Furcsa történet ez. Zavarba ejti az olvasót, aki kapaszkodókat keresve a maga világához, a saját tapasztalataihoz folyamodik, és azt látja, hogy passzolnak is, meg nem is Ménes Attila könyvéhez, mely ismerős is, meg nem is. Így járt az egyszeri kritikus is, akinek „csupán” egy aprócska dolog kerülte el a figyelmét, amikor elkezdte olvasni a regényt, ez pedig nem más, mint a fülszöveg, melyben ott áll feketén-fehéren, hogy itt bizony egy jövőbeli negatív utópiáról van szó. A szóban forgó kritikus bizony kénytelen bevallani, hogy ő nem ilyen szemmel olvasta végig a három részt, vagyis nem jövőbeliként és nem utópiaként. Bár, ha utólag jól meggondolja, nem áll távol ez az értelmezés attól, ami az ő fejében formálódott olvasás közben, de amikor azt latolgatta, hogy vajon az idő melyik regiszterében játszódik a történet, akkor arra a megoldásra jutott, hogy mindegyikben. Múlt, jelen és jövő összecsúszik itt, kívül is vagyunk az időn, meg benne is. Kívül, mert mindaz, ami a regényben pár nap leforgása alatt lejátszódik, soha nem történt meg így, és vélhetően soha nem is fog (bár erre azért nem fogadnánk nagy tétekben). Ám mégsem mondhatjuk, hogy minden, a történetben szereplő személy és esemény pusztán a képzelet teremtménye, és semmi közük a valósághoz, hiszen a regény apró alkotóelemei bizony lépten-nyomon megtalálhatók, amerre jár-kel egy átlagos kelet-európai lakos Volgográdtól Tarnabodig, és ezekből az akár felszíni fejtéssel is bányászható apró darabkákból rakódik össze ez a történet.
Az anyag minősége poétikai és egzisztenciális értelemben egyaránt behatárolja a lehetőségeket, és a regény célja éppen ennek a minőségnek a felmutatása. Lehettek volna mások a szereplők, vagy más a történet: ez a minőség (bár ez a szó kicsit komikusan hat azzal a regénnyel kapcsolatban, melynek a középpontjában az ember véglénnyé válása áll) aligha változott volna. S pontosan ebben az értelemben időtlen ez a történet, mert ez a konstelláció bárhol, bármikor összeállhat a világban. Olyan utópia ez, mely félig-meddig már meg is valósult a világ nyomornegyedeiben, katasztrófa sújtotta övezeteiben.
Az olvasónak az a benyomása támadhat, hogy látott, olvasott már ilyet, ha nem is éppen pont ezt. Az utóbbi években számos olyan irodalmi mű született, melyek a szegénység bugyraiból tudósítanak, és a nincstelenséget nem csupán anyagi dimenziójában mutatják fel, hanem általános emberi létállapotként. Akár antropológiai, etnográfiai leírásoknak is felfoghatjuk ezeket a szövegeket, hiszen hátborzongató pontossággal írják le, mi történik a homo sapiens-szel, amikor megfosztatik azoktól az anyagi és kulturális javaktól, melyek által elérhetővé válhatna számára az eudaimonia, a jó élet. Kiss Tibor Noé sokkoló könyve, az Aludnod kellene (2014), egy utca nyomorban élő lakóinak a sorsáról tudósít. Az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi szenzációja, Borbély Szilárd Nincstelenekje (2013) egy, a huszadik század második felében is archaikus körülmények között élő falu világát mutatja be. Szilasi László A harmadik híd (2014) című regényében hajléktalanok bolyonganak Szeged utcáin, a puszta túlélés különböző módozataival próbálkozva. Tóth Krisztina Akváriuma egy angyalföldi prolicsalád életét meséli el, Barnás Ferenc A kilencedik (2006) című regénye szintén egy nagy szegénységben élő, sok gyerekes családról szól — hogy csak találomra említsünk párat az utóbbi évek terméséből. És természetesen nem lehet említés nélkül hagyni Tar Sándort sem, akit mostanában ismét kezd felfedezni az irodalom, és akit Ménes Attila is igen jól ismer.
