friss műút

-ról, -ről

Ureczky Eszter

Ureczky Eszter

Ureczky Eszter 1984-ben született, Sárospatakon nőtt fel. 2009-ben magyar–angol szakon végzett a Debreceni Egyetemen, jelenleg ugyanott a Brit Kultúra Tanszék tanársegédje. Kutatási és oktatási területe főként a kortárs angol próza, azon belül a test, a betegség és az orvostudomány ábrázolása, amelyet posztstrukturalista, feminista és bioetikai elméletek szemszögéből vizsgál. Érdeklődési körébe tartozik továbbá az evés és az étel ábrázolása a 20. századi irodalomban és filmben.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Ureczky Eszter: „Mint amikor kesztyűben tapsolnak”
(Adam Foulds: Eleven útvesztő. Fordította: Bényei Tamás, Gondolat, 2016)
2017. augusztus 25.

Az Eleven útvesztő első néhány mondatának elolvasása után az olvasónak az a benyomása támadhat, hogy nem prózát, hanem lírai szöveget olvas, s a könyv végére lapozva rögtön meg is bizonyosodhatunk róla, hogy Adam Foulds valóban költőként kezdte pályáját. 2008-ban jelent meg hosszú elbeszélő költeménye The Broken Word címmel, mely az 1950-es évek Kenyájában játszódik, de a kortárs Angliába helyezett regényt is írt már (The Truth About These Strange Times, 2007). Eddigi legsikeresebb műve azonban az Eleven útvesztő (The Quickening Maze, 2009), melyet Man Booker-díjra jelöltek, és bár a díjat végül nem ő kapta (nem kisebb nevekkel versenyzett, mint Hilary Mantel, A.S. Byatt, Sarah Waters és J.M. Coetzee), finoman hullámzó, impresszionisztikus prózája nagy visszhangot keltett az angolszász regényirodalomban. A legtöbb kritikus Foulds atmoszférateremtő képességét dicséri, rámutatva, hogy a kortárs brit szerzők közül talán csak Alan Hollinghurst[1] rendelkezik ennyire kifinomult, markánsan költői stílussal. Hollinghurst történeti érdeklődése (az 1980-as évek Londonja A szépség vonalában vagy a viktoriánus örökség a Más apátólban[2]) szintén rokonítható Foulds múltba nézésével, az Eleven útvesztő ugyanakkor sokkal kevésbé cselekményesen, inkább lelki pillanatfelvételeket sorjáztatva idézi meg a 19. századot.

A regény egy valóban létezett angol elmegyógyintézetben, a Londontól észak-keletre fekvő, Essex megyében található High Beach Private Asylumban játszódik, és számos szereplője szintén (irodalom)történeti jelentőségű, valóban élt figura, mint például Viktória királynő koszorús költője, Lord Alfred Tennyson és öccse, Septimus, a tragikus sorsú parasztköltő, John Clare vagy a korát meghaladó nézeteket valló elmeorvos, Matthew Allen. Műfaji szempontból tehát az Eleven útvesztő a múlt kis elbeszéléseire fókuszáló, „új történelmi regénynek” tekinthető (hasonlították már Pat Barker első világháborús trilógiájához,[3] melynek első része, a harctéri sokk pszichés hatásaira összpontosító, szintén egy pszichiátriai klinikán játszódó Felépülés magyarul is olvasható), szorosabb értelemben pedig a neo-viktoriánus regény nagy népszerűségnek örvendő, igen termékeny irodalmi kategóriájába sorolható. Mindkét csoportból kiemeli azonban mélyen szubjektív, az eseményeket számos — egyaránt „ép” és „elmebeteg” — szereplő szempontjából láttató narratív szerkezete, valamint egyfajta egyszerre zárt és nyitott téridő-tapasztalat megragadása: hol a zárt intézet falai között, hol az azt övező erdő rengetegében járunk, a regény ideje pedig összesen hét évszakot ölel fel, ám érzékelhetően nem egymást követő években villantja fel a szereplők sokszor egy helyben álló belső idejét.

