Emberségek, állatságok

A nyolc, azonos című, hosszú szabadvers az állatok és a beszélő(k) között kibontakozó szerelmet és szexuális aktust részletezi, ami az olvasás perverzitását intencionálja, hiszen a szövegek zárójelbe teszik a zoofília tabuját, vagyis megsértik a kultúra alapvető tiltásait. Az állatokkal (barna medve, kékbálna, éti csiga stb.) létesített kapcsolatok verbalizálása azonban nem ér nyugvópontra egy kényelmetlen, feszengésre késztető befogadási helyzet kimunkálásában (ebben az esetben a könyv a polgárpukkasztás talán látványos, ám gyorsan inflálódó kölcsönével tudna hozzájárulni az olvasó esztétikai „gyarapodásához”), az Állati férj ennél nagyobb kihívás elé állít, hiszen a poszthumanizmus talaján állva vet számot a conditio humana-val, így a kötet olvasása elsősorban intellektuális természetű bevonódásra késztet.

Hrapka Tibornak, a Kalligram kiadó grafikai tervezőjének köszönhetjük majd’ mindegyik Németh Zoltán-lírakötet borítóját, amelyek nem csupán önálló, autonóm alkotásként tarthatnak számot figyelmünkre, hanem azért is, mert a képi nyelv eszközeivel teremtik meg a szövegek befogadását kísérő szubverzió tapasztalatát. A mellbevágó, impulzív vizuális élményt az hozza létre, hogy a borítókon többnyire nem integer arcot/emberalakot szemlélhetünk, hanem olyanokat, amelyekhez a hétköznapokban kevésbé férhetünk hozzá (a Kunstkamerán lévő deformálódott csecsemőpreparátumokat a szentpétervári múzeum őrzi; A haláljáték leküzdhetetlen vágya című kötet pedig Wim Delvoye-nak egy csókolózó párról készített röntgenfelvételét használta fel, mely így arra is fényt vet, hogy a testkép az emberi percepció biológiai korlátaitól függ: a dezantropomorfikus tapasztalatok létrejövésének egyik módja, ha a test önnön észlelési-érzékelési kondícióitól eltérő, idegen mediális környezetbe kerül, amikor a test nem pusztán saját, organikus mediális adottságain keresztül észleli önmagát, hanem további médium[ok] közbejöttével). Az új kötet külseje tovább radikalizálja az emberi test láthatatlanságát, hiszen az ember már részleteiben sem jelenik meg rajta, az Állati férj vizuális megjelenésén a sűrű állatszőrzet dominál. A szövegek visszaigazolják a borító által felkeltett elvárásokat, hiszen a hiányzó, a törölt emberi mibenléte az animálissal párhuzamba állítva jelölődik ki.

A nyolc, azonos című, hosszú szabadvers az állatok és a beszélő(k) között kibontakozó szerelmet és szexuális aktust részletezi, ami az olvasás perverzitását intencionálja, hiszen a szövegek zárójelbe teszik a zoofília tabuját, vagyis megsértik a kultúra alapvető tiltásait. Az állatokkal (barna medve, kékbálna, éti csiga stb.) létesített kapcsolatok verbalizálása azonban nem ér nyugvópontra egy kényelmetlen, feszengésre késztető befogadási helyzet kimunkálásában (ebben az esetben a könyv a polgárpukkasztás talán látványos, ám gyorsan inflálódó kölcsönével tudna hozzájárulni az olvasó esztétikai „gyarapodásához”), az Állati férj ennél nagyobb kihívás elé állít, hiszen a poszthumanizmus talaján állva vet számot a conditio humana-val, így a kötet olvasása elsősorban intellektuális természetű bevonódásra késztet.