Ezeknek a — változó színvonalú — szövegeknek közös nevezője a nyomor. És az, amit a nyomor csinál az emberből: ízlés és morál nélkül való, vegetáló véglényt, akit a puszta túlélés hajt. Érzelmi kötődésre még képes, de horizontja már nincs, perspektívája sem. Nincs ezekben a könyvekben semmi romantika: a nyomorban élő ember nem nemes lelkű és tiszta szívű, hanem sokszor rideg, kegyetlen, alkoholista, akiből kikopott a szégyenérzet is, és az a ritka, ha valaki mégis meg tudja őrizni emberi tartását. Ezek a szociográfiával is szorosabb-távolabbi rokonságot tartó könyvek azonban nem ítélkeznek: elmesélik, leírják, hogy adott körülmények között mi lesz az emberből. És éppen emiatt sokkolók, hiszen az olvasó nem tudja nem észrevenni az átfedést a fikció és korának valósága között.
Meglátásom szerint a Folyosó a holdra is ebbe a sorba tartozik. Ennek a hősei is az emberi és az ember alatti létezés határán vegetálnak, és minden szereplő kötött pályán mozog, vagyis egy bizonyos élethelyzetben próbál túlélni. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy utópikus karakterében, tér- és időkezelésében különbözne tőlük, hiszen a fenti regényeknek — legalábbis egy része — annak ellenére is olvasható sajátos negatív utópiaként, hogy nagyon erős bennük a valóságvonatkozás. Hiába azonosítható például a Nincstelenek faluja a keleti végen, mégis egy minden helytől és időtől eloldódó létállapotról van szó benne. Szilasi már regényének címében is jelzi, hogy dacára a tökéletes pontossággal leírt térbeli és időbeli viszonylatoknak, a hajléktalanok napi bolyongását megszabó napirendnek és utcára lebontott útiterveknek, mégis kilépünk a konkrét térből és időből (tekintve, hogy egyelőre még csak tervezőasztalon látható a szegedi harmadik híd).
Hasonló érzése lehet az olvasónak Ménes Attila könyve kapcsán is, azzal a különbséggel, hogy itt csupán a helyszín adott, a történések ideje nem meghatározott. Viszont a tér és idő működési elve mégis hasonló, hiszen ahogyan a fenti regények kiszakadtak a saját korukból és terükből, úgy válik esetlegessé olvasás közben az is, hogy hol és mikor játszódik a Folyosó a Holdra története. Lassan kiderül, hogy valamilyen feudális alapon szerveződő új államalakulatról van szó Magyarországon, melynek az urai korlátolt, hiú és cezaromán férfiak. Mivel ez ezen a vidéken nagyjából konstans állapotnak tekinthető, ezért a kritikus fejében még az is megfordult, hogy valójában történelmi regényről van szó, avagy napjaink szatírájáról.
Túl sokat egyébként sem tudunk meg sem erről a korról, sem annak alapvető jellemzőiről. Vélhetően valamilyen természeti csapás után vagyunk, melyről azonban csak néhány elszórt megjegyzésből tudunk. Szakadékok szabdalják a város testét, a vizek szennyezettek, fertőtleníteni kell a földet, és erre külön adót is szednek, több helyen előkerül az, hogy újjáépítés zajlik (ami után „természetesen” az életszínvonal is nőni fog, rögtön a duplájára). Bizonyos „szövetségesek” csapatai állomásoznak az országban, méghozzá görögök, albánok, törökök, bolgárok. Ebből arra következtethetünk, hogy háború is volt, melyből Magyarország már megint a lehető legrosszabb módon keveredett ki, és az ország valódi urai a megszállók.
