friss műút

-ról, -ről

Dunajcsik Mátyás

Dunajcsik Mátyás

Dunajcsik Mátyás (1983), író, költő, műfordító, szerkesztő. 2011 és 2014 között a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője volt, 2014 és 2016 között Reykjavíkban tanult izlandi nyelvet és kultúrát, valamint tündér- és trollszelídítést. Műfordítóként olyan szerzőknek adott magyar hangot, mint Vladimir Nabokov, Alain Robbe-Grillet, Antoine de Saint-Exupéry, Oscar Wilde és F. Scott Fitzgerald. Kötetei: Repülési kézikönyv (JAK–L’Harmattan, 2007); Balbec Beach (Libri, 2012), A szemüveges szirén (2016). Néha zenél is. [fotó: Gerőcs Péter]

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Vers

Dunajcsik Mátyás: Krizantém, avagy a költészetről

2017. július 04.

Simon Mártonnak

„Elkezdtem végre új verseket írni, tényleg újakat és tényleg írni”, mondta,
és nem sokkal később a postaládámban landolt néhány új szöveg:
csendes megfigyelések a plakátmagányban ázó plázazombik
mindennapi életéről, amikbe néha-néha, mint tévés interferencia
egy másik világból, kásásan bezavar a huszonegyedik század —
egy elhagyott mobiltelefon üzenetei és a mondatainkat katatón
papagájként megtanuló és visszaböfögő billentyűzetek.
Ahogy a technológia lassan terjed bennünk és helyettünk, mint a rák.
Zen kerteket épít egy összegyűrt papírpohárból és a súrlófényből,
mintha egy Edward Hopper-képet próbálna szóra bírni, gondoltam,
és hallgattam tovább a reptiliánok énekét, ahogy hártyás szemhéjukat
rezegtetve statikus zörejt keltettek a sorok között kúszva.
Szabadvers volt, amilyet én azért szoktam csak ritkán írni, mert olyankor
valami mindig azt kérdezi tőlem: „Miért nem prózát írsz, geci?”
De csak annyit szerettem volna válaszolni jótanácsként, hogy
ha David Lynch írja a forgatókönyvet, Tarantino álljon a vágószobában.
Aztán az jutott eszembe, pár napja mit neveztem nagy nyilvánosság előtt
a legtisztább és legmagasabb rendű költészetnek, amit ismerek.
A Próza-Edda egyik függelékét, amit sok kiadás nem is közöl már:
alliteráló versszakokba foglalt listák, nevekről. Rengeteg.
Az egyik szakasz például felsorolja a tenger nyolcvankét nevét.
Ez tetszene neki, gondoltam, hiszen nem is olyan rég együtt dolgoztunk
egy másik kötetén, ami majdnem ez volt. Egy mátrix pillanatfelvételekből.
És egészen tegnap estig úgy is gondoltam, tényleg nem létezik
nagyobb költészet a tenger nyolcvankét nevénél. De aztán később
a kezembe került egy másik vers, amelyben egy hegyi óriás
egy vulkánkitörésről énekel. Tizenkét versszaknyi apokalipszis:
a lángoló gleccserek között hegycsúcsról hegycsúcsra ugró
troll fölött az ég is meghasad; folyók áradnak, és a fekete köd
a túlvilágig üldöz óriást és embert egyaránt. A vers formája és
a nyelve olyan régi és bonyolult, hogy a lábjegyzetek is csak
három lépcsőben tudják lefejteni róla a hét évszázadnyi törmeléket.
Először a mondatszerkezeteket kell kiegyenesíteni, amik úgy
feküdnek a forma foglyaként kitekeredve, szétvágva, csonkán,
mint a menekülés pózába dermedt halottak a forró hamu alatt.
Aztán jönnek a szómagyarázatok, bár a hét évszázad dacára
a szavak nagy részének főbb arcvonásai máig felismerhetők.
A jelentés azonban végül csak a többszintű metaforák
gyolcsából kibontva tűnik elő. És mégis lángot vet a bőrkötéses,
sziklánál súlyosabb kritikai kiadás. A szöveg egy tizenhetedik
századi kéziratból maradt ránk, a történet, amelyben szerepel,
talán a tizennegyedikben született, ám a vers maga a legtöbb szakértő
szerint még korábbi, talán a tizedik századból való.
Olyan keveset tudunk erről a korról, hogy még azt sem mondhatjuk
egészen biztosan: nem tényleg egy troll volt, aki a verset írta.
A reptiliánok szemében nukleáris alkony. A város fölött a
turisták drónjai, mint szorgos méhek gyűjtik be a tájat,
amíg a világfa ágain legelő szarvasok agancsáról savas eső csöpög.
A költészetről még mindig nem mondtam semmit, de közben
egy elhagyott műanyag kanál krizantémmá forrt a lávához érve.

Megjelent a Műút 2017060-as számában

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!