friss műút

-ról, -ről

Sipos Balázs

Sipos Balázs

(1991) Kritikus, Budapesten él.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Esszé

Sipos Balázs: Esterházy, a programozó

2017. július 18.

„Ma nincs mester, és így nincs tanítvány.
Hölgyek, Urak, nektek sincs mesteretek,
ti sem vagytok tanítványok.”

(Esterházy Péter: Ünnepi beszéd és rekonstrukció) 

I.
A digitális olvasás oktatásának utópiájáról fogok beszélni. Állításom, hogy ennek a — remélhetőleg — eljövendő oktatásnak a bázisa az Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című művében reprezentált, annak alapján (is) tanítható nyelv- és igazságmodell lehet. Ezért most ezt a művet fogom körülbeszélni.

A Bevezetés pedagógiai célzattal íródott, majdhogynem programműnek nevezhető alkotás. Olvasni tanít. Ritkának mondható, hogy irodalmi szövegek saját megtapasztalásuk előfeltételét tanítsák. Miért kéne bárkit, aki — feltehetőleg jó pár meghatározó olvasmányélmény után — a kezébe vesz egy ennyire evidensen magaskulturális alkotást, olvasni tanítani? Talán mert lehetséges volna rosszul olvasni? Aki nincs bevezetve, rosszul olvas? Vagy legalábbis: máshogy? Más — hogy a gadameri hermeneutika alapszavával éljek — előítéletek szűrőjén át? Anakronisztikus előítéletek szűrőjén át?

Ezekben a kérdésekben horgonyozható le az eljövendő olvasás utópiájának szükségessége. Ez az utópia kiforrott formában egyelőre nem létezik. Elgondolása annak ellenére várat magára, hogy a digitális olvasás(a) mindennapjaink része — hogy így van, abban nem kis szerepet játszik a „tech-optimizmus”, vagyis az abban való hit, hogy az internet és a digitális média, éppúgy „önmagától”, mintegy autopoiétikusan kitermeli majd az adekvát olvasási stratégiákat is, ahogy „önmagától”, autopoiétikusan kitermelte a maga protokollját. Hogy a digitális protokoll nem önmagától jött létre, hogy tehát az internet, a kezdeti fellángolások óta, már régóta nem önszerveződő rendszer, hanem a vállalati és állami adatgyűjtésekre — a hirdetésre, a megfigyelésre, az ellenőrzésre, a befolyásolásra, vadonatúj hatalomgyakorlási eljárásokra — tekintettel megalkotott és szabályozott, a Facebook, a Google és egyéb keresőmotorok szabályozta hálózat, az utóbbi évek botrányai óta aligha kérdéses. Éppígy valószínűsíthető, hogy azok az olvasási stratégiák, melyekkel a digitálist fogyasztjuk, főként paranoiát és frusztrációt, tévképzeteket, dezinformáltságot és/vagy sok-sok elvesztegetett időt vonnak maguk után, nem pedig „tartalmas olvasási tapasztalatokat”, a kollektíve hozzáférhető, nem-hierarchizált módon terjesztett tudás felszabadító és emancipatorikus tapasztalatát (mint hittük még egy évtizede is).[1]

A Bevezetés… meggyőződésem szerint nemcsak az olvasó bevezetése a szépirodalomba, hanem a digitális bevezetése a magyar irodalomba; az első olyan magyar szövegegész — bőven a ma is meglehetősen kis számú magyarul hozzáférhető elméleti szövegek megjelenése előtt[2] —, amely kétségkívül megelőlegezi az új média szövegfelfogását. Mivel a magyar irodalom még mindig főként analóg műveket termel, jelentősége felbecsülhetetlen az oktatás szempontjából, melynek — evidenciát mondok — nem pusztán az irodalmi kánon terjesztése, vagyis az adatrögzítés, de egyben az olvasás készségeinek megtanítása, vagyis egyfajta pragmatika átadása is a feladata. Az analóg és a digitális művek ugyanis különböző pedagógiákat körvonalaznak; eltérő fogalmuk van az átadandó tudásról; eltérő autoritással igazolják annak a tudásnak az igaz, legitim, hasznos mivoltát. Ez korántsem jelenti azt, hogy választanunk kéne az analóg és a digitális irodalmi művek között, ahogy az sem jutna az eszünkbe, hogy bizonyos műveket pusztán azért kihajítsunk a kánonból, mert a bennük rögzített tapasztalatok — totális háborúk, vallási dilemmák, a feudális világ hierarchiái okozta mizériák stb. — mai diskurzusrendünknek már nem alkotják lényegi konfliktusait. Azt azonban nagyon is jelenti, hogy bizonyos jelenségek modellezésére a digitális művek egyszerűen alkalmasabbak, mint az analógok.

II.
Az analóg pedagógiafelfogás meglehetős leegyszerűsítéssel azon a modellen alapszik, hogy a szövegekbe információként táplált világértelmezés vagy reprezentáció a tanár közvetítésével átírható a szövegtestből a hallgató merevlemezébe (tudatába). Az információk ilyen szövegek esetében a szövegben ábrázolt karakterek vagy figurák tapasztalataiként — benyomásaiként, érzetadataiként, tudatos vagy tudattalan gondolataiként — vannak belekódolva a szövegegészbe; analóg művekben a karakterek „körül” rendeződik el az ábrázolt világ. Minden információ valaki — Hamlet, Karenin, Köves Gyuri — információja. A figura információ-csomópont, mely csoportosítja, magába gyűjti a világ leírásakor előálló, áradó információkat. Két figura vagy figura és világ összeütközése intenzifikálja ezeknek a csomópontoknak az információtermelését; ha a regényben „történik” „valakivel” „valami”, megbolydul a benne csoportosított információ, átrendeződik, sokasodik.

