friss műút

-ról, -ről

Paár Tamás

Paár Tamás

(1987, Mosonmagyaróvár) A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerzett diplomát kommunikáció és filozófia szakokon, majd a CEU filozófia szakán végzett egyéves MA programot. Jelenleg a PPKE Politikaelméleti Doktori Iskolájának hallgatója. Kutatási területei elsősorban az etika és az ismeretelmélet.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kiskáté

Paár Tamás: A modernitás mátrixa: (Neo)Arisztotelész közbelép
(Alasdair MacIntyre: Ethics in the conflicts of modernity. An essay on desire, practical reasoning and narrative. Cambridge University Press, 2016)
2017. július 31.

Filozófiai szövegeket olvasva gyakran támadhat az az érzésünk, hogy a leírtak köszönőviszonyban sincsenek a saját problémáinkkal. Egyes szerzők bátran leszögezik, hogy az általuk művelt filozófiának nem kell a köznapi emberek gondolataihoz kapcsolódnia — hiszen ez utóbbi nem is filozófia! Szétzilált életünk megoldatlan dilemmáival forduljunk máshoz. Ez a jelenség a filozófia professzionalizálódásának tünete. A filozófiai művek többsége egy-egy szűk témára koncentrál — így próbál a szerző megküzdeni a rá nehezedő nyomással, hogy minél több írást publikáljon. (Lásd erről Gébert Judit és Tőzsér János korábbi írását a Kiskátéban.) A filozófia specializálódása a tudományok specializálódásának egyik alesete, ami egyebek közt azzal is jár, hogy az egyes tudományágak kevésbé figyelnek egymásra — így a filozófusok nem olvassák a történészek vagy közgazdászok munkáit. Akkor hát hogyan figyelhetnének az átlagemberek gondjaira?

Vannak azonban olyan filozófusok, akik élesen szembehelyezkednek ezzel a gyakorlattal. Közéjük tartozik Alasdair MacIntyre. Az ő hozzáállása homlokegyenest különbözik a fentiektől. MacIntyre nemcsak úgy gondolja, hogy a hétköznapi emberek életproblémái is végső soron filozófiai jellegűek, és ilyen válaszért kiáltanak, de úgy látja, hogy e problémák némelyike és a specializáció fent leírt jelensége egy tőről fakad. A modern világ széttöredezett: nemcsak az egyes tudományterületek idegenednek el egymástól, de az emberi élet területei is. Miközben egymásnak ellentmondó elvárásoknak kell megfelelnünk, mi is összeegyeztethetetlen ítéleteket hozunk a különböző helyzetekben, radikálisan különböző szerepeket töltünk be — szinte azt is elfeledve, végső soron mit miért teszünk.

Az elaprózódás nehézségeire mi más is lehetne a válasz, mint hogy az elégedetlen filozófus előáll egy különböző területeket átfogó, nagyívű gondolatmenettel? MacIntyre legfrissebb könyvében részletesen ismerteti és összegzi válaszát a modernitás felvetette nehézségekre, amelyet eredetileg három és fél évtizede kezdett el kidolgozni leghíresebb munkájában, Az erény nyomában című morál- és politikafilozófiai műben. A szóban forgó új könyv könnyen olvasható, bár összefoglaló munkához méltóan több szinten futó, egymásba ágyazódó és összefonódó érvmeneteket tartalmaz. Fent kiemelt témája (az élet széttöredezése a modern korban) is csak egy a sok közül, még ha az egyik legfontosabb is. Emiatt a legcélszerűbb, ha a könyv szerteágazó központi gondolatainak bemutatása során (némileg szolgaian) követjük a könyv struktúráját.