Ahogyan azt Lapis József is kifejti pontos értékelésében, a könyv „az emberiség legklasszikusabb, legkínzóbb kérdéseit járja körül, köztük magára az emberi létre (máskor épp a létezésre) vonatkozókat”,[1] ez azonban nem föltétlenül teszi szükségessé a poszthumán címke elhagyását Németh költészetéről gondolkodva. Ha a poszthumanizmus szóösszetétel értelmezésekor a poszt- előtagot nem a humanizmus antropocentrikus szemléletének elvetéseként, vagyis nem az emberről való beszéd lezárulásaként értjük, hanem az emberkép(ek) mögött húzódó ideológiák kritikai felülvizsgálataként,[2] akkor artikulálhatóvá válnak az Állati férjben sűrített problémák. Ebben az elméleti keretben az ember középpont nélküli, „nyitott lényegfogalomként” tételeződik, amely lezárhatatlan konstrukciós műveletekre szorul: az ember esszenciális, végső meghatározása ellehetetlenül, akit ehelyett az eseményszerű újraalkotás végtelenített láncolatába illeszthetünk. Ezek az iseri és plessneri belátások, például az utóbbitól az antropológiai destabilitás gondolata, a lírakötet interpretációjában is haszonnal alkalmazhatóak.

Az Állati férj markáns konceptualista jellegét a homogenizációs törekvései szavatolják, hiszen minden szöveg a kötettel megegyező címet kapott, csak az alcímek mutatnak különbségeket, és a paratextusoknak ez az egyértelmű pozicionálása is a férjként megszólaló beszélők hierarchikus fölérendeltségére irányítja a figyelmet. Feltűnően előtérben maradnak ugyanis a versek beszélői, akik egyfajta narrátori pozíciót involválnak, hiszen visszatekintő perspektívából mondják el az állatokkal létesített kapcsolataikat, explicitté téve a testi és az ettől nem elválasztható érzelmi aspektusokat is. Mindez egy olyan poétikai struktúra létrejöttét eredményezi, amelyben a beszélő a hatalom birtoklója, az animális Másik alakja pedig e nyelvi jellegű erőszaknak, illetve uralomnak kiszolgáltatott entitás. Ez a logika érvényesül a beszédhelyzet szempontjából kivételnek mondható varjú-versben is, melyben megfordulni látszik a kommunikációs helyzet, hiszen a madár fogalmazza meg csöppet sem hízelgő gondolatait az emberiség ténykedéséről: „túl sok az élet, jöjjön már a halál, / ezt üvölti minden lény, / akit sorsa az ember mellé kényszerített.” (40) A narrátori hang azonban itt sem tűnik el, hiszen zárójeles megjegyzéseket fűz a varjú szólamához, érzékeltetve, hogy e versben is a legkülső, totalizáló nézőpontot a nem-állati beszélő foglalja el, felügyelet alatt tartva így a madár megnyilatkozását is. A vers pedig azért nem hoz éles váltást a kötet szerkezetében, mert a többi vershez hasonlóan kísérletet tesz ugyan az animalitás–humanitás kategóriái közötti oppozíció fölülírására, ám a megértésre irányuló szándék hiábavalónak bizonyul, a kötetet szervező idegenség tapasztalatát nem lehet megszüntetni, föloldani a megértés eseményében, ahogyan ezt a kérdést Visy Beatrix is érinti izgalmas elemzésében.[3] A varjú úgy jeleníti meg faját, mint amely korábban az emberhez hasonlóan uralkodott a bolygó élőlényei fölött, ami aláássa moralizáló hangvételének hitelességét, inkább ismételten a hatalmi struktúrák beszüntethetetlen újratermelődésére figyelmeztet: a Másik alávetettsége a nyelvhez való hozzáférhetetlenségének következménye, a beszélői aktivitástól való elzártsággal magyarázható.