Az új államalakulat úgy próbálja a múltat végleg eltörölni, hogy minden embernek kötelezően új nevet kell felvennie, melyet a hatóságoktól kapnak. Ez is jelzi, hogy diktatúráról van szó, hiszen az emberek egyik legszemélyesebb szférájába nyúl bele, az identitásukat akarja elvenni. Az átnevezés minden diktatúra egyik kedvenc szokása, hiszen a névadás hatalmi aktus, a birtokba vétel, a tulajdonlás gesztusa, mellyel minden hatalom a saját bélyegét nyomja rá erőszakosan az adott entitásra. Jelen esetben az állam nyíltan azt deklarálja, hogy tulajdonának, alattvalóinak tekinti az ország lakóit. Aki nem hajlandó új nevet felvenni, azt üldözik, mint például Maddaléna párját, a Gyurkát. A hatalom ráadásul elképesztően ostoba neveket ad az embereknek, a főhős nő gyerekét Kenyérnek hívják, a haverjait pedig úgy, hogy Szőr, Halál, Gép, Könyök.
Az egész országból nem maradt meg más, mint Debrecen és még néhány falu. A város neve ugyan sehol sincs leírva, ám könnyen azonosítható néhány jellemző utca, városrész (pl. Tócóskert, Vénkert, Tégláskert), épület egyéb földrajzi sajátosság alapján, noha ez némi helyismeretet is igényel. A város legendás és hírhedt kocsmája volt a Donkanyar (mára bezárt). A másik, a regényben sokat emlegetett műintézmény a Bárki, ennek legjobb tudomásom szerint nincs megfelelője a valóságban. Árulkodó nyom az is, hogy a Szövetségesek útjának (vélhetően a Piac utcáról van szó, melynek a rendszerváltás előtt még Vörös Hadsereg útja volt a neve, vagyis összecseng a régi és az új név) végén található az az ipari turbina, melynek helyén valaha a Nagytemplom volt. Továbbá számos utcanév ismerős még a cívis városból, emellett azok a falvak, amelyekben Maddaléna megfordul, amikor túrót keres, szintén Debrecen vonzáskörzetében találhatók.
Furcsa ország az, amelyből mindösszesen Debrecen és vidéke maradt meg az utókornak. Nem Budapest, Szeged, Zalaegerszeg vagy Pécs, hanem éppen Debrecen, melyet az ország legkevésbé polgárosodott nagyvárosának tartanak. A kultúrával való viszonya mindig ellentmondásos volt, elég, ha csak Csokonaira, Petőfire, Adyra gondolunk, másrészt pedig ott van Szabó Magda, Fazekas Mihály, Tar Sándor. Van, aki mindenáron menekül onnan, mást hatökrös szekérrel sem lehetne elvontatni. Mindenesetre elgondolkodtató írói döntés, hogy pont Debrecen és vidéke élte túl a katasztrófát. Véleményem szerint a szóba jöhető értelmezési lehetőségek két véglet között találhatók: az egyik a cívis város apoteózisa, életképességének fényes bizonyítéka. A másik pedig az, hogy ha Debrecen maradt meg Magyarországból, akkor voltaképpen semmi sem maradt. De gondolhatunk akár arra is, hogy (már megint) valóra vált Ady víziója, és Debrecen valóban, szó szerint értve a maradandóság városa lett, a világ pedig valóban a Nagyerdőtől a vasútig terjed.
A terület és lakói városállammá szervezték magukat, és „az Alkotmány szerint formális köztársaság a pontos megnevezés, ahol a hatalmat a dolgozók által választott szenátus gyakorolja, élén az alelnökkel és az elnökkel.” (64) A városállam megjelölés persze csalóka, hiszen egyáltalán nem egy görög poliszról van szó, melynek rendje — még ha korlátozottan is — mégis demokratikus. Mezőgazdasága önellátó, noha az kiderül, hogy túrót nem lehet kapni, és az élelmiszer-ellátás is igen fogyatékos. A városállam lakói nagyon szegények, ritkán kerül szalonna vagy tojás az asztalra, és az élet értelme a túlélés.
