friss műút

-ról, -ről

Réz Anna

Réz Anna

(1985, Budapest) Filozófus, egyetemi adjunktus (ELTE); kutatási területe az erkölcsi felelősség, metaetika és erkölcspszichológia.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kiskáté

Réz Anna: Mindannyian szexisták vagyunk
(Michael Brownstein – Jennifer Saul [szerk.]: Implicit bias and philosophy vol. 2.: Moral responsibility, structural injustice, and ethics. Oxford University Press, 2016)
2017. szeptember 26.

Donald Trump váratlan győzelme a 2016-os amerikai elnökválasztáson olyan publicisztikadömpinget indított útjára a baloldali/progresszív/liberális sajtóban, amelynek feldolgozása önmagában is tisztes feladat. Az általános apokalipszishangulatban először a jóérzésű sopánkodók szólaltak meg, akik a progresszió bukásán lamentáltak, és nem győzték kárhoztatni az amerikai nép láthatóan kiirthatatlan rasszizmusát és szexizmusát. Később más szereplők árnyalták a képet, felvetve annak lehetőségét, hogy ugyan a megválasztott amerikai elnök kétségtelenül idegengyűlölő és szexista, talán mégsem ezért nyerte meg a választást. Erre hivatkozva az úgynevezett alternatív baloldal [alt-left] képviselői önreflexióra szólították fel a liberális-progresszív oldalt, amely — állították — saját identitáspolitikai ágendáját erőltetve megfeledkezett a munkásosztály materiális valóságáról. Az alternatív jobboldal [alt-right] érveléséhez hasonlóan óva intettek mindenkit, hogy a politikai korrektség zászlaja mögé bújva furkósbotnak használják a rasszizmus és a szexizmus vádját, ezáltal elfedve-elhallgattatva a Trump-szavazók valós problémáit (hogy melyek is lennének ezek, nem derült ki egyértelműen). Erre a progresszió védelmezői csöndesen megjegyezték, hogy ha valaki másodrendű állampolgárnak tekinti a nőket, és jogokat vonna meg emberektől pusztán a bőrük színe miatt, akkor az illető definíció szerint szexista és rasszista. Ezt ilyenformán az ellenoldal sem tagadhatta, mégis kitartott amellett, hogy valamilyen morális vagy praktikus okból nem helyénvaló lerasszistázni és -szexistázni több tízmillió amerikait.

Bármilyen friss is a Michael Browstein és Jennifer Saul szerkesztette Implicit bias and philosophy című kétkötetes antológia, mindezen fejleményekről a kötet szerzői még nyilvánvalóan nem tudhattak. Mint ahogy arról sem, hogy Donald Trump beiktatása után hét hónappal már vállaltan náci amerikai állampolgárok fognak halálra gázolni antifasiszta tüntetőket egy amerikai város utcáin. Az Implicit bias and philosophy második kötetében, amely az implicit előítéletekkel kapcsolatos erkölcs- és politikafilozófiai tárgyú írásokat tartalmazza (az első kötet a téma metafizikai, ismeretelméleti és nyelvfilozófiai aspektusaival foglalkozik), még diadalmaskodik a progresszió. A társadalom (de legalábbis azok a nyugat-európai és észak-amerikai országok, amelyekben a kötet szerzői élnek, vagy legalábbis ezen országok egyetemi tanszékei) egybehangzóan elítélik a szexista és rasszista megkülönböztetés minden formáját, következésképpen minden ember (de legalábbis minden nyugat-európai vagy észak-amerikai egyetemi ember) abban érdekelt, hogy ne viselkedjen diszkriminatívan. Vagy azért, mert ez amúgy is ellentmond az értékrendjének, vagy „pusztán” azért, mert az ilyen viselkedést a közösség szankcionálja.

De miért viselkedne előítéletesen valaki, ha egyszer — saját bevallása szerint — a legkevésbé sem előítéletes; mi több, élete álma, hogy egyenlő(bb) és igazságos(abb) világban éljünk? A választ a kérdésre az elmúlt húsz év implicit előítéletekről szóló, immár igen terjedelmes pszichológiai szakirodalma adja meg. Az implicit előítéletek olyan automatikus tudattársítások, amelyek egy adott embercsoport (nők, sötétbőrűek, öregek, kövérek) tagjait sztereotip jegyekkel vagy negatív tulajdonságokkal ruházzák fel. Gondolatok vagy érzelmek formájában is megjelenhetnek: félelmet ébreszthetnek bennünk, akiknek eltérő a bőrszíne; vagy azt gondolhatjuk, hogy a túlsúlyosak lusták.