A szövegben tárolt információk mennyisége természetesen végtelen, hiszen az információ a szövegről adott értelmezésként, a tanteremben „játszódik ki”, a beszélgetés pedig potenciálisan végtelen. Ebben a modellben a pedagógus feladata a dekódolás elősegítése, a figurák a hallgatókkal analógiába állítása; úgy működik, mint egy szoftver, mely segít kijátszani, ami a szövegben áll. A hallgatók a szoftver segítségével önmagukra vonatkoztatják, elsajátítják a kibogozott/kijátszott információkat. A tanár útmutatásával feltárt analóg művek etikai műveletet irányoznak elő, amennyiben mintát adnak a hallgatók számára ahhoz, hogy miképp rendezzék el vagy értékeljék saját életük információit. Amikor arra kérdezünk rá, hogy „és te magad mit tennél, ha te magad volnál Bovaryné, Hamlet apjának szelleme, vagy a Settembrinivel szembenálló Naphta?”, azt is kérdezhetnénk: te mihez kezdenél azzal az információval, amivel ezek a figurák bírnak, vagy ami a tudomásukra jut?

Az információval való bánás technikáit összefoglalóan nevezhetjük tudásnak. Ezt a tudást sajátítjuk el analóg szövegekben. De miféle tudás ez? Miért relevánsak az analóg szövegekben „tárolt” információ-kezelési metódusok? Miért alkalmasak ezek a művek etikai útmutatásra?

Úgy szoktuk gondolni, hogy azért, mert praktikusak, működőképesek és jól beváltak. Hogy a tanított művek azért alkalmasak-e az etikai útmutatásra, mert a diskurzusunk — az „európai” vagy „magyar” vagy „humanista” vagy „polgári” műveltség — sarokkövei, vagy azért a diskurzusunk sarokkövei, mert alkalmasak erre, eldönthetetlen, hiszen meggyőzőerejük diskurzusunk ilyen-és-éppen-ilyenségéből fakad. Diskurzusunkon nem tudunk kívül kerülni, éppen ezért információkezelésünk kulcsfiguráinak — Homérosz, Dante, Balassi, Defoe, Swift, Balzac, Stendhal, Arany, Petőfi, Jókai, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Kosztolányi, Mann és mások információcsomópontjainak — csak ezen a mi világunkon belül van jelentősége. Ha a szövegek figurái információcsomópontok, a szerzők neveivel ellátott szövegek komplett hardverek. A hardverek alkotják a kánont. A kánon azért kánon, mert ezek a hardverek foglaltatnak benne. Értékük igazolása körkörös. Kánonok ezért csak addig tarthatók fenn, amíg el tudunk gondolni egy olyan teret, a tudások vagy hardverek egyfajta archívumát, melyben rendezetten egymás mellett sorakoznak. Mint Önök is tudják, ezeket az archívumainkat olyan intézményekként gondoljuk el és működtetjük, melyek raktározni és terjeszteni képesek: a raktárat könyvtárnak, a terjesztőhelyet iskolának szoktuk nevezi.

Az utóbbi három évtized politikai tapasztalatai ennek a teljes modellnek a felülvizsgálatára szólítanak fel. A „nyugati műveltségeszmény” archívumait különböző támadások ingatták meg. Az egyik típusú támadás az archívum összetételét — a hardverek kiválasztási mikéntjét —, a másik típusú támadás az archívum lelőhelyét, s egyben magát az analóg rögzítésmódot érte.[3]

Az archívum összetételét a neoliberalizmus etikai vagy a műveltségeszmény tekintetében értett ideológiai vákuuma rengette meg, melybe ’89 után az egész nyugati világ lépett. A neoliberalizmus domináns szemlélete, mely a későkapitalizmus realitásához igazodó szubjektumok nevelésében érdekelt, a tanításban a hasznosságra, nem pedig az ízlésre, a kifinomult etikai mérlegelésre, az igazság, a logikus következtetés, a boldogságra való készség és hasonló derék, polgári humanista célokra törekedett. A neoliberális ideológia felől érthetetlen, mi szükség elmélyülni irodalmi szövegekben. Hogy ez a szemlélet 2010 óta miféle kánonátfazonírozásban, s a humántudományok miféle kisemmizésében csúcsosodik Magyarországon, hogy a kormánypárt a neoliberalizmus hasznosságelvének és az etnicista dominanciának milyen szerencsétlen és zagyva ötvözetét erőlteti rá irodalmi kánon címszó alatt a középiskolákra, arról Önök szintén többnek tudnak, mint én.

Mint köztudott, ezzel párhuzamosan ’68 után számos olyan diskurzus is megjelent a margón, melyek az igazság, az emancipáció, az esélyegyenlőség jegyében, a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak dominálta, az osztály- vagy nemi vagy etnikai dominancia gyakorlására szolgáló kánon felülvizsgálatára szólítottak fel. Ilyen diskurzusokat termelt ki a feminizmus, a posztkolonializmus, a marxizmus, a kritikai elméletek és más diskurzusok.[4] A kilencvenes években nagyon rövid ideig Magyarországon is komolyan vehető viták folytak arról, hogy a fehér férfiak analóg művein alapuló kánont váltsa fel egy multiperspektívás kánon, melyben nagyobb számban kapnak helyet a nők, a cigányok, a munkások, a homoszexuálisok, a harmadik világbeliek tapasztalatait, az ő perspektívájukból és róluk szóló információkat prezentáló szövegek. Jobbára ezek is analóg művek voltak, de nem a kanonikus nevektől eredeztették igazságukat — éppen ellenkezőleg: velük szemben igyekeztek új igazságokat, új kánonmodellt kivívni.