A regényt számos transzparensnek tűnő fogalmi ellentétpár határozza meg, úgymint az őrültség és a józan ész, az intézet és az erdő, a tudomány és a művészet, s a szöveg egyik legnagyobb teljesítménye éppen az, hogy a legkevésbé sem direkt eszközökkel képes megkérdőjelezni e dichotómiák határait. Az erdő mint a Természet és a kórház mint a Kultúra szimbolikus jelentései kapcsán előtérbe kerül az angol vidék mítosza, az ipari forradalom előtti világ idilli ártatlansága, még a sherwoodi erdőre is történik utalás (100), miközben az elmegyógyintézet lakóinak és gondozóinak egyre bonyolódó kapcsolatai groteszk Szentivánéji álom-variációvá teszik a történetet. Legerőteljesebben a népi költő, John Clare alakja kötődik az erdő világához, mellyel mélyen azonosul: „Megsajnálta a fát, hirtelen úgy érezte, ő maga fekszik ott védtelenül, a szélben egyre keményedő rostjaival” (220); verseiben pedig, ahogy költeményeinek első kiadója jellemzi, „Anglia énekelt általa. Anglia örök, eleven természete”. (165) Feltehetően a regény prológjában is Clare-t látjuk kisfiúként, amint az erdő csodáitól lenyűgözve eltéved, majd hazatalál édesanyjához, a jelenet nyugtalanító meseisége pedig előrevetíti a felnőtt költő folytonos otthon- és énkeresését. Az elbeszélés keretes térszerkezete ráadásul az erdőben bolyongva hazafelé igyekvő, súlyosan elmebeteg költővel zárul, akire felesége talál rá a házukhoz vezető úton, miközben férje négykézláb közlekedik és füvet eszik, mely „[é]des volt és tiszta, kicsit emlékeztette a kenyér ízére”. (240) A költő erdei sétái során vándorcigányokkal is összebarátkozik, akik befogadják, sőt, művészként értékelik a különös alakot: „Nem értem, minek tartják ott magát — folytatta Judith. — Aki így tud hegedülni!” (51) A cigányok beszédmódja egyébként Bényei Tamás művészi, kifejezetten lassú, versszerű olvasást igénylő fordításának egyik legizgalmasabb eleme, s különösen ízes, élő hatást kelt.

Mindezzel szemben az intézet igazgatója, Allen doktor képviseli a civilizáció zárt tereit, aki maga is megjárta az adósok börtönét, s ezt a stigmát azóta is viseli — Mary Douglas mutat rá, hogy aki már volt „bent” bármilyen zárt intézet kényszerű lakójaként, az örökké szennyezett identitással küzd, sosem kerül „ki” igazán. Az orvos azonban nem csak a tudomány, de a kapitalizmus követe is, hiszen saját tervei alapján megépíti forradalmi fafaragó gépét, a Pyroglyphet, ám vállalkozása csődbe megy, magával rántva számos barátjának és betegének, többek között Tennysonnak a befektetett vagyonát is. Amikor a költő kifejti: „Történetesen van némi pénzem. Mindannyiunknak van. Az atyánk után járó örökség. — Pénz. Ami helyette tevékenykedhetne, keresztülfolyna a világon, hogy megsokszorozódva térjen vissza” (141–142), a regény a patriarchális viktoriánus ökonómia kétarcúságának, saját jólétét megalapozó képmutatásának is lírai látleletévé, kritikájává válik. Az orvosnak anyagi szabadságot ígérő üzlet kútba esik, a nomád cigányokat börtönbe vetik, mert nem tudják elolvasni a magántulajdon bekerítését jelölő táblákat, a természetről verselő, művészi szabadságra vágyó Clare pedig vastag falak közt tölti élete hátralévő huszonhárom évét.