Implicit előítéleteink azért implicitek, mert anélkül befolyásolják a viselkedésünket, hogy ennek tudatában lennénk — mi több, akkor is tovább munkálnak bennünk, ha nyíltan elutasítjuk a bennük foglalt értékítéleteket. És hogy még rosszabb legyen a helyzet: az implicit előítéletek kialakulásához bőségesen elegendő, ha az ember olyan társadalomban nő fel, amelyben a kérdéses sztereotípiák elterjedtek. A kutatások egybehangzó tanulsága szerint az implicit előítéletek megbízhatóbban jelzik előre a diszkriminatív, megbélyegző viselkedést, mintha csak az egyének nyíltan vállalt attitűdjeire hagyatkoznánk.

Az implicit előítéletek mérésére több sztenderd módszer létezik; ha a nyájas olvasó szeretné felmérni rasszizmusa vagy szexizmusa mértékét, itt bármikor megteheti.

Mindez több okból is aggályos. Legelsősorban azért, mert mindannyian szeretjük azt hinni: tudjuk, mit miért csinálunk. Persze néha elragadnak az indulatok, megbénít a rettegés, nem tudunk ellenállni a csábításnak, és maga alá gyűr a kimerültség — no de ilyenkor legalább tudjuk, mi miért történik, még akkor is, ha nem tudjuk teljes mértékben uralni a viselkedésünket. Ennek a transzparenciának — tehát hogy tudatában legyünk cselekvésünk indokainak és azoknak a tényezőknek, amelyek befolyást gyakoroltak a viselkedésünkre — az erkölcs területén kiemelt jelentősége van. Úgy gondoljuk (még akkor is, ha nem olvastunk túl sok Kantot), hogy cselekedeteink erkölcsi értéke csak olyan tényezőktől függhet, amelyeket képesek vagyunk tudatos befolyásunk alá vonni. Ha nem így lenne, önkényessé válna az erkölcsi ítélkezés és felelősségre vonás gyakorlata — hiszen akkor is vétkesek lehetnénk, ha a tudatos mérlegelés és cselekvés során mindent kifogástalanul csináltunk.

Nem csoda hát, hogy a kötet felét azok a tanulmányok teszik ki, amelyek az implicit előítéletek és az általuk okozott diszkriminatív viselkedésért viselt felelősség kérdését próbálják megoldani. Első pillantásra ugyanis az implicit előítéletek még csak nem is emlékeztetnek azokra a dolgokra, amelyekért felelősséget szoktunk vállalni. Nem vagyunk tisztában a működésükkel, nem tudjuk közvetlenül kontrollálni a működésüket, és számos esetben a legkevésbé sem azonosulunk velük — mégis csak komoly vesződségek árán tudunk megszabadulni tőlük. De nem ugyanolyan méltánytalan az embereket pellengérre állítani öntudatlan előítéleteik miatt, mintha mondjuk a fóbiáikat vagy irracionális szorongásaikat kérnénk rajtuk számon?

A kötet szerzői szerint nem. A megoldások persze egytől egyig elég tekervényesek. A szerzők egy része az úgynevezett közvetett felelősségi elméleteket képviseli, amelyek az implicit előítéleteket hasonlóképp kezelik, mint a cselekedeteink következményeiért viselt felelősséget. Ha hazug pletykákat hintek szét a barátaim között, aminek következtében ők egymás torkának ugranak, akkor az összeveszésért közvetlenül nem lehetek felelős — hiszen egyáltalán nem én cselekedtem. Közvetve viszont nyilvánvalóan vétkes vagyok a kialakult helyzetért, mert az cselekedeteim előre látható következménye volt. A közvetett elméletek szerint felelősek vagyunk az implicit előítéleteink által előidézett diszkriminatív cselekedetekért: a múltban olyasmit tettünk vagy mulasztottunk el megtenni, ami megakadályozhatta volna, hogy a személy (én vagy más) diszkriminatívan viselkedjen. Natalia Washington és Daniel Kelly például amellett érvelnek, hogy elsődleges felelősségünk nem abban áll, hogy megpróbáljuk „kigyomlálni” a saját szexista és rasszista előítéleteinket, hanem hogy olyan episztemikus környezetet teremtsünk, amelyben az implicit attitűdökkel kapcsolatos információk mindenki számára elérhetővé válnak. Ez ugyanis a legelső lépés annak érdekében, hogy mindannyian tehessünk valamit ellenük. Hasonló elméletet fejt ki Maureen Sie és Nicole van Voorst Vader-Bours is; a szerzők azt hangsúlyozzák, hogy az előítéleteket emberek kollektívája alakítja ki és tartja fenn — következésképpen az egyén azzal tud hozzájárulni a felszámolásukhoz, ha elősegíti az előítéleteket fenntartó kollektív gyakorlatok megváltoztatását.