III.
A magyar irodalom utóbbi ötven évének valószínűleg legjelentősebb analóg műve a Bevezetés…-sel egy évben, az 1986-os Ünnepi Könyvhétre megjelent Emlékiratok könyve. Az analóg regényeszményt megújító mű a tudás auráját a szerző neve helyett a szerző testéből származtatta. A nádasi modellben tehát a szerző hús-vér valója szavatol a regényben leírtak igazságáért — ebből is látszik, hogy az analóg modell milyen differenciált; Homérosznak, Tolsztojnak vagy Mann-nak eszébe nem jutott volna saját testi valójával szavatolni művéért. Nádas így vall — kulcsfontosságú, hogy vallomásról van szó — a regény születését elbeszélő híres esszéjében, a Hazatérésben:

Képzeletem maga is életjelenség, következésképpen nem termelhet olyan tényeket, melyek ne lehetnének igazak. Ám irodalmilag hitelesként csupán azok a képzeleti tények elfogadhatók, melyeknek tudom, érzem, visszakerestem helyét és értékét valóságos életjelenségeim között. Ha képzeletem és álmaim olyasmit termelnek, aminek nem tudom helyét és értékét józannak ítélt életemben, akkor ezeket a jeleneteket, mondatokat, képeket vagy érzéseket egyelőre nem szabad leírnom, bármily pofásnak, esztétikusnak tetszenek. […] Az ideális irodalmi mondat születhet a képzeletből, születhet a tapasztalatból, de képzeletét a tapasztalatában, tapasztalatát a képzeletében kell megmérnie. Képzeletem számára a tapasztalatom, tapasztalatom számára a képzeletem lesz azon egyetlen lehetséges világi instancia, amelynek segítségével kívül kerülhetek azon, amin belül vagyok.[5]

Az „ideális irodalmi mondat” az egyszeri ember közvetlen, érzéki, konkrét valóságtapasztalatában és képzeletében gyökerezik. Ezeknek a szuperszemélyes eljárásoknak a segítségével az ember kívül kerülhet azon — önmagán —, amin „belül” van: úgy tekinthet önmagára, mint információhordozóra és -termelőre. Az Emlékiratok… elbeszélésmódja in concreto megvalósítja ezt az eszményt, hiszen ugyan mindvégig E/1 mondatokat olvasunk, valakiknek az emlékiratait, a kötetet keretbe foglaló szerző személye (akinek már nemcsak az újabb kötetek borítóján olvasható a neve, hanem fedőlapján a fotója is látható) nem egyezik ezeknek az embereknek a nevével, és nem egyezhet mindőjük élettörténetével sem; szó szerint kívül van mindazon, keretezi mindazt, amit magában foglal. A szöveg a Proust- és Mann-féle polgári-liberális humanizmus átírásának, eltörlésének a szándékával, egy kánondöntő, vagyis transzgresszív tervvel íródott, s főként olyan, a kánonon kívül szorult figurákat prezentál, akik a ’68 utáni kisebbségi diskurzusok és identitáspolitikák kánondöntögetésének bázisát jelentették. A mű végkicsengése a kánon szempontjából lesújtó: a nyugati polgári műveltségeszmény dekadens és menthetetlen és pusztító és alapjaiban elhibázott és folytathatatlan pedagógiaként jelenik meg benne. Ezekért az információkért tehát nem a kanonikus nevek gyűjteménye, nem Mann és Proust, hanem az analóg felfogott új személyesség szavatol: az információtermelő test és lélek egysége. Mint ilyen, alternatívát biztosít a megingott kánonnal szemben: a kisebbség, a hatalommal és a törvénnyel szembenálló szingularitás alternatíváját; azét, aki önmagát archiválja, önmagáért emel szót.[6]

Nádas művét azért nehéz beilleszteni a kánonba, mert lényege, hogy az előtte voltakat tagadja. Ahhoz, hogy tanítható legyen az Emlékiratok könyve, egy összeomlást, az addig tanultak felszámolását, az addig etikaként felmutatott „tananyag” áthúzását, egy anti-etikát kellene tanítani. A lefulladással, az egészleges fehér heteroszexuális, a nyugati műveltségen megalapozott nyugati szubjektum négyrészt-töredezésével és szétoszlásával; az íróvá válás kudarcával; az élettörténet reprezentálhatatlanságával; a polgári kultúra fülledt, fojtogató, perverz mivoltával kellene számot vetni. Ez nem volna feltétlenül baj, hiszen bizonyos szempontból már a modernitás olyan kanonizált szerzői is igen erős kritikával illették a hagyományt, mint Dosztojevszkij vagy Nietzsche (bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy magyar oktatási intézményekben Nietzsche tananyag lenne). Ugyanakkor Nádas művének az oktatásba való integrálásakor vagy valamiképp normalizálni kell a transzgressziót — megszelídíteni, kihúzni a méregfogát, mint az minden transzgresszív kulturális tettel lenni szokott, mikor a kánonba beépülve történeti dokumentummá sterilizálódik (ezért nehezen tanítható a szubverzív avantgárd) —, vagy amennyiben komolyan vétetik, azaz olyan szövegként, ami alapjaiban ássa alá az addig tanultakat, nos, akkor viszont rá kellene kérdezni arra, hogy miért is foglalkozunk éveken át mindazokkal a szerzőkkel, akik — Nádas műve szerint — boldogtalanságot és nyomorúságot és hazugságot terjesztenek. Ha Nádas műve igaz, az európai hagyomány hamis, és viszont. Nem azt állítom, hogy ez a paradoxon kezelhetetlen, azt viszont igen, hogy komoly nehézségeket jelent egyszerre fenntartani az etikai útmutatásként értett kánont, egyben pedig komolyan venni az Emlékiratok könyvét.