A regény legfontosabb értelmezési horizontja ezekhez a bizonyos falakhoz kötődik, az őrültség orvosi és költészeti diskurzusai közötti átjáráshoz. Michel Foucault korszakalkotó munkái nyomán (Felügyelet és büntetés, A bolondság története, illetve idén jelent meg Andrew Scull 2015-ös Az őrület kultúrtörténete című kötete Mesterházy Mónika fordításában) már komoly kultúratudományos kutatási múltja van a témának, a viktoriánus kor kapcsán pedig főleg az őrültség neme, a hisztéria mint feminin és a hipochondria mint maszkulin kórkép kaptak korábban központi szerepet. Az Eleven útvesztő Allen doktora korát meghaladóan liberális, mégis ellentmondásos tudósalakként tűnik fel: híres volt emberséges módszereiről, számos fizikai aktivitást igénylő módszerrel kezelte betegeit (a regény egyik első jelenetében pl. egy baltát nyújt át egy fahasogatásra készülő ápoltnak), és csak a legvégső esetben zárta őket sötétzárkába, ugyanakkor hitt a frenológia „tudományában”. Korabeli leírások szerint az intézet jobban hasonlított egy kertekkel övezett üdülőhelyhez, mint egy kórházhoz, Thomas Carlyle skót tudós felesége például a következőképpen írta le: „olyan hely, ahová bármely épelméjű személy örömmel nyerne bebocsáttatást”.[4] E Varázshegy-szerű idealizált szanatóriumképpel szemben annál meghökkentőbb hatást kelt a groteszk szülésjelent, amikor az orvos kényszerbeöntésnek veti alá egyik ápoltját, mert az nem hajlandó üríteni, nehogy megfertőzze az ország vizeit; egy másik beteg pedig azzal a kényszerképzettel küzd, hogy ő egy személyben felelős az egyre dagadó nemzeti adósságért.

Maga John Clare 1837-től 1841-ig volt az elmegyógyintézet lakója, alakjának ábrázolása pedig azért is jelentős, mert nem az őrült költőzseni romantizált képével találkozunk, hanem egy gyógyíthatatlanul beteg, mai fogalmaink szerint feltehetően skizofrén ember szenvedését látjuk, ahogy azt egy ápolóval való konfliktusa is mutatja: „John érezte, hogy a húsa ott marad az ápoló markában, leválik a csontjairól, a csontjai pedig ott hevernek lecsupaszítva, mint egy állattetem maradványai, ragacsosak a maradék húscafatoktól, ahol a szél és a nap perzselte őket”. (208) Clare mellett a legösszetettebben ábrázolt elmebajos szereplő Margaret, a vallásos mánia jeleit mutató anorexiás nő, akit férje brutálisan bántalmazott: „Korábban mindig ott volt a férje, hogy megkettőzze őt, hogy kitöltse a fénylő ürességet, de a férje soha nem bírta a hideget, szitkozódott és a földet tiporta, a piszkavassal csapkodta tüzet, hogy lobogjon, ivott, evett, röhögött a vörös szájával, éjszaka meg forró volt, és csípett, mint a darázs fullánkja, egyedül, és csak csípett és csípett”. (85) Később az intézetben is abúzus áldozatává válik. Többek között Clare erőszakolja meg, aki azt képzeli, rég elvesztett gyermekkori szerelmét találta meg újra: „Nem tudott ellenállni a férfi hevességének. Mire feleszmélt, már a hátán feküdt a nedves fűben, a fű édeskés rothadásszagában. John felhajtotta a szoknyáját, az alsóneműjét rángatta. Végül is a teste a világhoz tartozik. Elhullik majd, és elrohad. Becsukta a szemét. A Néma Őrző éberen figyelt.” (144) Margaret minden eszközzel igyekszik megtagadni általa menthetetlenül szennyezőnek és szennyezettnek érzékelt testét: „aki eszik, az egyúttal belép a hétköznapi, testekkel és gyilkossággal, kéjvággyal és pusztulással teli világba; aki eszik, az úgy fúrja magát keresztül a világon, mint a talajban vonagló féreg: zabál, és ürüléket présel ki magából” (111), ugyanakkor saját fizikai szenvedésében látja a külvilághoz kötődő kapcsolatának utolsó megmaradt foszlányát: „Ő a sebekből, a sebek által függ a világban: a sebei, a fájdalma kapcsolják Őt a világhoz”. (93) Ahogy talán a fenti idézetek is mutatják, az elmebaj legérzékletesebb belső képei nem a költőfigurákhoz, hanem Margaret elszigeteltség-tapasztalatához köthetők a regényben: „Itt is eljutott hozzá a többi beteg hangja, amelyet azonban letompított a dolgok téli felszíne: mint amikor kesztyűben tapsolnak. Margaret szerette a hiánynak ezt a csípős szorítását, az üresen kongó levegőt — a valódi távollétet juttatta eszébe. Szeretett volna odakint maradni, a világban, a saját ágán függve, mindaddig, amíg a hideg porrá nem égeti, egészen a csontjaiig”. (63)