Velük ellentétben Robin Zheng amellett érvel, hogy igenis helyénvaló minket közvetlenül felelősségre vonni olyankor, amikor implicit előítéleteink miatt előítéletesen viselkedünk — ha és amennyiben ezek tükrözik az értékítéleteinket. Azokban az esetekben pedig, amikor valaki őszinte egalitárius elköteleződése dacára viselkedik előítéletesen, válaszként a higgadt, segítő szándékú kritikát tartja a megfelelő erkölcsi reakciónak. Joshua Glasgow és Luc Faucher pedig már egyenesen azt javasolják, hogy vizsgáljuk felül a felelősségre vonás teljes gyakorlatát annak érdekében, hogy felelősségre vonhassuk azokat, akik — bármilyen tudattalan és nehezen befolyásolható módon, de — kárt okoznak előítéletes viselkedésükkel. (Azzal mindkét szerző adós marad, hogy megmagyarázza: mégis mitől lenne igazságos ezekben az esetekben a hibáztatás.)

Néha már-már zavarba ejtő az az igyekezet, amellyel a kötet szerzői — néhol igencsak körmönfont technikai apparátust mozgatva — megpróbálják alátámasztani az implicit előítéleteinkért és a belőlük fakadó cselekedeteinkért viselt felelősségünket. Hiszen végső soron mondhatnánk ezt is: ugyan nyilvánvalóan rossz és káros dolog, hogy az emberek többségében burkolt előítéletek élnek a sérülékeny csoportok tagjaival szemben, ám ettől még nem lesznek az előítéletekért felelősek. Ugyanis a kérdéses személyek nem gyakorolnak olyasfajta befolyást az előítéletek felett, amely méltányossá tenné, hogy számon kérjük rajtuk ezeket az ítéleteket. Miért ne elégedhetnénk meg ennyivel? A cél végső soron úgysem az egyének kárhoztatása, hanem azoknak a társadalmi egyenlőtlenségeknek a megszüntetése, amelyeket többek között éppen az implicit előítéletek tartanak fenn.

Ám érdemes észrevenni: az implicit előítéletek problémája egy sokkal átfogóbb politikai projekt része. Az 1970-es évek óta mind a politikai aktivizmusban, mind a nemzeti és nemzetközi policy making területén egyre nagyobb szerepet játszanak azok az elméleti megközelítések, amelyek a szexista és rasszista előítéletekben találják meg a nemek és rasszok közti strukturális társadalmi egyenlőtlenségek fő forrását. Az ideológiai és jogszabályi közeg megváltozásával a társadalmi igazságosságért folyó küzdelem fokozatosan eltávolodott mind a polgári jogi aktivizmustól, mind az elnyomó és elnyomott csoportok közti anyagi, materiális egyenlőségért folyó küzdelemtől. Helyüket pedig egyre inkább a társadalmi előítéletek elleni küzdelem tölti be. E politikai, ideológiai megközelítés szerint az implicit előítéletek tételezése és vizsgálata kulcsfontosságú, hiszen egyfelől ezek segítségével írható le az az oksági folyamat, amely a diszkriminatív viselkedést létrehozza, másfelől az előítéletek implicit jellege arra is választ ad, hogyan maradhatnak fenn a strukturális egyenlőtlenségek azokban a társadalmakban, amelyek látszólag egyöntetűen elítélik a szexizmust és a rasszizmust. Az implicit előítéletekre építő politikai beszédmód burkoltan azt sugallja, hogy törvényhozási, intézményes szinten minden problémát megoldottunk, és már csak az a kérdés, mikor tudjuk végre kellőképp egyenlőségelvűvé érzékenyíteni rossz berögződésekkel küzdő polgártársainkat.