A narratív versek ismétlődően az animális Másik halálával végződnek, melyről az egyszerre távolságtartó (elbeszélői) és közvetlenül megszólaló (lírai) én hangján kapunk hírt. A kötet egyik visszatérő diskurzustípusa a biológia tudományos nyelvezete, illetve a felsorolást vagy utasítást tartalmazó leíró szakaszok, amelyek eltárgyiasítják az egyébként is marginalizált Másikat. Ezek a hangsúlyozott modális váltások többnyire a halálleírások alkalmával jelennek meg: a barna medvénél a trófeák osztályozásának szabályrendjét („A koponya bírálatát / pontokban fejezik ki: hosszát és szélességét / tolómércével mérik, és centiméterben adják meg, / két tizedesnyi pontossággal.” — 11), a kékbálnás szövegben a cetvadászat aprólékos metódusát olvashatjuk, amely fel is hívja a figyelmet a diskurzusváltásra: „De még élt. Nehézkesen megfordultunk, / valami félelmetes lassúsággal, oldalazva. / És onnét már egy másfajta törvénykönyv / szabályainak engedelmeskedtünk. A bálnavadászat / korszerű menete a következő” (22); vagy az éti csigát középpontba helyező vers említhető, mely a kiszolgáltatottság fölötti szánakozás érzésével indul, ám az én végül megfőzi és elfogyasztja a puhatestűt, receptúrák alapanyagává téve ezzel a szeretett Másikat: „Hagymával, babérlevéllel, fokhagymával, / kevés szegfűszeggel 10–15 percig főztem, ekkor / a csigák a házukból kihúzhatók.” (58) A lajstrom teszi lehetővé a halál beszédbe foglalását, még akkor is, ha ez a csigás szövegben az irónia felé billen ki.

A monologikus versek kerülik a (szerelmi) líra egyik alapvető trópusát, az aposztrofikus megszólítást, és az olvasást kísérő zavar egyik okának is azt nevezhetjük meg, hogy a szerelmi beszédmód ismerős (élő)nyelvi paneljeit nehezen tudjuk „kód szerint” olvasni, mert míg a szerelmi líra odaértett Másikját a beszélővel együtt alapvetően antropomorfként képzeljük el, ebben a kötetben az emberi kontúrjait veszíti. Látványos ez a felcserélődés a mexikói kardfarkú hal esetében, aki egyetemre jár, hűtlenségét pedig így részletezi a beszélő: „Előbb csak együtt táncoltak, / nemsokára már azt is láthattam, hogyan ölelgetik / egymást a bárpult előtt, ő felkínálkozva, / mély dekoltázs, kivillanó szemfehér, csillogó fogak.” (15) Folyton megakad a líraolvasást kísérő arcadási művelet, melynek során a szöveg hangjához arcot kapcsolunk és a nyelvi, állítmányi szerkezetek mögött egy beszélő szándékát feltételezzük.[4] Az énreprezentáció aktusaként értett megnyilatkozások kétségessé teszik, hogy az így létesülő én embernek tekinthető-e. A Fehér gólya alcímű szövegben az alany koplalásba kezd, hogy elérje azt a súlyt, amit még el tud cipelni a trópusokra induló gólyalány, az átalakult test elveszíti antropomorf vonásait, állati-növényi metaforikát érvényesítve önmagára: „a halványbarna feszülő bőr alatt / bordáim közt már láttam ugrálni a lila szívet, / és az erekben áramló vért botsáska kezemen”, a beszélő elidegenedik önmagától: „Átalakultam, / mintha törékeny ágacskákból rakták volna össze ezt az embert, / egy kreatúrát, egy lebegő emberi konstrukciót.” (70)