A fő- és mellékszereplőkként felbukkanó ápoltak tehát mind az egyedi, ám mind az általános társadalmi jelentőségű problémák szimptomatikus esettanulmányaiként is szolgálnak; ahogy egy magyar kritikus rámutat: „Gyakorta találkozunk olyan felfogással, amely szerint az elmebetegek rendkívül hasznos tagjai lehetnének a szociális rendszereknek, mivel a berögzült és kártékony társadalmi tabukat kérdőjelezik meg”.[5] Ily módon a betegek kórképei arra a klasszikus belátásra mutatnak rá megrázó módon, hogy mind az őrültség margóján egyensúlyozunk. Az orvos a saját bátyját is betegeivel hasonlítja össze: „Oswald ugyanolyan unalmas volt, mint az őrültek: egyetlen gondolat fojtogatta, tartotta a markában, és mindig ugyanez a gondolat süvöltött ki belőle”. (76) Az Eleven útvesztő betegségképe 21. századi nézőpontból úgy is olvasható, mint a kortárs biopolitikai elméletek által a „gondoskodás kríziseként” megnevezett jelenség példája, miszerint mára a modernitás fokozatosan fejlődő jóléti intézményei váltak a legerősebb fegyelmező és elnyomó hatalommá (tulajdonképpen erről szólnak az olyan wellness-disztópiaként aposztrofálható filmek is, mint az Ifjúság vagy Az egészség ellenszere).

Ahogy Margaret története is mutatja, a regény neo-viktoriánus jellege az elmebetegség ábrázolása mellett a korabeli női nemi szerepek bemutatásában jelenik meg. Míg Clare több tekintetben Allen doktor páralakjaként olvasható, úgy Margaret az orvos lányának, Hannah-nak sötét mása (ezért sem értek egyet azzal a felvetéssel, hogy a regénynek javára vált volna Tennyson és Hannah teljes mellőzése, míg Allen és Clare nagyobb teret érdemeltek volna[6]). A tizenhat éves lány élményein, vágyain keresztül követhetjük nyomon a nővé és feleséggé válás 19. századi viszontagságait, esélyeit azonban jelentősen rontják elszigetelt körülményei: „Nem mindig könnyű magunkra irányítani mások figyelmét, ha elmebetegek vesznek körül”. (32) Hannah Tennysont választja első férjjelöltjeként, a költő azonban reménytelenül immunis a romantikára, s az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a testi higiéniára sem ad sokat. A lány végül keserűen látja be: „Minden gondolatban, amelyet a férfinak szentelt, vagy közvetlenül mögötte, ott rejtőzött a kongó üresség, a tudat, hogy téved, hogy nem igaz, hogy nem fog megtörténni” (153), pedig „oly sok fantáziaképet tékozolt már el [rá]”. (233) Mindez annak ellenére alakul így, hogy Hannah hamar megfejti a sikeres házasságkötés titkát: „Amikor a férje kiválasztására kerül sor, egyetlen lány sem tehet semmit azon kívül, hogy epedezik és vágyakozik és reménykedik, hogy gyakran mutatkozik, s hogy minél kedvesebb”. (115) Húga, Abigail sem jár sokkal jobban: „mindig fel akarta vidítani, boldoggá akarta tenni az embereket, és ez később sem változott. […] férje nem volt hozzá olyan kedves, amilyen lehetett volna. Nem volt rá szüksége, hogy kedves legyen”. (228) Úgy tűnik tehát, a viktoriánus kor szexuális ökonómiájában egy középosztálybeli lány vágyai nem sokkal fizetőképesebbek, mint egy elmebeteg nő fantáziái. Hannah idővel elfogadja a kevésbé művészi, ám annál módosabb iparos, Rawnsley érdeklődését, aki „[a] költővel és az arisztokratával ellentétben mindig dolgozott” (194); megélve az udvarlás zavarba ejtő, patologikusként érzékelt rítusait: „Anyja és fivére már szedelőzködtek is, hogy kettesben hagyják őket, mintha orvosi vizsgálat venné kezdetét, ahol senki más nem lehet jelen”. (232)