Az első fejezet a vágyak és a jó fogalmának filozófiai elemzését nyújtja, és végső soron egy klasszikus filozófiai patthelyzetet mutat be. Így vagy úgy mindnyájunkat megkínoznak a beteljesületlen vágyaink és az egymással összeütköző késztetéseink. Mindkét fajta érzés elégedetlenséget, frusztrációt okozhat — ezért kénytelenek vagyunk feltenni magunknak a kérdést: mire vágyjunk? Milyen vágyakat követünk jó okkal? Ez a kérdés adja a könyv alapmotívumát. Azonban nem csupán saját vágyaink kerülhetnek összeütközésbe egymással, hanem mi magunk is más emberekkel, ha nem értünk egyet abban, mely vágyainkat kövessük, melyek irányulnak valami jóra és melyek nem. Az ilyen véleménykülönbségek értelmezése a metaetika feladata. Mit jelent a jó? Miről beszélünk, amikor az értékekről vitatkozunk? Hogyan oldhatjuk fel ezeket a nézeteltéréseket? A metaetikával foglalkozó filozófusok ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre kívánnak válaszolni. MacIntyre két metaetikai elméletet ismertet a kötetben.

Az expresszivista iskola képviselői (többek közt Simon Blackburn és Allan Gibbard) úgy gondolják: értékeinkről vitatkozva egyszerűen helyeslésünknek vagy nemtetszésünknek adunk hangot. Amikor valamit jónak vagy rossznak mondunk, valójában vágyainkat, érzelmeinket és preferenciáinkat (röviden: attitűdjeinket) fejezzük ki. Végeredményben az egymással viaskodó attitűdök kérdését sem döntheti el más, mint maguk a vágyak­ és beállítódások — nincs magasabb ítélőszék, amelyhez fellebbezni tudnánk. A másik nézet, amelyet MacIntyre ismertet, a saját maga (és például Martha Nussbaum) által is képviselt neoarisztoteliánus szemlélet. (Nussbaum elemzésével kapcsolatban lásd Gébert Judit korábbi írását a Kiskátéban.) Eszerint igenis vannak olyan további szempontok, amelyek fontos szerepet játszhatnak a vágyak vitájában. MacIntyre szerint ilyen magasabb szempont a jó élet kérdése. Ezért annak eldöntéséhez, hogy melyek a jó vágyaink, azt kellene megvizsgálni, hogy mi illik az emberi természetnek megfelelően leélt élethez. Akkor követjük a megfelelő vágyainkat, ha azok hozzásegítenek minket sajátosan emberi jellegzetességeink kibontakoztatásához: társadalmi, közösségi gyakorlatainkban törekednünk kellene a kiválóságra és racionális gondolkodásunk fejlődésére.

A fejezet végső következtetése, hogy a metaetika absztrakt érveinek szintjén a két rivális elmélet közt nem tehetünk igazságot. Az arisztoteliánusok szerint az expresszivisták még nem tanulták meg, hogy vágyaikat a racionális indokoknak megfelelően rangsorolják; a másik fél szerint viszont az arisztoteliánusok nem ismerték fel, hogy a racionalitás sem más, mint egy attitűd a többi között — perdöntő szerepe csak akkor van, ha valaki azonosul vele.

Hogyan is mozdulhatna el a holtpontról ez a vita? MacIntyre szerint úgy, hogy kilépünk a szűken vett filozófia biztosította keretek közül, és számba vesszük a filozófiai elméletek szociális, történeti beágyazottságát. A szerző példákkal demonstrálja, hogy mi lehet az eredménye annak, ha a filozófiai elméletek nem rendelkeznek „szociológiai önismerettel”. Az első példa David Hume, az expresszivista elméletek ősatyjának munkássága. Hume a kapzsiságot, avagy a nyereségvágyat alapvető emberi szenvedélynek tartotta, ami mindenkire egyaránt jellemző — akikre pedig esetleg mégsem, azok szerinte deviánsok. Úgy gondolta, hogy a nyereségvágy okozta óriási gazdasági egyenlőtlenségek igazolhatók. MacIntyre minden kifogásolható „illiberális attitűdje” ellenére elismeri Hume filozófiai nagyságát — másfelől viszont saját iskolájának alapító figuráját sem kíméli: a következő bírált alak maga Arisztotelész. Nála ugyanis jócskán találkozhatunk olyan megállapításokkal, amelyekből egyértelműen kiderül: a filozófus lenézte a nőket, a kétkezi munkásokat és a „barbárokat” (vagyis a nem görögül beszélőket). Mit tanulhatunk ebből a két példából? Még a legkiválóbb gondolkodók esetében is megjelenhetnek a filozófiai művekben saját társadalmi közegük előítéletei, így e szerzők érvei egyúttal ezeket a szerencsétlen elfogultságokat és társadalmuk hibás gyakorlatait is védelmezik. Ennek elkerülésére tanít MacIntyre szerint két másik filozófus: Aquinói Szent Tamás és Marx.