Az ember–állat közti áttűnéseket megmagyarázhatjuk a Bacilus alcímű szöveg felől is, amely metaszintű olvasásra hív fel, hiszen megszólítja a befogadót, illetve Alfred Brehm zoológiai lexikonját nevezi meg az Állati férj pretextusként, valamint önreflexív módon visszautal a megelőző párkapcsolati történetekre (például az első versre, a barna medvével töltött évekre, vagy a már hivatkozott halacskás műre). Nem szöveghű önidézésről van szó azonban, hanem átírásról: míg korábban az ironikus értelmezés szándékára kevesebb szövegnyom utalt, a bacilus esetében mást se találunk, mint iróniát és anekdotikus szerveződést (a házasságtól vonakodó medve egyszerűen elbiciklizik a helyszínről). Brehm állattani kézikönyve a nyelvi humor céltáblájává válik, amelyet szó szerint olvas a megszólaló: „Emlősök. Már a szó is mennyire / vizuális és izgató, nem? Emlősök 1. alosztálya: / Egyhüvelyűek (Monodelphia). 2. alosztály / (ki sem merem mondani): Kéthüvelyűek (Didelphia). / 3. alosztály (perverzeknek?): Madárhüvelyűek. (Ornitodelphia).” (46) Az állatnevek etimologikus értelmezése, a mellékjelentésekre való figyelés Németh korábbi könyvének, az Állati nyelvek, állati versek megoldásaira emlékeztet, ám ott egészen más téttel bírt az animális szint, mert az antropológiai gépezet kevésbé markáns jelenlétét tapasztalhattuk, és inkább a gyermeki (de korántsem ártatlan), paronomázikus nyelvjátékokhoz állt közel, szó szerint értve a nevek eredendő, de aztán elfeledett metaforikus alakjait (egyetlen példa az Állati nyelvek, állati versek című kötetből: „a saslik léha, lusta madár. / villával kell noszogatni, / hogy legalább szájmagasságig / felrepüljön”.)

Az említett bacilus-vers felől nézve a kötet egy némiképp infantilis beszélő — a Brehm-könyv ihletésére született — vízióinak textuális lecsapódása, amely megőrizte az elődszöveg katalógusszerű szerkezetét, a formai kritériumokat (használja pl. a binominális nómenklatúrát, a latin nyelvű kettős nevezéktant is az alcímben). A felkínált értelmezési javaslat viszont elégtelennek bizonyul a kötet egészére vonatkoztatva, pl. a kékbálna tragikus vagy a vakondpatkány bestiális szerelemtapasztalatát nem érthetjük meg a biológia szakzsargonjának nyelvi idegenségét iróniába fordító stratégia felől, ahogy az egységes megszólaló tételezése is téves következtetésnek bizonyul.

Az intertextualitás mint vezérelv vagy metaolvasás tehát nem vezet eredményre. Adódik második lehetőségként, hogy metaforikusan vagy allegorikusan értelmezzük az állatokkal való kapcsolatokat, a helyettesítés felé terelve a szövegek interpretációját. Felvetődik, hogy a szerelmi nyelv különféle módjainak példatáraként interpretáljuk a kötetet, ezt talán a fehér gólyás vers engedélyezi leginkább, mely az Állati férj korpuszán belül megjelenő állatok közül — a folklór vagy az irodalom mintázatai felől — a leginkább jelképes állatnak tekinthető. E kitüntetett szerepet jelzi, hogy a gólyához kötődő textusokat (Tompa Mihály, Petőfi vagy a poet.hu kevésbé professzionális, lelkes alkotóinak műveit) úgy villantja fel a szöveg, mintha egy antológiát olvasnánk. Továbbá az is kiemelendő, hogy a fiktív betéttörténet a magyar nyelv keletkezését is e madárhoz köti, így lesz „üdvtörténeti jelentőségű eszköz, / a szárnyalás és szabadság allegóriája”. Az én fájdalmasan szép átalakulását is nyomon követhetjük, betegségei elhatalmasodnak rajta, aztán meghal, hogy a „megtestesült költészetté” váljon a gólyalány nyakában, majd pedig a remete- és aszkétalét elképzelhetetlen kínjait vállaló Oszlopos Simeonnal azonosul. A gólya tehát az intertextuális és szimbolikus jelentések origójává lép elő, az áthelyeződő jelentések metaforájává.