A házasság és a betegség metaforikus összekapcsolódása a degenerációtól való erőteljes 19. századi szorongás által is felbukkan a regényben, hiszen az arisztokrata Seymour család épp azért záratja be egyik fiát, mert az egy alacsony származású nőbe szerelmes. Ugyanerre a nyomasztó belterjességre példa „a Tennysonok fekete vére” (32), a „részben degenerált családot” (75) sújtó testi-lelki betegségek halmaza: mindkét fiú, Septimus és Alfred (aki mélyen magába zuhanva gyászolja imádott barátját, Arthur Hallamet) is az intézet lakója, a harmadik Tennyson-fiú egy másik őrültek házában él, húguk pedig félig-meddig nyomorék, ami Hannah szemében valamiként mégis arisztokrata felsőbbrendűségének jele: „A lenyűgöző hatást csak fokozta, hogy amikor Matilda elindult, lábával félkörívben oldalazva bicegett”. (169) Az abúzus, a degeneráció és a házasság a viktoriánus társadalom hatalmi rendszerének leképeződéseiként jelennek tehát meg, a regényben ábrázolt női szerepek által pedig a jól nevelt úrilánytól az anorexiás hisztérikuson át a cigány boszorkányig számos sztereotipikus nőkép pár ecsetvonással felvázolt, mégis mélyreható ábrázolása bukkan fel. A viktoriánus erkölcs esszenciáját végül épp a kislány-szerelme után áhítozó Clare fogalmazza meg: „Azt is jól tudta, hogy a törvényes és természetes nem egy és ugyanaz” (53), s teljes mértékben hitelesnek tűnik az orvos Freudot messze megelőző diagnózisa is, miszerint „[s]emmi sem termeli ki nagyobb bizonyossággal a lelki zavarokat, mint a család”. (28)

Az őrület és a női nemi szerepek mellett az Eleven útvesztő legfőbb témája magára az irodalomtörténet-írásra, a történelem és az irodalom kapcsolatára való reflektálás (a regény e tekintetben is rokon Hollinghurst Más apától című művével). John Clare kanonikus pozíciója sajátos az angol irodalomtörténetben: mára alapvetően elfeledett költőnek számít (bár életrajza és verseinek új gyűjteménye 2003-ban jelent meg), aki egyszerű napszámos fiaként, mélyszegénységben nőtt fel, apja törvénytelen gyermek, anyja pedig írástudatlan volt, s autodidakta költőként vált ismertté a helyi dialektust megszólaltató nyelve és természetábrázolása miatt. Ő lett a „northamptonshire-i parasztköltő” (többször hasonlították Walt Whitmanhez[7]), ám alkoholizmusa és elmebaja tragikusan hamar véget vetett pályájának. A regény részben kényszerképzetei által ábrázolja ezt a folyamatot: Clare többek között Lord Nelsonnak, Byronnak és egy Jack Randall nevű díjbirkózónak képzeli magát, máskor pedig Robinson Crusoe bőrébe bújva vet számot életével — megidézve az angol irodalom másik központi térbeli metaforáját az érintetlen erdő mellett: a magányos szigetet. Mindennek ellenére legbelül mindvégig az a szegény kisfiú marad, aki csak arra vágyott, hogy meg tudja vásárolni élete első verseskönyvét: „Miközben — kezében a könyvvel, amelyet addig nem is mert kinyitni, amíg biztonságos helyre nem ér — gyalogolt hazafelé, Helpstonba, rávirradt a hajnal: széles, hidegen szikrázó, zord”. (179) Clare számára a költészet a természethez való elemi kapcsolódás folytonosságát jelenti, ars poetica-szerű gondolata szerint: „Az emberek kutat ástak a dalokból: forrás volt, a végtelenségből áradt felfelé, egyenesen a jelen pillanatba”. (50) A népi költő alapvetően extenzív alkatként jelenik meg, alkotás közben lénye kifelé áramlik a világba, hogy feloldódjon benne: „Egy pillanatig csak ült ott, és egésznek érezte magát, elméjében csendes derű és a kiáradás képessége”. (43)