A múltbeli katasztrófa után feudális és patriarchális viszonyok alakultak ki. Jellemző erre, ahogyan Maddaléna beszél a női sorsról: „Egy asszonynak fél életén várakoznia kell, akár szereti a férfit, akár nem. Egy férfi mindig az utakat nyűvi, mi meg várjuk őket, folyton rájuk várunk.” (110) Az asszony szájából a férfiak által dominált társadalom veretes közhelyeit halljuk, melyekkel szentesíteni kívánják a nők kizsákmányolását és alávetését, amit általában a nők is interiorizálnak. Maddaléna nem látszik reflektálni arra az ellentmondásra, hogy miközben óriási áldozatokkal egyedül neveli a gyerekét, mert Gyurka otthagyta, és nem törődik velük, ő maga is azokat a szólamokat recitálja, melyek a nők elnyomását szentesítik. S azt kell mondanunk, hogy az „utópiának” ez a momentuma is (vagyis a feudalizmus és a patriarchális társadalom „visszatérése”) olyannyira ismerős, hogy az ember nem is tudja utópiaként olvasni.
Mint ahogyan az állam nekibőszült nacionalizmusáról is vannak tapasztalataink. Ez a nemzeti önelégültség a társadalom minden szintjén jelen van; amikor az elnök jurtájáról olvasunk, akkor már sejtjük, miről lehet szó. Kompország maradéka végül tehát Keleten kötött ki, pontosabban valamilyen furcsa, délkeleti, balkáni kultúra honosodott meg, és a társadalomszervezés módja is ilyen mintákat követ. További érdekesség még, hogy a vallás is megváltozott, ami azért is nagy szó, mert Debrecen hagyományainak, identitásának oroszlánrészét a református (pontosabban: kálvinista) felekezethez való tartozása jelenti. A regényben ez már a múlté, az új vallás az ortodoxia. A nacionalizmus azonban nemcsak a hatalom retorikájában, keleties despotizmusában, személyi kultuszában mutatkozik meg, hanem a hétköznapi nyelvbe is leszivárog. Egészen vicces és karikatúrajellegű az, ahogyan Zuzmó beszél a városról, az itt honos szokásokról, s beszédének minduntalan visszatérő fordulata az, hogy mihez mit szólnának a külföldiek, vagy hogy egy bizonyos dolgot egy külföldi egészen biztosan nem tud megérteni. Így azok az emberek beszélnek, akik folyton bizonygatni akarnak valamit. A vallás kivételével a többi sajátosság ismét csak azt a gyanút kelti az olvasóban, hogy ez bizony már nem (vagy még nem) utópia.
Három főbb szereplője van a regénynek: Maddalena, a fia és a bátyja. A nő nyomorúságos körülmények között él, prostitúcióból tartja fent magát és a gyerekét, akinek az apja egyszer csak lelépett. A Lénának is hívott nő azóta egyedül küszködik, hiszen a fiára még nem számíthat, noha az már tizenöt éves kamasz, aki állandóan a bandájával lóg. A nagybácsi, Zuzmó pedig egy intézetben él.
A három szereplő mindegyikének megvan a maga történetszála, és ezekből áll össze annak a bizonyos pár napnak a története, amelyet a szöveg elbeszél. Az első kettőt, Zuzmóét és Maddalénáét egyes szám első személyben meséli el a narrátor, a fiú történetét azonban már harmadik személyben. Nem egészen érthető, miért vált át a szöveg a belsőbb, személyesebb perspektívából semlegesebb, külső nézőpontba, ennek nincs logikus magyarázata, és így megakasztja a befogadást. Az olvasó arra gondolhat esetleg, hogy talán az elbeszélő olyan információkról és eseményekről számol be ebben a fejezetben, melyekről egy tizenöt éves kamaszfiú nem tudhat, vagy legalábbis nem láthat át, ez azonban ingatag lábon áll. Ha adott három fejezet, és közülük a két szélső egyike tér el valamiben a másik kettőtől, az óhatatlanul is azzal jár, hogy sérül a regény szimmetriája. Túl nagy ár ez, ráadásul azt sem tudjuk, miért.