Aquinói Szent Tamás ugyan kritikátlanul átvette Arisztotelésztől például a „természetes rabszolgákra” vonatkozó tézist, ám képes volt az arisztoteliánus elméletet olyan formában újraértelmezni és átalakítani, hogy az egyrészt alkalmazható legyen későbbi társadalmi helyzetekre, másrészt felfedezte benne a mindenkori társadalmi kereteken való filozófiai felülemelkedés eszközeit — ezekre (azaz a természettörvény elveire) egy kicsit később még visszatérek. E fejlemények ellenére az arisztoteliánus-tomista hagyomány az évszázadok során egyre inkább kiment a divatból, Hume elmélete viszont egyre népszerűbbé vált. MacIntyre szerint ennek a tendenciának ugyanaz áll a hátterében, mint Hume előítéleteinek — és ennek kimutatásához Marx kapitalizmuskritikáját hívja segítségül. A piacot az újkori kapitalizmusban épp azon szenvedély működteti, amelyet Hume egyetemesnek gondolt: a nyereségvágy. Minél nagyobb befolyásra tesz szert a piaci logika, annál többen gondolkodnak maguk is a nyereség és a veszteség mátrixában, és értelmezik vágyaikat és racionalitásukat saját egyéni hasznuk maximalizálásának szempontjából. A legnagyobb felhalmozott tőkével rendelkezők pedig anyagi befolyásuknak köszönhetően a politikába is beleszólhatnak, olyan „liberális” társadalmaknak kedvezve ezzel, amelyekben a vagyoni eloszlás szélsőségesen egyenlőtlen. Érdemes ezen a ponton megjegyezni, hogy MacIntyre elismeri a modern kor értékeinek gazdagságát és általában emancipatorikus törekvéseinek helyességét is — amit elítél, az az új formákban jelentkező szélsőséges vagyoni egyenlőtlenség, és e jelenség gondolkodásunkra és életünkre gyakorolt elidegenítő hatása.

Mindez hogyan segíthet túljutni a végeláthatatlan etikai vitákon? Ezt mutatja meg a könyv legösszetettebb, harmadik fejezete, amelyben MacIntyre nemcsak a modernitásra jellemző morál elemzését, társadalmi szerepének vizsgálatát és kritikáját nyújtja, de az expresszivizmus határaira is rámutat, és elénk tárja, milyen megfontolások segítségével szabadulhatunk meg a modernitás előítéleteitől. A modern morál — bizonyos korlátozó szabályok bevezetésétől eltekintve — nem foglalkozik azzal, hogy kinek milyen vágyai vannak, és hogyan kellene azok közt sorrendet felállítani. Ez a morál végső soron gyenge hatást gyakorol a társadalom tagjaira, mivel általában képtelenek vagyunk válaszolni arra a kérdésre: miért is tartanánk be épp ezt vagy azt az erkölcsi előírást. Az expresszivizmus egyenesen aláássa ezt a morált, mert míg a morál mércéi személytelenként kívánják magukat feltüntetni­, addig az expresszivista metaetika megállapítja, hogy minden norma érvénye csak személyes attitűdünk, beleegyezésünk kérdése. Az expresszivizmus azonban önmagában nem sokat segít hétköznapi problémáink megoldásában. Egyrészt nem nyújt muníciót attitűdjeink, vágyaink felülbírálásához — így ha ezen az elméleten múlik, nyugodtan maradhatunk korunk előítéleteinek rabjai. Másrészt nem segít választani konfliktusban álló attitűdjeink között. Mi lendíthet túl ezen a nehézségen? MacInyre szerint érdemes lehet irodalmi minták után nézni.

