friss műút

-ról, -ről

Lapis József

Lapis József

(1981, Sárospatakon) Kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő. Debrecenben él.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Lapis József: Az ének nem dal, a szív nem állat, a bálna nem játék
(Hevesi Judit: Holnap ne gyere; Pál Sándor Attila: Düvő; Zilahi Anna: A bálna nem motívum — mindhárom Magvető, 2017)
2017. június 30.

Megveszekedett versolvasóként nagy örömmel fogadtam a Magvető kiadó új, filigrán, kemény borítású sorozatát, az Időmértéket, amelytől a friss, nívós, unikális lírai anyagellátás állandósulását remél(t)em. Kíváncsian vártam, hogy az idei költészetnapra időzített újabb öt opus miképpen illeszkedik egyfelől a kissé ingatagnak tetsző sorozatkoncepcióba, másfelől pedig, hogy a már sokkötetes Turi Tímea és Bognár Péter mellett a fiatal szerzők (Pál Sándor Attila 1989-ben, Zilahi Anna és Hevesi Judit 1990-ben született) könyvei miképpen érzik jól magukat olyan húzóanyagok közösségében, mint Sebald, Al Berto vagy Halasi Zoltán könyvei. Ha az Időmértékben való megjelenés valóban mérceként szolgál, bizony nem mindegy, mennyire különleges az a költészet, amely itt nyomtatásra kerül. Ha őszinte akarok lenni, sajnos azt kell mondjam, hogy a most recenzeált kötetek közül nem mindegyik állja ki a közeg-összehasonlítás próbáját.

Pál Sándor Attila és Hevesi Judit második verseskönyvével jelentkezett, míg Zilahi Anna kifejezetten vékony kötete a szerző — elsietettnek éppenséggel nem nevezhető — debütálását jelenti a könyvpiacon. Pál Sándor Attila Pontozója 2013-ban jelent meg a JAK-füzetek sorozatban: jellemzően visszatekintő, a gyermeki és felnőtti távlatokat vegyítő-váltogató prózaverseket tartalmazott. A hol anekdotikus, hol mesei jellegű (Nyárutó), néhol még Bodor Ádám-i (Erdész) vagy Oravecz Imre-i (Mozgólépcső) hatást is felmutató szövegek egy karakán és sajátszerű, az olvasót könnyen magába csalogató világot hoztak létre. A versek kevéssé voltak feszesek, több közülük kifejezetten csapongó, lazább szerkezetű — e tekintetben az új könyv, a Düvő változást hoz, hiszen ennek darabjaiban a szerkezeti fegyelemnek sokkal nagyobb jelentősége van, amennyiben arra tesz sajátos kísérletet, hogy valamiképpen a népi énekek és táncok bizonyos jellemzőit kontaminálja a (továbbra is gyakran szabad prózai dikcióból építkező) modern költészeti beszédmód(ok)kal. A Düvő kockázatot nem kerülő, komoly vállalkozás, amellyel Pál Sándor Attila tovább tudott lépni az első kötet után: kikevert a kortárs költészeti palettán mindeddig nem látható színt, s létrehozott egy poétikailag is izgalmas szövegvilágot (nemcsak nevében, hanem lényegében is elmozdulva a líraiság felé). A korábbi versnyelvét (bizonyos elemek: a meseiség, a narratív megoldások helyenkénti megtartásával) megújította, önmagát próbára tette, s egy, a jelenkorban kevésbé szem előtt lévő hagyományt (a balladák, népdalok világát) is újszerűen (azaz nem a formaimitáció révén) hozta játékba. A düvő a mottó(ban idézett Magyar Néprajzi Lexikon) szerint „a népi vonószenekar kísérő hangszereinek egyik játékmódja, amikor a kontra, a brácsa és a bőgő ritmikailag egybevágóan működik […]”. Elgondolkodhatunk rajta, miképpen vonatkoztatható ez a kötet esztétikai koncepciójára. Darvasi László értelmezésében a kötet „tétje az tehát, hogyan hangzik, képes-e egy húron pendülni a népköltészet és a ma világának modern artikulációja. […] Vagyis egyazon […] alkalomba kerül hétköznap és múlt, régies hangzás és a modern világ annyiféle-fajta töredéke, részlete, eseménye.”[1] Pál Sándor Attila elképzelése rendkívül inspiratív, bár a kertészeti leírásokkal operáló Virágénekeknél kicsit olcsónak érzem a megoldást, avagy az architextusokkal, műfajokkal történő játék időnként tematikus (illetőleg motivikus) szinten marad, mint a (mindettől függetlenül és mindenekelőtt:) szép Pásztordal, az Aratóének vagy a Munkadal (50) esetében. A Pár kiváló táncpoétikai szöveg, ám a nyelv nem közvetít ritmust, zenét, hanem elsősorban tematikusan rögzít, leír. („A dallamok a lüktetés követői. A testek / kipárolognak, dinamikusak, súlypontjuk / szüntelen áthelyeződik, egymást tartják zenében.”) A tánc egyébként is kedvelt témája és kiindulópontja a könyv írásainak, a Legényes például igazán remekbe szabott kinagyítása egy tánc-lét-helyzetnek. Bár a kötet egy erősre font hangulatsodrony, Pál Sándor Attila nem törekedett arra, hogy a nyelv érzéki hangzószövete hangsúlyozottan jelentéses legyen. Inkább távolítaná a formakultúra emlékezetét, s háttérbe szorít minden olyan hatáselemet, amely a hangzás és a ritmus mintázatai felől tenné felismerhetővé a nem kiváltképp meg-, hanem valahogyan fölidézett hagyományt. Nem elsősorban nyelvi ritmusként, dallamként, formahagyományként érti a népi éneket és annak különböző műfajait (bujdosóének, virrasztóének, szerelmi dal stb.), hanem sokkal inkább jelentések, léthelyzetek, sorsminták táraként. (Sajátos az Andrei Crişan balladája, amely mintha egy kötött formában írott idegen nyelvű vers magyar tartalmi fordítása lenne, s ehhez adódik a ritmikus refrén.)