Bár nagyon tapintatosan és kis lépésekben, de pontosan ezt az elméleti megközelítést teszi kritika tárgyává a kötet második felének több írása is. Lawrence Blum cikkében a „sztereotípia-fenyegetettség” Claude Steele által bevezetett pszichológiai fogalmát elemzi. Steele úttörő kísérletében egy sztereotipizált csoport tagjainak olyan feladatot kellett végrehajtaniuk (Steele egyetemi környezetben végezte kísérleteit), amelyben a közismert előítéletek szerint az adott csoport tagjai gyengén teljesítenek (tegyük fel, nők kaptak egy bonyolult matematikatesztet). Steele és az őt követők a kísérletek során azt találták, hogy azok az emberek, akiket a kísérlet keretei között valamilyen módon szembesítettek a csoportjukra vonatkozó sztereotípiával, gyengébben teljesítették az adott feladatot, mint azok, akik nem kaptak ilyesfajta megjegyzést. Blum azt elemzi, hogyan viszonyul a sztereotípia-fenyegetettség jelensége a tágabb, rendszerszintű társadalmi egyenlőtlenségekhez — és hogyan válik a jelenség bevett tárgyalása vakká mindezekre a tágabb összefüggésekre. Hasonlóképp Anne Jacobson cikke is azt a kérdést járja körül, hogy az ismert pszichológiai, szociálpszichológiai és szociológiai eredmények alapján valóban az-e a legcélravezetőbb (vagy akárcsak elégséges) módja a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásának, ha az egyes emberek rasszista előítéletei ellen vesszük fel a harcot. A válasza: jó eséllyel nem. Bár inkább etikai, mintsem politikafilozófiai perspektívából, de Samantha Brennan is amellett érvel, hogy mivel a sérülékeny csoportok tagjai által átélt negatív megkülönböztetés sokszor alig érzékelhető, morálisan már-már irreleváns apró gesztusok, momentumok sorozatából áll össze (gondoljunk csak a nagy előszeretettel kiröhögött „mikroagresszió” fogalmára!), az egyéni cselekedeteken való erkölcsi rugózás helyett érdemes inkább intézményes megoldásokat találni a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése érdekében. Végül más perspektívából ugyan, de hasonló kérdéseket vet fel Katya Hosking and Roseanne Russell tanulmánya is, amely azt vizsgálja, miért nem alkalmasak a brit diszkriminációellenes törvények a hátrányos megkülönböztetés hatékony szankcionálására és visszaszorítására.

Együtt olvasva a kötet írásait olyan érdekes ellentmondásokra és feszültségekre bukkanhatunk, amelyek messze túlnyúlnak az erkölcsfilozófiai viták szokásos horizontján, és amelyek elég pontosan képezik le azokat a nézetkülönbségeket, amelyek az amerikai elnökválasztás kapcsán felszínre kerültek. Míg a szerzők egy része kimondatlanul bár, de ragaszkodik ahhoz a megközelítéshez, amely a vétkes egyéni attitűdök számonkérésében és kigyomlálásában látja a progresszió útját, addig a szerzők másik fele pontosan arra kérdez rá, hogy ez a fogalmi keret alkalmas-e arra, hogy érdemben kezeljük a jól dokumentálhatóan fennálló társadalmi különbségeket a nemek és rasszok között.

És az is fájdalmasan nyilvánvalóvá válik az egyébként többnyire jó minőségű szövegeket olvasva, hogy mennyire hiányzik a kommunikáció még egyazon tudományterület különböző diszciplínái között is. Mint ahogy sokszor hiányzik a szövegekből a józan távolság, amelynek köszönhetően a szerzők rámutathatnának az adott kérdést övező tágabb kontextusra, a kérdés gyakorlati tétjére és fontosságára. Míg a kötet összes szerzője sokszor és alaposan hivatkozik az implicit attitűdökkel kapcsolatos szociálpszichológiai kutatások eredményeire (és milyen jó, hogy ezt teszik!), addig a filozófiai társterületek eredményeire és problémafelvetéseire a lehető legritkább esetben reagálnak.

Végezetül érdemes kitérni arra is, hogy mennyiben érvényesek a kötet problémafelvetései a magyar kontextusban, amelyben a szexizmus és rasszizmusmentesség soha nem vált tartósan politikai és erkölcsi minimummá. A kötet első felének szövegei egy olyan világ erkölcsi normáiból indulnak ki, amelyben a szexizmus és rasszizmus megnyilvánulásait a közösség egyértelműen és következetesen szankcionálja, és így az erkölcsi felelősségre vonás ténylegesen megtörténik; nem meglepő hát, ha a szerzők megpróbálják igazolni a fennálló gyakorlatot. A kötet második fele pedig egy olyan politikai stratégia kudarcából próbál levonni következtetéseket, amely stratégia itthon csak részlegesen és rövid ideig határozta meg a politikai közösség célkitűzéseit és arculatát. Az absztrakt kérdésfeltevések tehát egy nagyon is konkrét, helyhez és időhöz kötött társadalmi szisztémára reflektálnak, és figyelmeztetésül szolgálnak az angolszász filozófia művelőinek: látszólag univerzális eszmefuttatásaikat alapvetően felforgathatja egy mezei elnökválasztás — vagy az, hogy ezer kilométerrel keletebbre vagy nyugatabbra olvassuk őket.

A fenti cikk a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal
PD 113298 szerződésszámú kutatási projektjének keretében valósult meg.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!