A szerző Oscar Wilde és D. H. Lawrence erkölcsi szempontból felforgató műveit ajánlja figyelmünkbe. Wilde nem tartotta sokra korának erkölcsi értékeit; viszont műveinek olvasása arra tanít, hogy az élet szükséges része a művészet. Vagyis ­— fordíthatjuk le MacIntyre nyelvére az életmű üzenetét — míg a társadalmi normák nem igazán fontosak, megfelelő hangsúlyt kell fektetnünk a jó élet szükséges velejárójára: a művészetre. Lawrence regényeivel azt igyekezett megmutatni: a legfontosabb dolog az életünkben, hogy mindig kövessük az érzelmeinket. Ám arra is felhívta a figyelmet, hogy az érzéseink nem mindig azok, amiknek tűnnek számunkra — sokszor másra vágyunk, mint hisszük, esetenként pedig felszínes, másoktól eltanult attitűdjeink is akadályoznak legbelsőbb érzéseink felismerésében.

A két író üzenete egyaránt megjelenik Bernard Williams erkölcsfilozófiájában, aki MacIntyre legfőbb dialóguspartnere ebben a könyvben — és akiről ő is érezhetően úgy gondolja, hogy a 20. század egyik legnagyobb filozófusa volt. Ám Williams erkölcsfilozófiája outsider filozófia. Nem győzte kritizálni azt a morálfelfogást, amelyet MacIntyre a modernitás sajátjának tekint, ráadásul még az akadémiai filozófiát is unalmasnak bélyegezte. Ugyanazt hiányolta, mint MacIntyre: a kortárs etika nemigen ad választ arra a kérdésre, „hogyan éljek?”. Williams nagy hangsúlyt fektetett a lawrence-i szállóigére: „mindig kövessük legbelsőbb impulzusainkat”. Épp emiatt úgy gondolta, döntően fontos az igazsághoz való hűség erénye: e nélkül sosem tudjuk meg, mit szeretnénk igazán.

Mit nyújt ehhez képest a MacIntyre képviselte tomista arisztotelianizmus? Ezt foglalja össze a következő fejezet. A MacIntyre által kifejtett gondolatok (mint a közjó, az erények és a boldogság arisztoteliánus koncepciója) közül kettőt érdemes kiemelni: a természettörvény és a narrativitás mozzanatát (ez utóbbi témáról lásd Kajtár László korábbi írását a Kiskátéban). Ez az irányzat Williamshez hasonlóan a jól leélt emberi élet szempontjából központi jelentőségűnek tekinti az önismeret megszerzését — így az említett „szociológiai önismeret” megszerzését is. Ezen túlmenően ugyanakkor a jó élet más szükséges velejáróit is kiemeli. MacIntyre úgy gondolja, hogy racionálisan megvitatható és megvitatandó, pontosan melyek is lennének az ember számára való jó élet jellemzői. Az erről szóló vitákban szerinte az igazságra törekvés mellett az is fontos, hogy tiszteletben tartsuk a racionális vita normáit. A kitartó kérdezés, az élethosszig tanulás és a tartalmas eszmecsere gyakorlata — ideértve a legszigorúbb kritikusainkkal folytatott eszmecserét is — csak bizonyos viselkedés mellett vagy meghatározott társadalmi berendezkedés esetén valósulhat meg. És mivel ezek hiányában önismeretünk sérül, előítéletek áldozataivá válhatunk, vagy akár becsaphatjuk önmagunkat, így a jó emberi életnek magára a jó élet megismerésére törő párbeszéd és a párbeszéd fenntartásához szükséges feltétlen normák elismerése is részét képezi. Ez utóbbiakat MacIntyre azzal azonosítja, amit Szent Tamás a természettörvény parancsainak nevezett.

