friss műút

-ról, -ről

Totth Benedek

Totth Benedek

(1977, Budaörs) Író, műfordító, szerkesztő. Első regénye, a Holtverseny 2015-ben Margó-díjat kapott. Jelenleg egy alternatív történelmi háborús regényen dolgozik. Az itt közölt írás egy még be nem fejezett harmadik regény nyitófejezete. (Fotó: Bach Máté)

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Próza

Totth Benedek: FF

2017. augusztus 29.

Lehúzom a fejemről a bohócmaszkot, és belépek a dagadt fickó kúrókérójába. A homlokomról csorog a veríték. Nem szellőzik rendesen az álarc, gumiból van, valami kínai fos. Rotkó a hálószobában térdel az ágy mellett, és a karórát próbálja lerángatni a zsírtartály szétroncsolódott csuklójáról, nekem meg elborul az agyam, és ugatni kezdek, hogy a fasznak szarozol, bazmeg!?, pedig indulás előtt megfogadtam, hogy akkor se fogok káromkodni, ha kurva nagy gebasz lesz. Rotkó felszakadt szájjal rám vigyorog, és azt mondja, ne hisztizz, kisgyerek, kurvára ráérünk, amitől persze még jobban kiakadok, és tényleg hisztizni kezdek, hogy mindjárt itt vannak a zsaruk, mire Rotkó, hogy ez egy Omega Seamaster Aqua Terra, nem fogom itt hagyni, de ha be vagy szarva, elhúzhatsz a rákba! Furcsa, fekete vércseppek fröcsögnek szájából. Amikor káromkodsz, a szervezeted úgy reagál, mintha harcra készülne, és csomó adrenalin, kortizol meg endorfin szabadul fel, ami csökkenti a fájdalomérzetet, vagyis a szervezeted tudja, hogy a harc trágársággal és fájdalommal jár. Ezt Rotkó mondta. Rotkó sokat káromkodik. Ha nem találkozom vele, még most is gyűlölném az erőszakot, de persze ez már sose fog kiderülni. Ezt a sztorit nem lehet visszatekerni az elejére, nincs még egy lehetőség, hogy megnézzük, hogyan alakult volna valami, ami így alakult, ahogy. Vagy legalábbis elég kicsi az esély rá. Sokszor elbizonytalanodom, amikor ilyen dolgokon pörgök, és a végén abban sem szoktam biztos lenni, hogy mit nem tudok biztosan. Persze bekamuzhatnám az egészet, mondhatnám, hogy biztos vagyok benne, hogy mi lett volna, ha nem ez van, de felesleges lenne strapálni magam. Úgyse érdekel senkit. Csak azért pörgök ezen, mert bizonyos értelemben nekem kell kitalálni a történetet. Ezt, meg Rotkóét is. Az előbb azt mondtam, ha nem találkozom Rotkóval, még most is gyűlölném az erőszakot, de lehet, hogy igazából inkább arról van szó, hogy ha nem találkozom Rotkóval, meg sem ismerem az igazi erőszakot. Rotkónak komoly tervei vannak. Nem csak erre az éjszakára, és azt mondja, finomkodva nem lehet megvalósítani őket, keményen oda kell baszni, mondta, de arra nem számítottam, hogy az lesz, mármint ez, ami most van. Rotkót figyelem, ahogy beszél, nem hallom, mit mond, csak látom, hogy mozog a szája, a széle felszakadt, csorog a vér az állára, megnyalja a sebet. Szájról olvasok, pedig úgy tudtam, nem tudok szájról olvasni. Rotkó úgy néz ki, mintha teljesen szét lenne csúszva. Rotkó mindig úgy néz ki, mintha teljesen szét lenne csúszva, nála ez alapbeállítás, de én tudom, hogy kamu az egész. Mármint nem ő maga, hanem az, amit látsz belőle, amit látni enged magából. Rotkó akkor is teljesen észnél van, amikor elborul az agya. Azt hiszed, atomjaira bomlott az elméje, közben meg tökéletesen képben van. Ez eleinte megnyugtató volt, biztonságban éreztem magam mellette, de idővel egyre ijesztőbb lett. Ezért álltam le arról, hogy ezen pörögjek. Kurva jól csinálja, meg kell hagyni, nekem is beletelt pár hónapba, mire leesett, hogy egy non-stop Oscar-díjas alakítás az élete, külsőre inkább Edward Norton, mint Brad Pitt, de ehhez sokáig kell nézned az arcát, mint amikor egy 3D-s képet bámulsz, és kezd összefolyni minden, aztán egyszer csak előbukkan egy domború lény vagy forma, és te csak bámulsz tovább, és megpróbálod megfejteni, hogy mit látsz. Egyik este valami új cuccot próbálgattunk, Rotkó azt mondta, igazságszérum, ha jól emlékszem, de nem akarok hazudni. Ő is tolt belőle, és ahogy ott ült velem szemben napszemüvegben a sötétben, és hosszú idő óta először nem vigyorgott, rájöttem, hogy kamuzik. Leesett, hogy úgy kamuzik, hogy észre sem veszi, vagy észreveszi, és ez is a kamu része, és mindig pontosan tudja, hogy kamuzik. Bebátorodtam a cucctól kicsit, asszem, vagy inkább lehagytak a gondolataim, és mire leesett, hogy én beszélek, megkérdeztem, miért csinálja ezt. Pár másodpercig szótlanul bámult, aztán a tengeralatti derengésben felállt a fotelból, odalépett hozzám, a tenyerébe vette az arcomat, a szemem mögé nézett, és annyit mondott, ne foglalkozzak ezzel, felejtsem el, bízzak benne, mert csak az számít, hogy a mi barátságunk örökké tart, olyan, mint egy házasság, ásó, kapa, nagyharang, mondta, meg minden szar, amíg a halál el nem választ. Vagy Metta. Aztán lesmárolt, és azt mondta, ne fossál, ha minden jól megy, örökké fogunk élni. Halhatatlanok leszünk. Tudtam, hogy ez egy olyan pillanat, amikor valamit nagyon mondanom kéne, és motyogni kezdtem, nem is emlékszem pontosan, talán valami olyasmit, hogy a halhatatlanság lényege pont a végesség, nem az örök élet, és nem akarok halhatatlan lenni. Mire Rotkó felhúzta a szemöldökét, sűrű, vastag, fekete szemöldöke van, azt is megoldjuk, mondta. Aztán megfordult, és visszaült a kültéri UV-s rovarcsapda alá, amit lámpának használtunk.