A három szál számos ponton összefonódik, és különböző perspektívából világítja meg nemcsak annak a pár napnak az eseményeit, de a család történetét is, így különböző beszámolókat kapunk ugyanazon dolgokról. Külön érdekes, ahogyan a családtagok beszélnek egymásról: Zuzmó kifejezetten naiv és jóindulatú, Maddaléna józan és szeretetteljes, noha a fiával elfogult, Kenyér pedig cinikus, önző és érzéketlen. Nem mellesleg éppen ő, a fiú a legsokoldalúbban jellemzett figura, ahogyan erre Szolláth Dávid is felhívta a figyelmet.[1] A nagybácsi és az anya figurája kevésbé árnyalt, karakterük klisékből épül fel. Zuzmó a maga módján bölcs, kis igényű, hivatalosan „terminális idióta”, de olyanokat tud mondani, hogy „benne hajózni egy gondolatban. Lényeg a lényeg. A Gyurkától tudom, hogy a bort csókolni kell, nem pedig vedelni. Épphogy érinteni az ajakkal.” (54)
Maddaléna pedig érző szívű anya, aki minden józan megfontolást félrelökve igyekszik kielégíteni a fia igényeit. Életének elbeszéléséből megtudjuk, hogy őszintén szerelmes volt Gyurkába, de már haragszik rá, amiért magára hagyta. Az is kiderül, hogy tapasztalatlan fiatal lány volt még, amikor összejöttek, és alig volt tisztában a saját testének működésével. Arról, hogy prostituálja magát, érzelemmentesen beszél. Gyurkának pedig hálás, amiért nem verte, és vigyázott rá, miközben ő egy klienssel volt. Kenyér, a tizenöt éves kamaszfiú voltaképpen gyakorló gengszter. Van egy mesterük, a Tanítónak nevezett férfi, akihez több társával együtt oktatásért, útmutatásért járnak. A Tanító voltaképpen Paolo embere, a város alvilági uráé, aki állítólag szerelmes Maddalénába. A fiúk többé-kevésbé jól haladnak a gengszteriskolában, de kétségtelen, hogy Kenyér a legjobb köztük, akinek a nem is olyan titkos álma, hogy egyszer ő vegye át Paolo helyét a városban. Különös vonása a fiú jellemének, hogy mindenhová magával viszi a Winnetout. Már többször is olvasta, de újra meg újra nekirugaszkodik. A fiúnak aztán csúnya vége lesz: Paolo parancsára egy társa megöli.
Az első szólam, a Szökési kísérlet című fejezet Zuzmóé, aki azért került intézetbe, mert egy baleset miatt agyi sérülést szenvedett, ha jól értjem, átment a fején egy csapatszállító. Ahogyan az elnöki jurtában hidegvérrel sorolja, csökkent a felfogóképessége, aki azért bizonyos, képzettséget nem igénylő munkákat el tud végezni. A monológ egy pontján azonban leleplezi magát: „nekem a legjobban az felel meg, ha hülyének tartanak. Pedig nem vagyok az, csak úgy teszek. A hülyeség elrejt a gonosz tekintetek elől, így láthatatlan vagyok, mint a szar a fűben. […] Hülyének lenni kényelem és komfort, bárkinek melegen ajánlom.” (64) A férfi beszéde hol arra erősít rá, hogy valóban nincs ki minden kereke, hol pedig meglepően választékosan fejezi ki magát.
