friss műút

-ról, -ről

Bódi Katalin

Bódi Katalin

1976-ban született Salgótarjánban. A Debreceni Egyetem oktatója, irodalomtörténész, kritikus.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Bódi Katalin: „Szintetikus művalóság”
(Ménes Attila: Folyosó a holdra. Jelenkor, 2016)
2017. július 12.

Megpróbálom pátosz és irónia nélkül leírni, hogy látványosan erősödik a Debrecen-mítosz a kortárs magyar irodalomban, és a kijelentésem uralhatatlansága fölötti félelmem természetesen abból adódik, hogy a város (kis túlzással) egy olyan heterotópia (Borbély Szilárd például egy időben Dogville helyszínnel dedikálta köteteit), amelynek jelentésrétegei a beszélőtől függetlenül is mindig mozgásban vannak. A referenciák köre pedig meglehetősen gazdag a múltban, a közelmúltban és a jelenben egyaránt: irodalmi, történelmi, vallástörténeti, politikai, közéleti stb. események, terek és személyiségek sora kapcsolódik a városhoz, a reformációtól kezdve a felvilágosodáson és a nyelvújításon át a szabadságharc eseményein keresztül egészen a kortárs magyar irodalomig (pátosz) és politikai közéletig (irónia). Ménes Attila előző regénye, a 2010-ben megjelent Hidegdauer szintén Debrecenben játszódik — ahogyan a korábbi prózakötetek elbeszéléseiben is felbukkan a város tere. Ugyanakkor ez az azonosíthatóság, amely (Debrecen ismerőinek és nem ismerőinek egyaránt) egyszerre okozhatja a bejárhatóságból eredő örömérzetet és az idegenségtapasztalat félelmetes erejét, sem a Hidegdauerben, sem az új regényben nem válik teherré az olvasásban. Sőt, mintha a Kádár-korszakban játszódó Hidegdauer szürke, nyomasztó és kilátástalan világába csöppennénk vissza, de az olvasás lassú folyamatában kibontakozik az a felismerés, hogy a folyosó a holdra a közeljövő posztapokaliptikus alternatívája. Bár a hidegháború lezárása után hamar kiderült, hogy nem köszönt be a világbéke, a kultúrpesszimista hangulat és az európai civilizáció (ön)kritikája csak a kétezres évek végére erősödött meg, illetve a filmes és az irodalmi disztópiák is ekkorra váltak otthonossá. Elvileg nem lenne tehát felkavaró Ménes Attila új regényében az, hogy egy high-tech szimulakrum helyett a szellemi és a fizikai nyomor közegébe kerül az imaginárius jövő, ám a regény kronotoposzának elodázott felismerésében és a szereplői konstelláció lassú kibontakozásában mégis meghökkentő és hatásos, hogy a Szövetségesek útján, „a régi templom helyén az ipari turbina található. Úgy magasodik városunk fölé, mint a fáraó piramisa, sokan ma is Nagytemplomnak hívják, néha nekem is rááll a szám. […] Amióta az áramot termeli, biztonságos az ellátás. Kimaradások nappal soha.” (45–46) A harmadik fejezetben Kenyérnek pedig „[e]gy rommezőn kellett átvágnia, végig az egykori kettes villamos nyomvonalán, észak-nyugati irányban. A síneket már rég felszedték, gazverte cementrögökön át vezetett kifelé az út”. (202)