Nem tudom, milyen nap van, egy ideje nem követem ilyen szorosan a dolgokat, sokszor a napszakokat sem vágom, csak annyit érzékelek, hogy süt a nap, vagy nem süt. Legalábbis ha a szabadban vagyok, vagy nincs lehúzva a roló, de a dagadt fickó kúrókérója teljesen le van sötétítve. Időnként ránézek a YouTube-ra, hogy hányszor látták a 강남스타일-t. Lassan 2,5 milliárdnál tart, nem tudom, hogy akkor hol leszek. Arra sem emlékszem pontosan, hogy 2012. november 24-én, amikor 803 millióval lenyomta Justin Biebert, éppen hol voltam, meg arra sem, hogy amikor alig egy hónappal később, 2012. december 21-én, az internet történetében elsőként elérte az egymilliárdot, mit csináltam, az viszont nagyon halványan dereng, hogy 2014. május 31-én, kétmilliárd körül szeretkeztünk először Mettával. A 강남스타일-t a mai napig nagyjából egymilliószor nézik meg, ez az ütem a Föld népességnövekedésének nagyjából háromszorosa. Bár még tetemes a hátránya, de ha kitart a lendület, pár éven belül elérkezik az a pillanat, amikor többször megnézték Psy videóját, mint ahány ember él. Vagy jön Adele, és kinyírja a Psyt. A kis hal megeszi a nagy halat. A nagy halat megeszi egy még nagyobb hal.

Most csak az biztos, hogy fogalmam sincs, milyen nap van. Valaki leeresztette a rolót, nehogy belássanak a szemközti ház ablakából. Lehet, hogy én voltam. Nagy szarban lennénk, ha belátnának, így aztán kilátni sem lehet. Égnek a lámpák, a bárpult fölött három spot, a sarokban egy feldöntött állólámpa. Lehet, hogy földrengés volt. Egyedül nem merek lelépni, úgyhogy kimegyek a hálószobából, és otthagyom Rotkót, hadd szarakodjon a karórával. Megkeresem a távirányítót, bekapcsolom a tévét, és megpróbálom elengedni magam. Belesüppedek a szürkéskék bőrkanapéba a dagadt fickó kúrókérójának nappalijában, mintha egy partra vetődött bálnához bújnék, és egy LG 84UB980V 4K ULTRA HD webOS SMART 3D CINEMA SCREEN LED-en figyelem, ahogy két fekete ruhás, maszkos alak a zsírtartályt kínozza. Ez az egyik leghosszabb nevű, kereskedelmi forgalomban kapható tévé. Mondjuk a Samsung UE88JS9500LXXH SUHD 3D SMART LED, a Sony KD75X8505CBAEP UHD 3D ANDROID SMART LED és a Philips 55PUS8809/12 ANDROID SMART AMBILIGHT 3D LED keresztelőjén sem spóroltak a karakterekkel. Ha hangosan sorolni kezded a neveket, egy idő után olyan érzésed lesz, mintha egy idegen civilizációval kommunikálnál. Akármit nézel az LG 84UB980V 4K ULTRA HD webOS SMART 3D CINEMA SCREEN LED-en, színesebb lesz és élesebb, mint az eredeti. 8294400 pixel, majdnem pontosan a százada annak, amennyi nézőnél Psy lenyomta Justin Biebert. Ha sokat bámulod a képernyőt, nem is lesz kedved mást nézni. Letargiába kerülsz, ha mást kell nézned. Ha mégis muszáj kikapcsolnod a tévét, úgy érzed, mintha öngyilkos akarnál lenni.