A második szál Maddalénáé, melyben kicsit más szempontból látunk rá a család életére, mely immár korántsem tűnik annyira idillinek, mint Zuzmó elbeszélésében. Maddaléna ugyan megragad minden pénzkeresési lehetőséget, mégis koldusszegényen élnek, az egyetlen, nagyobb összegeket biztosító jövedelemforrás számára a prostitúció, amelyre a vásárok idején nyílik lehetősége. Ezért is várják a család férfitagjai izgatottan a vásár napját, hiszen nagyon sok pénz áll majd a házhoz. Zuzmó elbeszéléséből megtudjuk, hogy mindvégig abban reménykedett, hogy ő fogja a húgát „vezetni”, és az olvasó csak a következő fejezetben értesül róla, hogy ez a vezetés bizony nem afféle lovagias gesztus a hölgy felé, hanem közönséges futtatásról van szó. Zuzmó ugyanakkor erről azt mondja, hogy Lénácska csak beszélget a finom urakkal. A következő fejezetből, a Kenyéréből tudjuk meg, miről is van szó valójában: a férfi dolga árulni a nőt — mint a marhát vagy egyéb portékát szokás a vásárban — alkudni, eltenni a pénzt, vigyázni rá.
A harmadik részből, abból az elbeszélésszálból, melynek Kenyér a főszereplője, újabb részleteket tudunk meg a városról, a rokonairól és az eseményekről, valamint az események mögött álló emberekről. Ebben a részben válik teljesen világossá, hogy a várost valójában Paolo bűnbandája uralja, és az jár jól, aki jóban van velük. Úgy tűnik, a fiú egyáltalán nem méltányolja anyja erőfeszítéseit, és csak amiatt zúgolódik, mert annak nem volt ideje megvarrni és kimosni a ruháit. Egyáltalán, gúnyos és lekezelő azokkal, akik szeretik, márpedig nincs sok ilyen ember a környezetében. A Pelus nevű lánnyal is majdhogynem gonosz, majd a történet végén, mikor meglátja kifestve és szépen felöltözve, már nőként tekint rá. Arra azonban nem kapunk magyarázatot, miért kell meghalnia, pont annak a Paolónak a parancsára, aki a történet szerint szerelmes az anyjába. Elég zavaros ez az egész história, több láncszem is hiányzik, ami miatt esetlegesnek tűnnek az egymást követő események.
Az olvasónak kicsit olyan érzése alakulhat ki a szöveg olvastán, mintha össze lenne benne gyűrődve a tér és az idő. Igaz, megvannak a többé-kevésbé pontos tér-időbeli koordináták, ám mégis fura hurkokba kavarodnak a szereplők, melyek nem illeszthetők a tér és idő normális menetébe. Ilyen például Zuzmó kalandja a fán. Nehezen értelmezhető, hogyan és miért került oda, majd hogyan jött le a fáról, annyit tudunk meg, hogy egy tömegoszlatás során menekült fel egy ágra, több társával egyetemben. Egészen szürreális jelenet, ahogyan egy hippivel, egy papnövendékkel, egy cipésszel és egy kopasz fiatalasszonnyal ücsörögnek az ágakon, miközben egy kutya morog rájuk lentről. Az idő kibicsaklásának egyik esete pedig például az, hogy Maddalénának pont akkor jön meg a „baja”, amikor elindul túrót szerezni, feszült és görcsöl a hasa, ráadásul két nap múlva lesz a vásár, és neki ott bevetésre készen kell állnia. Aggodalmai utólag feleslegesnek bizonyulnak, mert a vásár kezdetére el is múlt a menstruációja — ami nem képtelenség éppen, de az egészséges női test nem így működik.