A három, nagyjából egyenlő terjedelmű fejezet két egyes szám első személyű és egy harmadik személyű elbeszélést tartalmaz, Zuzmó, a húga, Lénácska, és annak fia, Kenyér történetét. A három egység nem egyszerű perspektívaváltás, hanem a darabjaira hullott, hajdan ismerős világ egy kisszerű eseménysorozatának végigkövetésére adott lehetőség. A vásáré, ahol a városállam elnöke majd beszédet mond, s ahol majd Lénácska prostituáltként pénzt kereshet, hogy fenntarthassa a nyomor szélén billegő bizarr családját, a zárt osztályról csak a vásárokra távozó bátyja és az anyja stricijeként debütáló, a bűnözők csodálatra méltó bandájába belépni készülő tizenöt éves fia elvetélt jövőképpel bíró életét. A korábban súlyos fejsérülést szenvedett Zuzmó korlátolt szelleme komfortosan lakja be ezt a groteszk világot, saját lehetőségeit ismerve kedélyesen és magabiztosan mozog a kórház, a húgához vezető út és a vásár terében: „De ha egyszer nem akarok meggyógyulni, mióta így vagyok, lefogytam, és sokkal jobb a közérzetem. Nevetek mindenen.” (47) A Donkanyar és a Bárki nevű kocsmák („effektív nirvánák” — 49) koncentráltan viszik színre azt a társadalmi nyomorúságot, amelyben az emberek tengődnek, amióta a katonai erő által biztosított formális köztársaság tartja fenn a város rendjét. Zuzmó egy félreértésnek köszönhetően az elnöki jurtába is bekeveredik, amely fejezetzáró jelenet sarkítva mutatja meg az elbeszélői perspektíva izgalmas kettősségét: ami az egyszerű gondolkodású férfi számára csodálatra méltó, az az olvasó számára mindenekelőtt ostoba és hamis: „Az állandósult boldogság és szeretet birodalmát hozzuk létre, ahol az elesettek támaszra lelnek, folytatja az elnök, és ahol a kétkezi munka felmagasztaltatik.” (90) A beszéd megírásának jelenetében a tanácsadók figurái tökéletesen abszurddá formálják a hatalom és a diskurzus termelődésének folyamatát, mégsem válik a fejezet záró szakasza egyszerűen denotálható, mai, közéleti-politikai allegóriává.

Míg Zuzmó elbeszéléséből látunk rá a leginkább a katonai társadalom működésére, addig Lénácska megszólalása mindenekelőtt az egzisztenciális küzdelemre és a női lét elemi nyomorúságára fókuszál. A Folyosó a Holdra címet viselő fejezet egy Istenhez intézett könyörgés, amely visszatekintve számol be a vásárt megelőző napokról és a vásár felforgató eseményeiről. A fia által Maddalénának nevezett asszony túróért indul a Debrecen környéki településekre, hogy Kenyér kedvére tehessen az ünnepi eledelszámba menő palacsintával. A számlálatlanul megtett kilométerekből kibontakozik a vidék nyomora, az erdőben élelmet gyűjtögető asszonyok, az éhező árvák, a nőkre vadászó férfiak és a járőröző román, bolgár és török csapatok nyomasztó bolyongásával, az utakat kettéhasító, természeti katasztrófára emlékeztető szakadékok mélységével. Az önvédelemből öregasszonynak öltözött Lénácska egy háborús hátországra emlékeztető teret jár be, miközben a vásárok közötti várakozási idővel és (a neki boldog, az olvasó számára groteszk) házassága emlékeivel vet számot. Ebből bontakozik ki töredékeiben az az abszurd világrend, amelybe Zuzmó már sajátosan bevezette az olvasót. Az általános fertőtlenítésre kirótt különadó, a kitelepítések, a lakhelyellenőrzések és a névváltoztatási törvény a hatalmi kontroll példái, amelyeket Lénácska mintegy praktikusan rendel saját hétköznapjaihoz. Az egyes szám első személyű elbeszélés kettős olvasata itt is érvényesül: az asszony naivitása az olvasó számára a világban való létezés abszurditását illusztrálhatja. A kéjsóvár pap vágyait, akinél kisegítő munkát végez, Lénácska nem ismeri fel, és a helyzetkomikum dramaturgiáját felhasználó párbeszédek végül az atya őrületét tematizálják („Az én életem már nem a liturgia, hanem letargia.” — 77). Hasonlóképpen finom a humora annak a szakasznak, amely a fejezetcím és a regénycím jelentésének megfejtésére tesz ajánlatot (114), de majdhogynem lehetetlen nevetéssel reagálni a hasonlatból kibontakozó világ anyagi, szellemi és érzelmi nyomorúságára. Ez az érzelmi-intellektuális korlátozottság engedi Lénácska számára a várost uraló bűnbanda vezérét, Paolót romantikus hősként és megmentőként látni, s ez ad neki (eleve elvetélt) reményt az imájában.