IV.
Esterházy a Hazatérésre írt egy válasz-esszét. Az a címe, hogy Otthon. Nem kell a hermeneutika bajnokának lenni ahhoz, hogy már a két címválasztásban tetten érjük azt a kánonon kívüli – kánonon belüli kettősséget, ami a két szerző különállását alapvetően meghatározta, és amiről Nádas Péter tavaly nyári, az ÉS-ben megjelent Esterházy-nekrológjában megrázó nyíltsággal írt. Esterházy ebben a szövegben — mármint az Otthon címűben — így fogalmaz: „A mondat, az én gyakorlatomban, se nem szép, se nem nem szép, se nem jó, se nem nem jó (gonosz), hanem a mondat: van. És a szerkezet az, amely a terheket viseli, amelynek »meg kell oldania magát«, az az, amely a létért küzd, illetve nem ily heroikusan: a létért illegeti magát.”[7] Ebben a modellben ideális mondatról nem, pusztán valós, létező mondatról beszélhetünk, de ennek a mondatnak, mint Esterházy írja, nem „az író” élete, nem képzelete és tapasztalata szavatol, hanem az általa alkotott szerkezet mechanikája. Ebben a modellben az irodalmi mű csakugyan és kendőzetlenül egy tárhely vagy egy raktár: hardver és interface (a felület, ami kijátssza a mondatot) egysége. S ezek a mondatok nem tartoznak senkihez, nem tartoznak autoritáshoz, személyhez, jogi figurához, szerzőhöz és így tovább.

Nádas és Esterházy analóg és digitális irodalom- és valóságfelfogása a nyugati gondolkodás két alapvető tendenciáját testesíti meg: az egyik szerint létezik privát, tulajdonképpeni, egyszeri, megoszthatatlan, nyelvelőttes tapasztalat — érzéki, nyers adat —; a másik szerint minden tapasztalat már mindig is elkülönült, diszkrét, elrendezett, információként megjelenő.

Ahogy az analogicitás kapcsán tévedés azt gondolni, hogy divatjamúlt módszer lenne, úgy a digitális kapcsán is tévedés azt gondolni, hogy radikálisan új, a számítógéppel megjelent eljárásról volna szó. A „hypomnézis” fogalmát Derrida a Disszemináció című híres művének nevezetes Platón-elemzésében vezeti be: eszerint nemcsak hogy a belső memória, a mnémé előfeltételezi a külső tárhelyet vagy mnemotechnikai berendezést (nyelvünk őrzi ezt: a pillanat „bevésődik a szívbe”, az emlék „beleég az agyba”: mindezek a kifejezések a külső adathordozó mintájára jelenítik meg a „belsőt”), de a kettő nem is választható el egymástól: kulturális emlékeinket, a diskurzusunk működtetéséhez kellő információkat nem „önmagunkban” vagy „kollektív pszichénkben” hordozzunk, hanem „odakinti”, materiális felületeken (kéziratokon, könyvekben, könyvtárakban, múzeumokban, emlékhelyeken, hardvereken, végül: a „digitális felhőn”). A privát és a külsővé tett memória nemcsak hogy nem elválasztható egymástól, de magának az információ-menedzsmentnek is a „külső” az elsődleges terepe. Ezért annak a kérdése, hogy miként kezeljük archívumainkat, miként tartjuk őket karban, miként tanuljuk meg a hozzájuk férést és így tovább, épp olyan kulcsfontosságú (nem épp annyira, hanem épp olyan), mintha arra kérdeznénk rá, hogyan kezeljük a pszichénket vagy a lelkünket — ez a digitális felfogás lényege. Az archívum kezelése azért válik nyomban etikai kérdéssé, mert egyszerűen nem létezik nem-materiális hordozón — „idebent” — hordozott információ a minket körülvevő vagy minket előző világról; legféltettebb információinkat is csak „odakint” tudjuk kezelni, egy-egy privát vagy kollektív archívumban, legyen ez a kulturális örökségünk vagy a saját életünk (benyomásaink, gondolataink) archívuma (mint egy fotóalbum, egy napló, egy Facebook-profil stb.).[8]

Írás nélkül tehát, „külsővé tett belső” nélkül, médium nélkül, legyen az bármily megtévesztő vagy hamis (mint Szókratész állítja a Phaidroszban), nem létezik a nádasi fenomenológia reménye, a nyelvelőttes nyelv, amiből az „ideális mondat” születik.

A digitális írásfelfogás számára minden információ valahol-már-mindig-is-tárolt információ. Ezáltal pedig már-mindig-is transzkódolható és transzkódolt, vagy — ahogy Esterházy kapcsán a kritika nem győzi ismételni — intertextualizálható és intertextualizált. Nincs olyan, hogy első vagy saját vagy ideális vagy egyszeri mondat.

Paradox módon ez azt is jelenti, hogy a digitális számára az analóg is már mindig is digitalizált és tovább-digitalizálható, míg az analóg felől nézve a digitális mindig csak más ruhájában illegeti magát ahelyett, hogy személyes, autentikus, magában lehorgonyzott tapasztalatokat hozna felszínre. A digitális bekebelezi az analógot, az analóg viszont kissé megmosolyogja, tét nélküli játszadozásnak ítéli a digitálist.