Vágyaink elrendezéséhez, életünk megfelelő alakításához tehát szükségünk van a párbeszédre: arra, hogy másokkal együttműködve megismerjük egyrészt saját magunkat és egyedi lehetőségeinket, másrészt az elérendő jókat. Az élethosszig tartó tanulás folyamata, önmagunk és mások megismerése úgy zajlik, hogy történeteket mesélünk, és mások is ilyen narratívák révén érthetnek meg minket. Ezek a történetek tartalmazzák hibáinkat és önkorrekciós kísérleteinket, azt, hogy hogyan emelkedtünk felül korábban az akadályokon és saját szűklátókörűségünkön — ezek a sikerek igazolhatnak minket mások szemében. Ezért elengedhetetlen a jó élethez, hogy meghatározott célok felé tartó narratívaként fogjuk fel az utunkat. (Ezen a ponton MacIntyre részletes választ ad a narrativitás két fontos kritikusának, Tengelyi Lászlónak és Galen Strawsonnak az ellenvetéseire.)

A könyv utolsó fejezete szokatlan módon négy életút elbeszélését tartalmazza. Az érvelés komplexitásának megfelelően e narratívák szerepeltetése is számos célt szolgál — például bemutatja az eddig ismertetett fogalmak és tézisek alkalmazhatóságát konkrét esetekre, az általános elmélet és az egyedi cselekvés viszonyát; nem utolsó sorban pedig olyan jellemeket ismerhetünk meg a szövegből, akiknek életéből mi is tanulhatunk. Nem morális szentekről van szó, hiszen miközben a négy személy bátran felvette a harcot a nők, a másként gondolkodók, a más rasszhoz tartozók és a más vallásúak ellen irányuló sztereotípiákkal, addig időnként maguk is kritikátlanul azonosultak a közfelfogás hibás elemeivel. (Az USA Legfelsőbb Bíróságának első női tagja esetében MacIntyre például azt rója fel: Sandra Day O’Connor kritikátlanul azonosult az Amerika-mítosszal és egyfajta elméletellenes konzervativizmussal.).

A szerző szerint a négy életút egyik legfontosabb tanulsága, hogy ezek a személyek életük különböző céljait rangsorolva és egységbe rendezve soha nem zárták ki valami még nagyobb jónak az elérését. Ezt a legnagyobb jót MacIntyre teológiai fogalmakban ragadja meg, ám a szekuláris értelmezést is lehetségesnek tartja. Érdemes a szerzőt szó szerint idézni: „nincs olyan különös véges jó, amelynek az elérése tökéletessé tenné és beteljesítené az életünket. Mindig van valami más és jobb, ami elérendő —­ bármit is értünk el eddig. Életünk tökéletessé tétele és beteljesítése abban áll, hogy kitartóan igyekszünk elérni és meghaladni az általunk eddig ismert legnagyobb jókat.”

Ha azok veszik a kezükbe MacIntyre könyvét, akik a szerző első főművét olvasva bizonyos közkeletű félreértések jegyében tévesen azonosították az álláspontját (például hogy relativista lenne, nosztalgikusan a múltba vágyakozna vagy konzervatív elköteleződésű lenne), azok az új mű alapján világosan láthatják, miben állt a tévedésük. A megértést segíti, hogy MacIntyre minden eddigi könyvénél gazdagabb és találóbb példaanyaggal dolgozik; még japán autógyári munkásokkal vagy dán halászfalvak lakóival is találkozhatunk az elemzett esetek leírásában. Összetettségének köszönhetően a kötet azok számára is tartogathat megfontolandó részleteket, akik nem értenek egyet a szerző egyes központi tételeivel — esetleg úgy vélik, hogy a ma problémái nem a modern morálból fakadnak, hanem inkább abból, hogy letértünk az erkölcs útjáról, vagy másként gondolkodnak arról a kérdésről, hogy az igazolás kérdésében az elmélet helyett az elbeszélésekre kellene helyezni a fő hangsúlyt.

 

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!