Vele szemben Tennyson Viktória királynő koszorús költőjévé vált (William Wordsworth után), egész további életében siker és népszerűség övezte, neve valamennyi brit iskolás gyerek és angol szakos egyetemista számára ismerősen cseng. Tennyson az osztálypozíció és az azt nagyban szimbolizáló elmebetegség szempontjából is másfajta költői alkatot testesít meg: mélakórsága, „angol betegsége” (27) introvertált alkatra utal, önmagára irányuló neurózisa éppen ellentétes irányú Clare identitásának felbomlásával: „gyermekkoromban képes voltam révületbe juttatni magam azáltal, hogy a nevemet ismételgettem”. (26) E látványos különbségek ellenére viszont magánemberként ő is épp olyan nehéz ember, mint az erőszakos kitöréseket produkáló, saját feleségét a zárójelenetben meg sem ismerő Clare, a csalódott Hannah szavaival egyenesen „tompa, közönyös és szellemtelen” (181); ám önmagával szemben legalább ilyen kritikus, amikor anyagi vesztesége után el kell hagynia a szanatóriumot: „Most is ugyanaz a poshadt, áporodott ember, mint azelőtt”. (234) Számára a költészet nem a külső természet ősi erőivel való egybeforrás, hanem óvatos közelítés valami újhoz képzelete elvont terében, ahogy Artúr királyról szóló eposzterve születésekor is fogalmaz: „Elméje közelebb merészkedett ehhez a valamihez, óvatosan végigtapogatta a peremét”. (205)

A regény egyik legnagyobb iróniája, hogy Tennyson és Clare sohasem találkoznak, hiába töltik napjaikat ugyanazon a helyen ugyanabban az időben, saját labirintusaikban, privát poklaikban bolyongva mégis világok választják el őket. További irónia, hogy a regény talán legletisztultabb bölcsességeit nem a látszólag központi szerepű férfiművész-alakok, hanem a női mellékszereplők, Margaret és Hannah fogalmazzák meg. Margaret nem képes aludni, ahogy enni sem, saját szavaival csak „egy-egy pillanatra ráfröccsenő feketeségben volt része az éjszaka legmélyén” (142), s talán az épelméjűek is ugyanezt élik meg, csak épp a józanság napvilágánál fröccsen néha ránk az őrület árnyéka. Míg Margaret nem képes elviselni saját testben-létét, kényszerű kapcsolatát a külvilággal, Hannah másra sem vágyik, mint hogy a világ végre észrevegye, s emberként, nőként akarja őt, s végül belátja: „Szeretni azt az életet, amelyik lehetséges: ez is szabadság”. (227) A lehetséges szeretete vagy a szabadság lehetősége így éppoly közel állhatnak egymáshoz, mint a bennünket körülvevő falak és erdők.

Megjelent a Műút 2017060-as számában

_______________________

[1] Andrew Motion: The asylum in the forest, The Guardian, 2009. május 2.

[2] Ureczky Eszter: Az angolság indiszkrét bája, Műút, 2014045, 85–88.

[3] Simon Kövesi: The Quickening Maze, by Adam Foulds. Demons and dark desires of the Victorian poets, Independent, 2009. május 28.

[4] Ron Charles: Book review of  ’The Quickening Maze’ by Alan Foulds, The Washington Post, 2010. június 23.

[5] Arany Ariella: Az őrült és épelméjű között nincs is akkora különbség, KönyvesBlog, 2017. január 24.

[6] John Self: Adam Foulds: The Quickening Maze, Asylum, 2009. szeptember 23.

[7] James Wood: Asylum. A novel about the poet John Clare, The New Yorker, 2010. június 28.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!