V.
A modernitás irodalmában a külső adathordozó elsődleges metaforája a könyvtár volt. A modern digitális művek a könyvtár alapján születtek. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a könyvtár alapanyagából dolgoztak, de azt is, hogy a könyvtár mintájára képzelték el önnön struktúrájukat. A könyvtár és fantázia összefonódásáról írt általam ismert legszebb szöveg Foucault a Szent Antal megkísértéséhez, Flaubert művéhez fűzött utószava. Egy mindössze százoldalas, drámában írt történetről van szó, melynek cselekménye pontosan annyi, amennyit a cím elárul: a keresztény remetét egy éjszakán át döbbenetes víziók gyötrik. Foucault:

Lehetséges, hogy Flaubert a fantasztikum egy szingulárisan modern és az ő idejében relatíve ismeretlen tapasztalatára reagált: egy új imaginatív tér tizenkilencedik századi felfedezésére. Ezeknek a fantáziáknak már nem az éjszaka, nem az álmodó ész vagy a vágy előtt álló, ingatag űr a terepe, hanem épp ellenkezőleg, az ébrenlét, a fáradhatatlan figyelem, a fanatikus önművelés és a kitartó éberség. Ennélfogva a vizionárius tapasztalat a nyomtatott jelek fekete-fehér felületétől származik, a lezárt és poros példányokból, amelyekből elfeledett szavak rajzanak ki; a fantáziákat gondosan adagolják a csöndes könyvtárakban, a tömött könyvsorok közepette, ábécésorba rendezett címektől körülvéve, de olyan keretek közt, mely a lehetetlen szavakat is felszabadítja. Az imaginárius immáron a lámpa és a könyv közt lakozik. A fantázia nem a szív tulajdona többé, és nem is a természet ellentmondásai közt lelhető fel; a tudás akkurátusságából fejlődik ki, kincsei a dokumentumok közt rejlenek. Az álmokat ekkor már nem lehunyt szemmel idézik meg, hanem olvasás közben; a valódi kép a tanulás produktuma: a múltban kimondott szavakból származik, az egzakt leírásokból, a minuciózus tényanyagok felhalmozásából, a végtelen apró részletre felosztott emlékművekből, a reprodukciók reprodukciójából. A modern tapasztalatban ezek az elemek hordozzák a lehetetlen erejét. […] [A Szent Antal megkísértése] egy teljességgel a múlt könyvei kiadta hálózaton alapuló irodalmi teret nyit meg: mint olyan, a könyvek fikcióinak áramoltatását szolgálja. […] Úgy tűnhet, mintha ő maga is csak még egy könyv lenne, amit a többi mellé kell pakolni, valójában azonban a funkciója abban áll, hogy kitágítsa a létező könyvek által birtokba vehető teret. Előhalássza a régi könyveket; elrejti és kijátssza őket, és, egyetlen mozdulattal, megcsillogtatja és eltünteti őket. […] Flaubert ugyanaz a könyvtárnak, mint Edouard Manet a múzeumnak. Mindketten a korábbi írásokkal és festményekkel való tudatos kapcsolatból alkották műveiket — vagy még inkább a festménynek és az írásnak ahhoz az aspektusához, mely meghatározatlan ideig nyitva marad. Művészetüket az archívumban emelték.[9]

A Bevezetés… posztmodern archívuma is kitágítja a könyvek által birtokba vehető teret, ám nem a könyvtár konkrét, hanem az internet virtuális hálózatába emelkedik. Ha a Szent Antal…-lal vagy Flaubert másik nagy digitális művével, a Bouvard és Pécuchet-vel vetjük össze a Bevezetés…-t, világos lesz, mennyire más az Esterházy-féle posztmodern archívum, mint a flaubert-i modern. A Bouvard… cselekménye: ötvenévesen két másoló úgy dönt, tanulásba fog, s a kertészkedéstől a német idealizmusig minden, a könyvtárakban felhalmozott emberi tudást sorban végigolvas, megkísérlik a gyakorlatba átültetni, csúfos kudarcot vallanak, majd a kötet végén visszatérnek a másoláshoz. A tudás, mutatja Flaubert, fölösleges. Az emberi hülyeség totális. Minden diskurzus rögtön zagyvaság lesz — szó szerint hasznavehetetlen —, amint a másolók kihozzák a könyvtárból és megpróbálják a gyakorlatba átültetni.

Flaubert regényei az általuk kijátszott szövegeket sorozatszerűen rendezik el. A Szent Antal… is, a Bouvard… is tetszőleges ideig folytathatók: lehetnének újabb víziói Szent Antalnak; elképzelhető újabb tudásterület, melyet Bouvard és Pécuchet magáévá tesz és elhülyít. Ezek — Flaubert regényei — nagyon hűvös, nagyon racionális, nagyon kiporciózott építmények. Áttekinthetők, akár egy könyvtár, melynek architektonikája nem függ a benne foglalt szövegek tartalmától. A könyvtár (és Flaubert regényei) akkor is áttekinthető(k) marad(nak), ha mindaz a tudás, amit őriz(nek), zagyvaság(ok). A kijátszott információk nem zavarják össze a hardvert. A mélyszerkezet racionális marad, a szöveg áttekinthető.

Esterházynál ellenben a burjánzás drasztikus. Itt, az esterházys digitális modellben ugyan nem kívánja érvényteleníteni a hagyományt a figurák butasága — vagy, mint Nádasnál, életük kudarca —, ám olyan mennyiségben áramlik az információvá lett hagyomány, hogy az már az olvashatóságot is komolyan veszélyezteti. A tárhely láthatóan bármit fel tud venni magába, és nincs külső architektonika, ami elrendezhetné, nincs racionális infrastruktúra, ami megszelídíthetné. A Bevezetés…-ben nem képződnek figuratív információ-csomópontok, mert a szövegben felbukkanó tulajdonnevek is csak a többi kijátszott információval egyenrangú jelek — Drahosch = elefes = lektorijelentés-író = június 16. —, nem figurák. Ám Esterházy ebben nem tragédiát lát, hanem bőséget; a tetszőlegesen bővíthető tárhelyben a szövegöröm kiapadhatatlan forrását ismeri fel — olyan hömpölygést, ami egyszerűen túl van jón és rosszon, hasznosságon és haszontalanságon; vagyis annyiban jó, hogy/mert létezik.

