friss műút

-ról, -ről

Molnár T. Eszter

Molnár T. Eszter

(1976, Budapest) Író, költő, biológus, a JAK tagja. Jelenleg Németországban, Freiburg városában él.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Nőtérfél

Molnár T. Eszter: Elérhetetlenek

2017. október 05.

„Az évek ahogy múlnak mint a fátyol
válladra omlik lassan hangtalan
kibomlik immár minden önmagától…”
(Borbély Szilárd:
Az évek hogyha…)

Soha nem láttam még ilyen magasról a várost. Innen nézve meztelenek a kertek, kinyílnak előttem a teraszok, a vékony függönyökön átsejlik az ebédlőasztal és a szobapálma. A törpe bicikliket figyelem, hogyan csúszkálnak a síkos úton. Ljudmilla hangja betölti a szobát. Ha kinyithatnám az ablakot, történetei kihullanának a havas háztetőkre. Én nem tudok beszélni, de Ljudmilla nem vár választ, elég, ha bólintok néha.  

Fürgén mozog, pedig a már hetven fölött lehet. Haja majdnem olyan fehér, mint a kötés, mely a bal szemétől egészen a bajuszáig leér. Azt olvastam, az a legjobb, ha itt nem beszélgetek senkivel, de Ljudmilla nem kérdez és nem mesél a betegségről, csak a gyerekkoráról. Németül nem nagyon tud, sérült, szikár mondatokat ismétel türelmetlenül. Közben néha a tévére pillant, egy fájdalomcsillapító reklámja megy éppen: megjátszott kínok után könnyed mosoly. Itt van ez az orosz csatorna, amit szeretek, mondja. Otthon csak németet nézünk. Hogy tanuljak. Most Nadja énekel, őt ismeri? Hallgassa csak maga is! Tegye fel a fejhallgatóját!

Én sem beszélek oroszul, de ezt nem mondom meg Ljudmillának. Ha lenne magyar csatorna, azt sem akarnám hallani. Nadja tátog, kezében strasszkövekkel díszített mikrofon, körülötte a stúdióban középkorú, narancssárga bőrű emberek ülnek. A nők melle túl szabályos, a férfiak foga túl fehér. Ljudmilla dúdol, közben szipog, és zsebkendő után kutat az éjjeliszekrény fiókjában. A hírblokk alatt a fiatalkoráról beszél, a rövid hanti- és manysiföldi nyarakról, a nagy és sikeres vállalatról, ahol dolgozott, és a fiatalemberekről, akikkel táncolni és kirándulni járt. Becsukom a szemem, hátha abbahagyja. Fenyőerdőt látok magam előtt, fehér derekú nyírfákat, felhőkben támadó szúnyogokat. Kinyitom újra, a tévében esőáztatta város, fenyők, csupasz panelházak, az üres hinta mellett elhagyott játékbaba. Egy kisgyerek fényképét mutatják hosszan, ha tudnék oroszul, érteném, hogy meghalt vagy eltűntként keresik. A fal felé fordulok. Ljudmilla kikapcsolja a tévét, de még sokáig nem tudok elaludni.

Másnap csak egy nyugtatót kapok reggeli helyett. Fekszem az ágyon, tovább hallgatok. Ljudmilla pakol, hazaengedik, pedig még maradna szívesen. Nincs még jól, és otthon a beteg férjéről is gondoskodnia kell majd. A nővér a fejét rázza, nem az ő hatásköre, legyen szíves csomagolni. Hangosan beszél vele, tagoltan, mint a süketekkel és az idétlen gyerekekkel szokás. Rossz biztosításom van, vonja fel a vállát Ljudmilla, amikor magunkra maradunk. Mindig Szurgutra gondolok, folytatja, és leül az ágyra. Tudja, húsz évesen férjhez mentem és Rigába költöztem. Jó ember volt a férjem, a szíve vitte el. Amíg bírtam, hazajártam, hogy találkozzak a barátaimmal, aztán meglátogattam egy barátnőmet itt, és megismertem a második férjemet. Nem olyan jó, mint az első. Öreg, nem beszél oroszul, és most még rákos is.

Kibámulok az ablakon, de csak egy darab szürke eget látok az ágyból. Odakint az esőáztatta utcákon munkába indulnak az emberek, nagy és sikeres vállalatokhoz sietnek, aztán bulizni mennek, hétvégén talán kirándulni is. Ljudmilla dúdolni kezd. Ez az a dal, amit Nadja énekelt tegnap, mondja. Ez szólt a vendéglőben harminc éve, amikor újra találkoztam azzal a fiatalemberrel, aki Szurgutban udvarolt nekem. Azzal az eggyel, aki nekem is tetszett. Végül nem engem kért feleségül, hanem a barátnőmet. Utána hozzámentem a rigai férjemhez. Jó ember volt. Aztán amikor harminc éve újra táncoltunk erre a dalra, a fiatalember a fülembe súgta, hogy mégis inkább engem kellett volna elvennie. Ljudmilla most már hangosan énekel, várja, hogy meghatódjak én is. Csodálatos, igaz?, kérdezi végül. Bólintok, mert nehéz bármit mondani bármiről.

Ljudmilla hosszan molyol a pakolással, közben a kötését igazgatja. Két nővér jön értem. A lábamnak semmi baja, de nem engednek felkelni, kocsin tolnak, mint egy csecsemőt. Ljudmilla megszorítja a kezem, biztatóan mosolyog. Még a folyosón is hallom, hogy dudorászik.

 

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!