Továbbá nagyon bizarr az is, amikor Léna nekiindul túrót szerezni, mert az ő kedves kisfia túrós palacsintát kíván meg. Embert próbáló küldetés ez, hiszen igazi tehéntúrót már rég nem látott senki a környéken, és azt is megtudjuk, hogy a katasztrófa során a tehenek is elpusztultak. Léna virradat előtt indul, öregasszonynak maszkírozva magát, hogy ne essék bántódása az úton. A sárándi úton indul el, majd Hosszúpályi felé kanyarodik, és rátér a pocsaji leágazásra, aztán eléri Makádot. A Debrecen–Pocsaj-távolság olyan 35 kilométer, ami egy egész napos útnak is elég megerőltető, de a nő innen még sokat gyalogol Álmosd, Földes, Ebes, Bagamér felé, gyakorlatilag bejárja az egész tágabb környéket, vagyis legalább 100 kilométert tesz meg. Igaz, nem egy nap alatt, de mégis egészen abszurdnak tűnik ez a túra, annál is inkább, mert amikor Bagamérban rájön, hogy mégis csak Földesre kéne menni, ez légvonalban is pontosan 51 kilométernyi út. Makád nevű község pedig legjobb tudomásom szerint nincs a környéken. Az nem kizárt, hogy volt valaha, de jelenleg ilyen néven Ráckeve környékén tartanak nyilván egy falut. Mindezek együttesen azt a benyomást fokozzák, hogy valójában fiktív tájról van szó, amit nem cáfol, hanem inkább megerősít az, hogy a narrátor a hitelesség érdekében szinte aggályos pontossággal dokumentálja az asszony útját, de ő maga helyez el csapdákat is benne. Persze, az sem kizárt, hogy a katasztrófa után megváltoztak a földrajzi viszonyok is, és közelebb kerültek egymáshoz a falvak.
Hasonló játék figyelhető meg Debrecennel kapcsolatban. Az utcák azonosíthatók, így jól követhető, melyik szereplő éppen merre jár, s a narrátor nagy gondot is fordít a térbeli koordinátákra. Csakhogy itt is hasonló játékot űz az olvasóval, mint fentebb; egyszer csak hurokba kerülünk, és teljes képtelenség, hogy létezzen az a földrajzi hely, amelyről szó van — hacsak tényleg radikálisan meg nem változott a város tere. A sárándi kertek például nem húzódnak Debrecen határáig, már csak azért sem, mert van közben még egy község, Mikepércs. A szöveg szerint a vásár kanyargós utcáitól tér le Kenyér a sárándi kertek felé, ahonnan korábban egészen Józsa határáig húzódott volna a vásár, ami — ha vetünk egy pillantást a város térképére — azt jelenti, hogy az egész városban vásár volt. Ez az írói fogás Tar Sándor Szürke galamb című „bűnregényét” idézi, melyben szintén azonosíthatók Debrecen utcái (noha nem az igazi nevükön vannak emlegetve), holott közben a város kifordult a sarkaiból.
Izgalmas játék a regényben a valós és a fiktív topográfia egymásra másolódása, és az, hogy folyton megkérdőjelezik egymást. Meglátásom szerint hasonló logika szerint működik a regény utópikus karaktere is: vagyis utópia is, meg nem is. Utópiának ugyanis túl konkrét, inkább szürreális látomás napjaink Magyarországáról, Kelet-Európájáról, mely hátborzongatóan hasonlít a valósághoz. Az utópia feltevését az is aláássa, hogy az olvasó előtt nagyon fontos információk maradnak rejtve. Nem tudjuk meg, mitől vált a világ olyanná, amilyen lett. S azt sem tudjuk, mi történt a végén valójában, noha mindhárom elbeszélői szálban szóba kerül, de a szereplők csak a saját, szűkebb perspektívájukból tudják elmesélni azt. Sejthető, hogy Paolo és bandája hajtotta végre a terrortámadást, de valahogyan az egész lóg a levegőben. Az utópia anyaga remek, az apró részletek és leírások úgyszintén, de az egésznek a váza rogyadozik. A könyv legnagyobb erényének annak a minőségnek, úgyszólván condition humaine-nek az ábrázolását tartom, mely errefelé, Kelet-Európa tájain honos, és minden katasztrófát túlél.
Megjelent a Műút 2017060-as számában
__________________
[1] Szolláth Dávid: Krónika a katasztrófa sújtotta Magyarországról, Jelenkor online, 2017. január 13.