Szabó Gábor idézi a Bevezetés…-ről szóló kitűnő, „…Te, ez iszkol” című kötetében Musilt: „…egy szöveg alapos vizsgálata után »nem találnánk benne mást, mint szétdarabolt elődeit«.”[10] De itt, a Bevezetés…-ben nem pusztán arról van szó, hogy felismerhető lenne ez-az a szétdarabolt elődök szövegeiből, hanem arról, hogy a szöveg kizárólag az elődökből képzett térben történik, s folyamatosan jelzi, mi mindent archivál, folyamatosan felmutatja, éppen kit beszéltet, demonstrálja, mi mindent olt magába és kever össze. Nem az irodalomból merít, hanem magának ennek az irodalmi nyelvnek a kijátszófelülete; egy olvasásszoftver. Ez a felfogás nagyon távol áll attól a nádasi felfogástól, ahol az elme és a tapasztalat összjátéka révén megmérhető lenne, miben áll az ideális mondat. Nem mérhető meg, mert nincs adva az írás alanya. A Bevezetés… digitális textusát már nem mondhatjuk valaki elbeszélésének vagy vallomásának; nincs kihez kötni, nem tartozik senkihez. Magát a tárggyá tett archívumot, az ábrázolt archívumot, az archivált archívumot olvassuk benne. Akárcsak az internet, kizárólag abból dolgozik, ami már felhalmozott: újrarendez, egymásba mos, kommentál, a már meglévő alapján termel, ennélfogva érvényteleníti az autentikus-inautentikus megkülönböztetést, s érvényteleníti magát a szerzőt is; a szerző nem ura a digitális archívumnak, még csak nem is elrendezője, mint a könyvtáros-Flaubert; a montírozás, az egymásba-keverés, az ablakok és videók és textusok egyidejű megnyitója.

Megint Foucault-t idézem, a Mi a szerző? című írását:

Mintha olyan kultúrát propagálnék, melyben a fikciót nem szorítja keretek közé a szerző személye. Tiszta romantika lenne elgondolni egy olyan kultúrát, melyben a fikció teljesen szabad állapotban működne, melyben a fikció mindenkinek a rendelkezésére állna, és anélkül bővülhetne, hogy át kéne haladnia valamiféle közvetítőfigurán. Jóllehet a tizennyolcadik század óta a szerző a fikció regulátorának a szerepét játszotta, egy olyan szerepet, mely igen jellemző a mi ipari és polgári korszakunkra, az individualizmus és a magántulajdon korszakára, figyelembe véve az éppen lezajló történelmi módosulásokat, mégsem tűnik szükségszerűnek, hogy a szerzői funkció formájában, komplexitásában, vagy akár a létében változatlan maradjon. Úgy gondolom, hogy társadalmunk éppen most zajló változásával a szerzői funkció úgy fog eltűnni, hogy a fikció és annak többjelentésű szövegei újra egy másik mód szerint működnek majd, amelynek lesz ugyan keretrendszere, de nem a szerző, hanem valami, amit még meg kell tapasztalnunk, s újra ki kell jelölnünk… Akkor majd arra kérdezünk rá: Mik a lehetőségfeltételei ennek a beszédmódnak? Hol használták előzőleg, hogyan kezdett keringeni és ki teheti a magáévá? Miféle helyeket kínál fel a lehetséges szubjektumok számára? És mindezek mögött mást sem fogunk hallani, mint az érdektelenség mormogását: Mégis, mit számít, ki beszél?[11]

Bármennyire romantikusnak tűnt is Foucault számára olyan kultúráról képzelegni, melyben a szerzői funkció nem játszik szerepet, ez a beszédtér kétségkívül létrejött. Ez volt az információrögzítés kanonikus módozatait — a könyvtárat és az iskolát — ért második támadás.

Az internet, akárcsak a Bevezetés…, hiperönreflexív együttes: azokra az értelmezői eljárásokra tekintettel vagy azok segítségével alkották meg őket, melyekkel mi, értelmezők, dolgozunk. Annak oka, hogy a nagyjából egyidőben alkotott Bevezetés… és az internet hasonló protokoll alapján működik, abban a különös kulturális egybeesésben keresendő, hogy Esterházy éppúgy, ahogy az internet első teoretikusai, az új média nyelvezetét a kilencvenes-kétezres években megteremtő gondolkodók — akik gyakran egyben high-tech vállalatok, szoftverfejlesztő cégek, az első start-upok tanácsadói is voltak —, egyazon filozófiai bázisból, nevezetesen a francia strukturalizmus és (főleg) az Amerikában a nyolcvanas-kilencvenes években French Theoryként hatalmas karriert befutó posztstrukturalizmus megalkotta konceptuális eszköztárból, Barthes, Lacan, Derrida, Foucault műveiből merítettek. Épp ezért van zavarban az az elemző is, aki a Bevezetés…-t, és az is, aki az internetet elemzi. Ezek a konstrukciók mindent tudnak önmagukról; nincsenek fogalmaink — „nem találunk szavakat” — arra, hogy olyat mondjunk róluk nekik, amit nem tudnak önmaguktól önmagukról. Ezért azzal még semmit sem mondtunk, hogy a net rizomatikusan szerveződik; hogy disszeminatív; hogy non-hierarchizált; hogy poliszémikus; hogy intertextuális és így tovább (ahogy a Bevezetés…-ről sem sokat).[12]

De talán egyik kapcsán sem annyira értelmezésről (vagyis teoretikus reprezentációról), hanem inkább egyfajta pragmatikáról érdemes elkezdenünk képzelődni.

