újra Szervita tér), ha a szervita templomba mentem Bálint atya miséjére vagy hittanórájára. Néhányszor ministráltam is neki. Senki másnak sehol máshol. Ő volt az egyetlen, akinek szüksége volt rám mint ministránsra.

Egy ilyen alkalommal — a hívek felől nézve az oltártól jobbra álltam — az az érzés iramlott keresztül a szívemen, hogy milyen végtelenül magányos ez a kicsi, köpcös, kopasz ember ott, az oltárnál, kezében az ostyával, amit épp átváltoztatni készül Krisztus testévé. Hogy ott állunk hárman, pár lépésre tőle, és olvastunk, persze, meg a keze ügyébe adtunk füstölőt, könyvet, asztalkendőt, de igazából nem tudtunk segíteni neki. Ott áll, egyes-egyedül a templom boltozata alatt, és abban a pillanatban nem volt nála magányosabb ember a földön.

Mikor Jeruzsálembe indult zarándoklatra, megkérdezte, mit hozzon nekünk — „kis zsidót nem hozok!” Évek alatt, szívósan összegyűjtött pénzből felújíttatta a templomot, a kriptát is rendbehozatta, és büszkén mutatta az urnafalban a saját majdani sírhelyét.

A hittanóráit nagyon szerettem. Elképesztő filmgyűjteménye volt videokazettákon, megvolt neki minden ószövetségi jelenet filmes változata. Elmesélte, majd levetítette a történeteket. Az előadásaiból, a képekből nem emlékszem semmire, de a kicsik nagyon élvezték (én is), és a történetek megmaradtak bennem. Onnan maradtak meg.

Szentbeszédei lebilincselő logikai alakzatok voltak, roppantul szerettem őket. Akkoriban azt gondoltam, imád szerepelni, egy primadonna, méghozzá nem is akármilyen! De ezekből a szentbeszédekből sem emlékszem semmire, azonban az evangéliumok történetei belém vésődtek. Őáltala vésődtek belém.

Amikor a hittan-kurzusnak vége lett — felnőtt fejjel iratkoztam be, hogy miért is, az egy másik történet —, minket, a nagyokat elvitt sörözni. Én 25 éves voltam, jött még pár kamasz, gimnazisták, és jött velünk János, a kántor. Pár korsó sör után összeszedtem a bátorságomat, és elmondtam neki mit éreztem akkor, az oltártól kissé balra — a szentségtartó felől nézve.

Pulykavörös lett és rámripakodott, mondhatni leteremtett. Kicsi, köpcös ember volt, ahogy mondtam, de nem kövér, és egyáltalán nem puha, inkább, mint egy futball-labda, kemény és pattogós. Hogy az ilyen meg olyan mindenségemet, micsoda sületlenségeket hordok itt össze, micsoda badarságot! Hogy ő sosincs egyedül, pláne nem úrfelmutatáskor, hiszen — és a többire nem emlékszem. Úgy maradt meg bennem az egész, hogy ezt követően igen gyorsan feloszlatta a társaságot.

Hosszú évekig azt gondoltam erről, eléggé nagyképűen, hogy nem volt őszinte. Nem merte kockáztatni a tekintélyét, és azért teremtett le, mert érzékeny pontjára tapintottam. Most azonban úgy vélem, egyszerűen arról volt szó, hogy semmi közöm sem volt, semmi közöm sincs a magányához, a kételyeihez, a félelmeihez, ha voltak is; egyáltalán, olyasmibe pofátlankodtam bele, amiről semmit sem tudok. Ráadásul lehet, hogy épp ellenkezőleg állnak a dolgok, és ez a pillanat, ezek a pillanatok voltak azok, amikor nem volt egyedül. De az is lehet, hogy ismét tévedek.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!