friss műút

-ról, -ről

Györe Gabriella

Györe Gabriella

(1974) dolgozott szerkesztőként (litera.hucentrifuga.blog.hu) és újságíróként. Fordított abszurd verseket (Christian Morgenstern: Bitódalok, Syllabux, 2014); verseskötete Nőgyakorlat (kötésminták) címmel a 2015-ös Könyvhétre jelenik meg (Syllabux kiadó). Budapesten él.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Nőtérfél

Györe Gabriella: Hogyan lettem férjes asszony

2017. november 02.

Pár kilométernyire vagyunk a belvárostól. Az épület egyik felében egy nagy építőipari cég székháza rendezkedett be, a másik felében a nemzetközi hotellánc helyi egysége. Az utcafront földig érő ablakai mögött csorgatott műanyaglapokból összeállított design térelválasztó. A központi hallra néző, üvegezett folyosókon pasztellszínű, patchwork jellegű, szőttest utánozó végtelen futószőnyeg, a két üvegezett lift hangtalan jön-megy a kis újságolvasó-társalgó mellett fel-alá, ahol egy hatalmas fekete ló is helyet kapott, fülein lámpaburával. A kilógó fémhuzalban végződő vezeték bal mellső lábára tekerve, így a valaha majdnem-funkcionális dísztárgy térelemmé minősül át.

A forgóajtó mellett balra a bár. Decens esti tér. Mellette hosszú, folyosószerű rész nyílik, a pultján  kávégéppel — aki megszomjamzik, kávéval szolgálhatja ki magát, de az alkoholért súlyos árat kell fizetni. Ezért járnak innen kompokkal másfelé inni a helyiek. A lift mellett nyílik a reggeliző ajtaja. Három lépcsőfok visz fel a hosszú, két irányban is elnyúló reggelizőtérbe. A jobbra berendezett kiszolgáló asztalokról látszik, a kontinentális reggelit svéd módra képzelik el: svéd asztalon svédasztalról válogatsz. Kontinentálisnak inkább a kilátás és a színhangoltság tűnik. Az épület egészén végighúzódó ablakokon kis erdősávra (fenyves és nyírek), egy éppen zajló építkezésre, s a helyi hév-állomás mögött néhány távolabbi emeletes házra látni.

Nem messze innen lakóparkban lakik a felső középosztály családvállaló része. A dinkyk talán megfizetik a városi lakásárakat — a nálunk szocializálódott emberek többsége számára csaknem elképzelhetetlen. Itt, a gyerekesekre szabott városrészben még mindig ritkák az elfüggönyözött terek. A bejárati ajtó mellett hosszú, keskeny ablak. Átlátni a lakásokon: ki hogyan díszíti a nappaliját, mit főz épp vacsorára a konyhában, s milyen kreatív módokon használja fel az ország vezető lakberendezési cégének világszerte jól ismert elemeit. Hogyan visz kis egyedi színt az egyenvilágba. A házak mögött kis kert, egységes fa tárolóépületek, a házak körül megfelelő számú parkoló. A bicikliket csak az esetek negyedében lakatolják a bejárati oszlopokhoz. Babakocsik, bringák, rollerek a bejáratok mellett, a lassan őszbe forduló világ virágai díszlenek a befuttatott kertrekeszek fából épült falain.

A színek a kimódoltabb lakásbelsőkön kívül többnyire visszafogottak. A reggelizőből látott épületek, fák, munkagépek, a környezet egésze mintha a meleg színek bizonyos telítettségétől tartózkodó alkotó keze nyomát viselnék. Nyugodt és csak úgy színtelenül színes ez a világ, mint egy évtizede lenagyított Kodak-kép. Nincs ok sietni vagy bosszankodni, minden megy a maga útján. Ami nem jelenti, hogy ne kellene megtenned a kellő mértékű erőfeszítést.

Egy férfi, kezében két pohár narancslével, jön szembe az asztalok közötti közlekedőfolyosón. Leteszi az asztalukra. Biztosan ketten vannak. Sokan vagyunk, sokfelől: várandós holland anyák eszegetik harmadik tányérnyi reggelijüket, mert kell az energia a másfél órás gyalogos városnézést követő háromórás biciklitúrához. Magyar baráti házaspárok örvendeznek fennhangon az otthontól távollétnek. Arab családok tartják meg formájukat még a helyváltoztatás során is, ügyelve, senki el ne maradjon. Fekete család érkezik, a liftből még nagy hanggal kiszálló kisebbek elcsendesednek, s érződik a belsővé tett „kultúrálódj, nem vagyunk egyedül” parancs hatása a mozgásukon is.

A férfi visszatér. Most két bögre kávét hoz. Még nem látni a partnerét. A családok elvonultak, lassan térnek vissza megrakott tányéraikkal a választott asztalokhoz. Azon gondolkodom, nekem miért kínos inkább ez a fajta mást kiszolgálás. Miért érzem magam komforttalanul a helyzetben, ami a maga módján természetes. Milyen lenne, ha nem a felmenőmnek, hanem a társamnak hordanám a reggeli italokat? Mint ez a férfi itt. Vagy… fordítsuk meg! Mi lenne, ha én lennék a társ? Ha én maradnék odafent, míg idelent elkészül az asztal. Ha nekem hagynának pár perc magányt a készülődésre, hogy átgondolhassam, mekkora öröm az ittlét.

Az amerikaiak két asztalnál férnek csak el, a kerek idomú tíz év körüli fiú szabadidőegyüttesének boterósan dagadó szürkéje elüt a lányok színes ruháitól. A férfi asztalhoz ül. Ha mondjuk, s itt elképzelek valakit, lenne itt s készülne érkezésemre. Tudná, hogy mit iszom reggelente. Ha mondjuk, s itt elképzelem a helyzetet, megérkeznék, és az ugyan csak pár percnyi távú, de mégiscsak boldog viszontlátás örömétől megölelnénk egymást. Jó elképzelni, hogy lehet ilyen. Annyira, hogy észre sem veszem, mikor megérkezik a férfi mellé a nő. A köteles figyelmem is kihagy. „Min mosolyogtál?” — kérdi anyám az asztal másik felén ülve. „Semmin” — mondom tömören. Nem mintha titkolni akarnám. Engem is bánt a tömörség. Csak épp nem megosztható. A valóságban nincs semmi megfogható, kimondható értéke, nem képez olyan ruganyos hálót, amire rá lehet ugrani és visszadob. Hosszú lenne elmagyarázni, kit képzelek oda és miért. Érthetetlenül ismeretlen. Sértő felvetni, hogy az épp nem így lét fájhat. Hálátlan és bántó, ami a gondolatmenet kiindulópontja volt. Ahogy hálátlannak és bántónak tűnik a válaszom.

Hozok inkább egy újabb pohár narancslét. De három és fél percre akkor is férjnél voltam egy svédországi szálloda reggelizőjében.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!