Az internetet leghatékonyabban egy-egy olyan gépezet reprezentálja, mint amilyen a Bevezetés a szépirodalomba című szövegegész. Reprezentáció alatt olyan írásos lenyomatot értek, mely alkalmat teremt arra, hogy szisztematikusan számba vegyük, mit tesz az internet az olvasástapasztalattal (tudjuk: az internetet úgymond felületesen olvassuk, linkeken navigálunk, kevert beszédmódok és random képek és videók valamiféle egyvelegét tapasztaljuk); hogyan módosítja a szerzői funkciót (az internet nagyrészt jogilag és morálisan meglehetősen tisztázatlan státuszú, anonim mormogás); miképp alakítja át az archívumról való nézeteinket; egyáltalán, hogyan tudnánk a javunkra, egy eljövendő olvasás megalapozására fordítani mi, egykori értelmezők és Önök, egykori dekódoló-közvetítő-pedagógusok, hogy megjelent és hihetetetlen tempóban roppant dominánssá vált egy beszédtér, amelyet mindannyian használunk, fogyasztunk és rendkívül élvezünk, de amelynek értelmezéséhez kizárólag azok a kifejezések állnak rendelkezésünkre, melyeket maga a médium is alkalmaz önmagára.

Ehhez magunk mögött kell hagynunk az analóg stratégiáinkat, s annak kellékeit: a szerzőt (testi valóstul, szőröstül-bőröstül), az igazságot és talán még a régi típusú, analogikus etikát is (egy hypomnetika kedvéért, egy archívumetika kedvéért?).

Az analóg olvasásmód óhatatlanul fetisizálja az olvasottakat, amennyiben igaz diskurzusként, a valóságról szóló analógiaként olvastat mindent. Ha így, az igaz–hamis-dichotómiába ragadva, Nietzsche úgy mondaná, morális alapokon olvassuk és olvastatjuk az internetet, vagy nagyon hamar rendkívül frusztráltak és paranoidok leszünk, vagy pedig éppolyan „igazságként” olvassuk a komment-trollok írásait, az álhíreket, a propaganda-szövegeket, az interneten megjelenő különös véleményeket, összeesküvés-elméleteket és más egyebeket, mint az irodalmi műveket. Hasznavehetetlen előítéletek szűrőjén át.

Nem állítom, hogy a Bevezetés… megadná, pontosan miben áll ez a pragmatika. De éppen azért nem adja meg, mert nem valamiféle kilogikázható, a racionális-tudományos diskurzusrendben tisztázható kérdésről van szó, hanem egy feladatról. Egyazon nyelvi tapasztalatot tár elénk a magyar kulturális kánon nyelvét — vagyis a magyar nyelv legkimunkáltabb „csúcsnyelvét” — digitalizáló Bevezetés… és az internet rendkívül kevert, nomád, barbár, heterogén, plebejus nyelveket összegyűjtő felülete. Egyikről sem tudjuk, pontosan mire valók. Úgyhogy ehhez a tapasztalathoz, a drasztikus digitális tapasztalatához legelőször egy annak megfelelő, a lehetőségekhez mérten tudatos olvasásmódot kell kialakítanunk, vagyis az interfész kezelésének pragmatikáját, mely nem „mélyebb” olvasásra szólítja fel az interneten edzett fiatalokat, azaz nem ugyanazt a figyelmet kéri rajtuk számon, mellyel Homéroszhoz, Tolsztojhoz vagy Nádashoz érdemes fordulnunk, hanem épp olyan lényegi, kiiktathatatlan sajátosságként kezeli az internet olvasásakor tapasztalt figyelemeltérítést, az áttekinthetetlenül sok információ okozta szédületet, a szerzőiség megállapíthatatlanságát, a hálózatszerű „clip and click”-szerveződést, a multitaskingot és így tovább, mint a Bevezetés… kapcsán. A túl sok információ okozta „fehér zaj”, a szerzőjétől fosztott, pusztán mormogó, rajtunk az olvasáskor átzúduló nyelv effektusa a Bevezetés… minden olvasója számára ismerős érzet. Zavar fogja el az olvasót, mert képtelen átlátni, ki beszél, mit mond, hogyan mondja.

Kétségtelen, hogy a Bevezetés legtöbb egységét vissza lehet bontani valami hagyományos narratíváig: a Fuharosokat szexuális beavatástörténetté; a Függőt kamaszkori szerelemmé; A szív segédigéit… nem folytatom, mindezt Önök is tudják. De nem vagyok meggyőződve arról, hogy csakugyan az lenne az értelmezői feladat, hogy ilyen elemi, általános, a hagyományból ismert narratívákat mutassunk ki a szövegegyüttesben. Sokkal inkább az a sejtésem, hogy a Bevezetés… olvasatakor egy nyelvi tapasztalatra kell ráirányítani a figyelmet: a nyelv létmódját alkotó gépiességre; a nyelv médium-, nem pedig „valóság”-mivoltára; a nyelvi sémák automatikus elrendeződésére és így tovább. A Bevezetés… arra nyújt lehetőséget, hogy a nyelvet puszta nyelvként, a történetek, a figurák, a mélységek metafizikai előítéleteitől fosztott puszta, gépies médiumként olvassuk.