Lejátszom, amit a telefonommal felvettem. Nem szoktam emlékezni, mit csinálunk. Egy idő után szédülni kezdek, és leszáll valami sűrű fekete köd, és kikapcsol a tudatom, elmúlik a fáradtság, sercegnek a szinopszisaim, és úgy követem Rotkó utasításait, mint egy programozott robot. Rotkó szoftvere fut rajtam. A dagadt fickó eszméletlenül fekszik egy nyolcszögletű Vénusz zseléágyon. Pont úgy néz ki, mint a zseléágy, amin fekszik, csak nem nyolcszögletű. A bal orrlyukából vastag csíkban csorog a vér a szájába. A vére élénkpiros. Annyira élénkpiros, hogy attól félek, csalódást fog okozni eredetiben. Nem tudom, mióta ülhetek ott a bálnaszerű kanapéba süppedve, de egyszer csak kitisztul a tudatom, és leizzadok, hogy mi lesz, ha Rotkó áthív a másik szobába, ahol tényleg ott fekszik a hájas. Tolnom kell még a cuccból, akkor visszaáll a 3D meg a Dolby Digital ULTRA Surround. Ezen pörgök, de közben nem tudom levenni a tekintetemet a képernyőről, a szemem önálló akarattal rendelkezik. Az egyik maszkos alak kimegy a képből, a másik meg hasra fordítja a fickót, motoszkálni kezd a fejemben, hogy amit látni fogok, vajon durvább lesz-e a kivégzéses playlistnél, amit Rotkó állított össze a LiveLeakről letöltött ISIS-videókból. Fel akarok állni, ki akarok menni a szobából, de csak némán izzadok, mint egy szobor, és hallom, ahogy a pórusaimból recsegve előbuggyanó verítékcseppek elindulnak a seggem felé, és mély árkokat vájnak a hátamba. Beletörődöm, hogy nem bírok megmozdulni, elengedem ezt az egészet, elég lenne kikapcsolni a tévét, de nem találom a távirányítót, a hatalmas képernyő meg halkan duruzsolni kezd, megpróbálom kivenni, mit suttog. Nem vibrál, már semmi sem vibrál, csak a pengeéles, steril kép marad, a maszkos alakkal meg a dagadt fickóval a zseléágyon. Ekkora képernyőn nagyobbak, mint én, mármint az igazi én, a test, amiben benne vagyok. Pislogok egyet, és mire kinyitom a szemem, megint ott van a másik maszkos, a nyolcszögletű zseléágy mellett áll. Egy henger alakú tárgyat szorongat, asszem, mert hiába van 8294400 képpontba rendezve a jelenet, nem tudom kivenni rendesen, hogy mit tart a maszkos a kezében, mert, szándékosan vagy véletlenül, sikerül mindig úgy állnia, hogy az a valami takarásban legyen. A vége narancssárga. A micsodának. A kezén szilikonos sütőkesztyű, a maszkosnak, ezt biztosan tudom, anyunak is van ilyen otthon. Otthon minden van. Megint pislogok, most direkt, mert egy kicsit se bírom oldalra fordítani a fejemet, és tudom, hogy most valami durva dolog készül, és nem akarok odanézni, de mégsem bírok nem odanézni, aztán a következő pillanatban a két feketeruhás hirtelen megtorpan, furcsa pózba dermednek, és belép a szobába Rotkó. Rajta is fekete ruha van. A fasznak szarozol, bazmeg!?, morogja, aztán amikor látja, hogy úgysem fogok válaszolni, a képernyőre pillant, és szemrehányóan azt mondja, azt hittem, összepakoltad már a kibaszott holmit, meg hogy nagyon nem kéne lefagyni, mert még sok dolgunk van hajnalig. Az izzadságcseppek spirál alakban csorognak végig a gerincemen. Várok. Félig oldalra fordított fejjel nézem a képernyőt, félig csukott szemmel, de nem történik semmi. Csak állnak ott, a két maszkos, és a dagadt fickót nézik. Rotkó is. Hosszú a hatásszünet, túl hosszú, lassan kifullad a suspense. Miért állítottad meg?, kérdezi Rotkó, és akkor leesik, hogy véletlenül megnyomtam a pause-t a távirányítón. Az ujjamat a lejátszásgombra teszem, habozok. Elképzelem, hogy feltápászkodom a kanapéról, és kimegyek az erkélyre, ha még megvan, de végül mégis maradok, és megnyomom a playt.

Megjelent a Műút 2017060-as számában

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!