Kenyér története egyes szám harmadik személyű elbeszélésben bontakozik ki, amely filmes hatást kelt a szorosan ráfókuszáló, az áttetsző tudat technikáját alkalmazó elbeszélői hanggal. A lepusztult városban tébláboló és ábrándozó fiú a felnőtté válás küszöbén áll, amely számára a striciség és a fegyveres bűnbandába való belépés reményével kecsegtet. Bandataggá válni nem a forradalom és a változtatás ígérete, hanem a túlélés és a hatalomgyakorlás primitív öröme, amelynek megint csak Kenyér korlátozott nézőpontjából ad naiv pátoszt a fejezetcímben is kiemelt Winnetou figurája. A fiút minden útjára elkíséri az indiánregény, amelyet apja még a megyei könyvtár kifosztásakor hozott neki, s amelynek főhőse folyamatosan identitásmintázatot kínál rajongó olvasójának: „Jó terep volt ez, messzire lehetett ellátni, hasra fekve lesni a közeledőket, Winnetounak lenni, egyszóval szabadnak. Veszélyben létezni, ahogy a Tanító szokta mondogatni.” (204) A regény világának kilátástalanságát, a disztópiát a legerősebben ez a fejezet világítja meg, hiszen a gyermeki gondolkodás kereteiben konstruálódik meg a vágyott életmód értékrendje. A gyerekkor és a felnőtt lét határán egyensúlyozó fiatalok (Szőrös, Kenyér, Könyök, Gép, Halál, Pelus) mind olyan nevet kaptak a hivataltól, amely megfosztja őket személyiségüktől és eltárgyiasítja, a puszta fizikai létezésre redukálja őket. Kenyér kineveti Könyököt, aki régi neveket adott el Paolónak, hiszen „mire jó, kérdezte, kit érdekel az, hogy kicsoda ki volt azelőtt?” (210) A fiúknak egyetlen esélyük van: a Tanítónál elvégzett kiképzés után egymás ellen is küzdve bekerülni Paolo emberei közé, a lányok pedig természetesen csak prostituáltként tervezhetik a jövőt — még a regény társadalmi elitjében is csak ebben a szerepben tetszeleghetnek a nők, például a híres lady Maximatrix és a plasztikázott fenekű kis Mayácska (talán nem véletlenül jut eszünkbe a bársonyfenekű Elvira Spiridon).

A három elbeszélő által közvetített történet egy olyan disztópia, amelynek a világában a túlélésre korlátozódik az emberi tevékenység, az olyan elementáris érzelmek pedig, mint a szeretet vagy éppen a vágyakozás racionálisan uralhatatlanok lesznek. Nincs könnyű dolga az olvasónak, mert a három főszereplő történetének lezárása pátoszmentes, ami a megkonstruált világ logikájából következik, bár Kenyérnek az eleve elrendeltsége a változtatás lehetetlenségére nem nélkülözi a tragikumot. A tragikumhoz hasonló rejtettség jellemzi a regény finom nyelvi humorát, amely nem Zuzmó félkegyelműségét vagy Kenyér ostobaságát figurálja elsősorban, hanem az irónia és az önreflexió lehetőségét kínálja fel az olvasó számára, amely kétségtelenül a leginkább kézenfekvő eszköz a valóság elviselésére.

Megjelent a Műút 2017060-as számában

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!