A Vakondpatkány alcímű vers is (mely a gólyás és a bálnás verssel együtt a kötet legjobban sikerült alkotása) engedélyezi az allegorikus értelmezést. A bizarr történet szerint a beszélő egy kísérlet részese lett: vállalja, hogy leereszkedik a csupasz turkálók euszociális közösségébe (mely a méhek vagy a hangyák kolóniájához hasonló munkamegosztással, társas szerveződéssel rendelkezik, a reprodukcióért a termékeny hímekkel közösülő egyetlen nőstény felel), ami az eszményítő emberkép radikális törlésével jár együtt, az undor expresszív képei (a mindent beborító ürülék vagy a permanens, hiperbolikus okádás zsigeri élményei) kirángatják az olvasót mindennapiságából. A szöveg allegorikus értelmezése szerint az etológiai kísérlet a pokolra leszálló Krisztus szenvedését idézi. Erre hívnak fel az elszórt utalások: az „infernális okádás” mellett az is, hogy a biológusok a beszélőt a lábára mért ütésekkel kalapálják bele a földbe, akit először a feje tetejére állítva látunk. Később a patkányok egyre mélyebbre tolják a haldokló ént „láthatatlan labirintusokon át, / a szent folyam útját követtük” (27), ami inkább az antik alvilágleírásokra emlékeztet, de a fekvő, kezeit imádságra kulcsoló, vízszintes test Krisztus ikonológiai ábrázolását idézi, például ifj. Hans Holbein Halott Krisztus című festményét. A meggyötört test fölfoghatatlan kínjaival szembesülünk: „a föld résébe szorultam, mozdulatlanul, / vonagló szervekkel, elásott hulla, / nyelv halálfoltokkal, tócsaszem, / remegve, szögként beleütve a sivatagba, / eldugaszolva velem a világegyetem / legirtózatosabb bélrendszerének csatornáját”. (32) A testet sérülések, vágások borítják, a lenyúzott bőr és a patakzó vér említése Marszüasz mítoszát is beépíti az allúziós rendbe. Az én elveszíti emberi arcát, az elmúlástól azonban megmenti az, hogy elkezd gondolkodni, kiismeri a kolónia működését: az értelem vagy a Logosz képes uralkodni a Másik felett, ahogyan azt már a beszélők helyzetével kapcsolatosan jeleztük. A fekálián keresztül küldött jelek hatására a vakondpatkányok felszínre cipelik az ént, ez pedig a feltámadás szcenáriójára emlékeztet, az evangéliumra, az örömhírre: „és ez az üzenet föl, föl, fölfelé vezet, / a hús forradalma ez a föld felett, / a föld járataiba öntött emberi vér lázadása / a koporsó fölött, és éreztem, ahogy a nap, / mint a higanyt, kiszívott a föld üregeiből”. (36) A pokoli megpróbáltatásokon átesett én újjászületése után a patkányokhoz válik hasonlóvá, elveszítette emberszerű kondícióit, „az összetákolt képződmény” a turkálók életvitelét hasonította magára. A vers vigasz nélküli eszkatologikus képzetei a kín állapotát a lét alapvető diszpozíciójává teszik, a szenvedés megválthatatlanul állandó marad, ahogy ezt Oszlopos Simeon története vagy a bálnavadászat iszonyú leírása mutatja. Erre az aspektusra Németh Zoltán teljes költészete szolgáltat példákat, elég a Kunstkamera dadogásra emlékeztető,[5] a kínok megragadására törekvő versszilánkjait említenünk.

Az állatok és emberek közötti szexuális viszony megértéséhez a mítoszok nyújthatnak támpontokat, gondolhatunk Zeusz hódításaira, például a Lédával való afférjára (a gólyás verssel összevetve a nemek megcserélődnek, hiszen Zeusz változik hattyúvá); vagy a halacskás vers passzusai is felkínálják a mitikus olvasatot: „Aztán másnap végleg megutáltalak, / amikor délután felzabáltad összes közös gyermekünket: / 64 kisfiút, fiainkat és 77 kislányt, lányainkat”. (17) Az olvasó elbizonytalanodik, hogy vajon milyenek is ezek a gyerekek? Mint a kis kardfarkú halak? Vagy hasonlítanak az emberre is? Vajon az állatvilágban megszokottnak mondható, és ezért nem morálisan megítélendő kannibalizmusról van szó, vagy az európai kultúrából kizárt, tabusított cselekvésről? Ehhez hasonló kérdések útvesztőibe futhatunk az Állati férj befogadásakor.