Máshogy olvasunk, de még nem tanultuk meg, mihez kezdjünk ezzel a másképp-olvasással; nem tudjuk, mi értelme a szövegek „pörgetésének”, nem tudjuk, mihez kezdjünk az egymásba mosódó kommentekkel — én azt sem tudom, miért vonzanak, miért olvasom őket —; nem tudjuk, mihez kezdjünk a túl sok információval; nem tudjuk, miféle keresőmotorral navigálhatunk hatékonyan az aktuálisan végtelen tartalmak közt; nem tudjuk, miféle olvasásfenomenológiai tapasztalat ez, mi az oka, mi a célja, miféle valóságvonatkozása van, mennyire megbízható, mennyire kártékony stb. Hogy a hagyományosan értett „valóságfogalmunk” válságban van, hiszen az internet nyelve alkalmatlan foglalatot adni ennek a „valóságnak”, kétségtelen. Hogy a szerző-funkció eltűnt, kétségtelen. Hogy frusztráltabbak és paranoiásabbak vagyunk, mintha totalitárius rendszerekben élnénk, kétségtelen. Hogy az interneten hozzáférhető információmennyiséget egységbe foglaló reprezentációt, a korunkat valódi totalitásként láttató műalkotást vagy rendszerré szervező elméletet nem lehet alkotni, kétségtelen. Hogy töredezettséget és „fehér zajt” tapasztalunk, nem valamiféle fogyatékosság, ami idővel majd eloszlik, hanem egy eljövendő olvasás utópiájának lehetősége.

Hölgyek, urak: nincs mester.

 

__________________________

Elhangzott 2017. április 8-án, a Magyartanárok Egyesülete In Memoriam Esterházy Péter című konferenciáján, a budapesti Radnóti Miklós Gyakorlógimnáziumban

[1] A fogalom jelentésébe ma is jó bevezetés A. Galloway: Protocol: How Control Exists after Decentralization, MIT Press, 2004. A „tech-optimizmus” utópia-korlátozó hatásaihoz lásd Fr. Jameson: Archaeologies of the Future: The Desire Called Utopia and Other Science Fictions, Verso, London, 2007.

[2] Pl. György Péter: Digitális éden, Magvető, Budapest, 1998. Tanulságos olvasmány a magyar internet születését rekonstruáló interjú- és tanulmánysorozat a Magyar Online- és Digitális Médiatörténeté; elérhető itt: http://www.mediatortenet.hu/.

[3] Az archívummal kapcsolatos magyarul is elérhető alapszövegek: J. Derrida – W. Ernst: Az ​archívum kínzó vágya / Archívumok morajlása, Budapest, Kijárat Kiadó, 2008. Kulcsár Szabó Ernő – Szirák Péter (szerk.): Történelem, kultúra, medialitás, Balassi Kiadó, Budapest, 2003.

[4] Az ennek kapcsán lezajlott legcizelláltabb kánonvitáról, az amerikairól Farkas Zsolt pontos leírást adott, mely összegyűjti a probléma kapcsán pro és kontra érveket, szemlézi a lehetséges viszonyulásmódokat, s történetileg is kontextualizál, lásd Farkas: Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokba = F. Zs.: Most akkor, Filum, Budapest, 2008.

[5] Nádas Péter: Hazatérés = N. P.: Esszék, Jelenkor, Pécs, 2001, 28. Érdemes hozzáolvasni a megelőző lapokat is, ahol a szerző a nyelv-előttes képzelet információtermeléséről vall; a nádasi poétikában a képzelet ereje az egyest átemeli az univerzálisba, megfosztja egyediségétől, individualitásától, bekapcsolja a „közösbe”. (A Párhuzamos történetek Parmenidésztől vett mottója: „Közös az, ahonnan elindulok; ugyanoda érkezem”. A „minden = víz” gondolatának megfogalmazója, Parmenidész egyébiránt az analóg gondolkodás ősatyja.)

[6] A polgári-liberális humanizmus „sötét titkaival” kapcsolatos nádasi állásfoglalásnak legbrutálisabb instanciája mindemellett hírhedt esszéje, a Thomas Mann naplóiról címet viselő, lásd az idézett kötetet.

[7] Esterházy Péter: Otthon = E. P.: A kitömött hattyú, Magvető, Budapest, 1988. 24.

[8] Ehhez lásd többek közt a Derrida művét továbbgondoló Bernhard Stiegler munkásságát. Stiegler arra figyelmeztet, hogy a virtuálisban a külső mnemotechnikai berendezések működése olyannyira automatizálódott — példa erre a minket körülvevő, életünk archívumaként szolgáló számtalan elektronikai eszköz és program és szoftver —, hogy mi, akiknek az információit ezek a gépek automatikusan menedzselik, minthogy már át sem látjuk a működésüket, jobb híján teljesen rájuk bízzuk magunkat; csináljanak információinkkal, amit akarnak. Ez radikálisan új tapasztalat az emberiség történelmében, hiszen a korábbi külső tárhelyek nem voltak automaták; adatbázisankat mindeddig (legalább?) emberek kezelték.

[9] M. Foucault: Afterword to the Temptation of Saint Anthony = M. F.: The Essential Works of Foucault (1954–1984), Vol. II., ford.: R. Hurley és mások, Penguin Books, 2000, 105–107. A szöveget — akárcsak a következő Foucault-idézetet — angolból fordítottam, mert nem sikerült beszereznem sem a francia, sem a magyar változatot (utóbbi:  M. Foucault: A fantasztikus könyvtár, Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 1998.)

[10] Szabó G.: „…Te, ez iszkol”, Magvető, Budapest, 2005. 10.

[11] M. Foucault: What Is an Author?,  M. F.: i. m., 222.

[12] Ehhez a jelenséghez lásd Geert Lovink: Networks Without a Cause: A Critique of Social Media, Polity Press, 2011.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!