Az allegorikus értelmezést azonban opponálja a szöveg másik meghatározó aspektusa, az erős referencializáló szándék, mely éppen abban érdekelt, hogy szó szerint olvassuk a verseket. A pontosságra és hitelességre törekvés nemcsak az állatok tudományosan egzakt megjelenítésén észlelhető, hanem az adatok akkurátus, szinte rögeszmés betoldásán is; a vakondpatkányos szöveg nemcsak a kísérletet felügyelő tudósok neveit, de publikációik címét és megjelenési helyét is lejegyzi. A néhol ironikus hiperrealizmusba torkolló tényleírás megakadályozza, hogy átfordítás vagy helyettesítés értelmezői lépésével kutassuk a szövegek jelentését, ehelyett arra kényszerít, hogy szó szerint olvassuk a szövegeket. Ez pedig a művek stratégiájától elválaszthatatlan, mert csak e grammatikai szintű olvasást érvényesítve működhet a kötet egészét meghatározó idegenségtapasztalat: az állatokkal való szerelmi és szexuális viszonyok csak akkor léphetik át az antropológiai határokat, ha a konkretizáló olvasatot nem hárítjuk el a szemiózisból.

Úgy vélem, hogy a rendkívül igényes tipográfiai kivitelezésű, kompakt Állati férj leginkább az intellektuális kihívásokra fogékony olvasók érdeklődésére tarthat számot, ami nem jelenti azt, hogy ne volnának nagyszerű versek a kötetben — elegendő ismét utalnom a már említett három szövegre, melyek nemcsak a Németh-életművön belül válhatnak hivatkozási alappá, hanem a tágabb kortárs irodalmi szcénában is. Ezek a versek arra is rámutatnak, hogy Németh Zoltán költői világának formanyelve leginkább a hosszabb szabadversekben tud kibontakozni, közel jutva a teljes életmű újraolvasása után is legerősebbnek tűnő kötet, a Boldogságtelep, vetélőgépben mércéjéhez. E költészet megalkuvásmentes nyelvvallatása mindenkor húsba vágó tapasztalatokban részesít, az Állati férj pedig nyugtalanító és sajátos beszédhelyzetet alkotott az ’emberi’ és az ’állati’ markereinek, azonosságainak és különbségeinek végiggondolásához.

Megjelent a Műút 2017060-as számában

__________________

[1] Lapis József: Vándorló könyvespolc 15. „Ott kint, és itt belül”, Szépirodalmi Figyelő Online, 2017. január 23., [Letöltés ideje: 2017. április 30.].

[2] Neil Badmington gondolata, idézi Nemes Zoltán Márió: Esztétika és antropológia Az antropológiai színrevitel mint esztétikai dehumanizáció, Budapest, 2013, 14,. Az antropológiai szemlélethez, főleg Plessner elméletéhez lásd Nemes idézett disszertációját (leginkább a bevezető fejezeteket, Nemes: I. m., 3–52), illetve kötetét: Nemes Z. Márió: A preparáció jegyében, JAK–Prae.hu, Budapest, 2014.

[3] Visy Beatrix: Igekötő vagy tenyészhím, Élet és Irodalom, 2017/9, 18.

[4] Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás, ford.: Fogarasi György, Pompeji, 1997/2–3, 93–107; illetve Bettine Menke: Ki beszél? A beszélő arc alakzata a retorika történetében, ford.: Török Ervin = Figurák, szerk.: Füzi Izabella – Odorics Ferenc, Budapest–Szeged, Gondolat–Pompeji, 2004, 87–118.

[5] Bedecs László: Nagyon fáj, Műút, 2016055 [Letöltés ideje: 2017. április 30.].