Mindettől nem lesz kevésbé érdekes a kötet, sőt. A kulturális közegek és formációk többrendbeli ütköztetése, az ebből adódó feszültség nagyon egyedi, kalandos olvasmányélményt ad. Nagyon izgalmas, ahogyan a Vándorénekben (37) megjelenik a vidéki táj, nem nosztalgikusan, de a hagyományelemek utánérzésével, áthangolásával, a mai ország fel-felvillantásával (az ökológiai nézőpont bevonásával). „Virágok hullanak ki a lányok hajából, miközben / görnyedve, térdig a vízbe gázolva megbontják / a fonatot a válluknál.” Valahogy azt érzem, hogy Pál Sándor Attila nem modernizálja vagy korszerűsíti a népi hagyományt és népdalt, hanem a kortárs poétikák alapján, kérdezéssel bontja ki belőle a benne meglévő modernt. Tulajdonképpen azok a legjobb művek, amelyekben az imitációs modelleken túllépve egyáltalán nem akarja maira formálni, megszelídíteni, sajáttá tenni az archaikumot (emiatt a Kádár János balladáját én például minden „látványossága” és felhasználhatósága ellenére a kötet egyik legkevésbé érdekes szövegének tartom). Úgy vélem, hogy a könyv nagyon eltökélt kísérlete a tényleges párbeszéd megvalósítása — hogy egyértelmű legyek: a párbeszéd a versekben, és nem általuk zajlik (azaz a népi kultúra előtti hommage-ról van szó). Visszatérve az említett Vándorénekre: a vers (nem a legeklatánsabban ugyan, de valamelyest) példázza a Pál Sándor Attila-i írásmód megítélésem szerint legnagyobb problémáját (amit már a Pontozó szövegeiben is megfigyeltem), hogy a szerző egyszerűen nem tudja elég jól befejezni, lezárni a verseit. „A hajnali busz elgázolt valakit”, olvassuk a végén, olyan elemet keverve még bele a malterbe, amelytől az hajlamos szétesni. Mintha nem bízna a saját szövegében, fél, hogy még nem elég erős a vers, rá kellene tenni még egy lapáttal – ám ilyenkor már jobbára késő a koncot bevetni, új frontot nyitni. Két esetben is előfordult, hogy nagy örömmel konstatáltam, milyen szépen, levegősen, távlatosan ér véget a mű, és aztán lapozva egyet megláttam, hogy nem úszhatjuk meg az erőszakoltabb lezárást. (Pásztordal, Munkadal, 13)

Hevesi Judit egy sikeresnek mondható első kötet, a Hálátlanok búcsúja (2015, Magvető) után jelentkezett idén, rövid időn belül új művel. A Hálátlanok búcsújában sikerült kidolgoznia egy olyan nyelvet, amely a személyes és a közösségi emlékezet anomáliáit, elégtelenségét, hiányeffektusait, nehézkedését, traumatikus vonatkozásait viszonylag összetett módon volt képes közvetíteni,[2] ezzel párbeszédbe lépve egyébiránt az utóbbi időben hazánkban is meghatározóvá váló, a közbeszédbe is beszüremkedő, az emlékezetpolitikákat, emlékezethelyeket érintő különböző (szintű) diskurzusokkal. A közösségiség és közéletiség témáiban, ügyeiben, problémáiban látványosabban érdekeltté váló kortárs költészet (és az erre rezonáló, a törekvéseket minden bizonnyal viszonterősítő kritika) közegében Hevesi Judit kötete nehezen megkerülhető helyet foglalt el. Volt tehát tétje a vállalkozásnak, s hogy tartottam valamelyest a költői életmű folytathatóságától, az éppenséggel nem a gyengébb szöveg(rész)ek miatt volt, sőt: az első kötetből egy olyan költő rajza bontakozott ki, aki kellően profi ahhoz, hogy meg tudja írni azt, amit szeretne és eltervez, olyannyira, hogy némely megoldásán bizony érezhető volt, hogy ami itt történik: írói „fogás”. Az új könyv, a Holnap ne gyere, úgy vélem, kevésbé gazdagítja, mint inkább csak gyarapítja Hevesi Judit életművét. Föntebb (s a lábjegyzetben) röviden utaltam az első kötet összetett problémafelvetésére. Bihary Gábor úgy fogalmazott jelen folyóirat hasábjain, „hogy a fülszöveget jegyző Tóth Krisztina szavai („Ezek a versek egyáltalán nem kívánnak tetszeni. Annál többet akarnak.”) visszaigazolódnak az olvasás során, ugyanis nehéz ehhez a zárt, monokróm versnyelvhez esztétikai módon közelíteni, az értelmezés számára lehetséges út a kötetbéli magatartás elsajátításához vezet, a traumatizálódáshoz.”[3] A Holnap ne gyere verseivel talán a legfőbb gondom az, hogy mintha nagyon is tetszeni akarnának: a versek meg vannak írva, nagyon is fel vannak építve, erőteljesen poentírozottak, jól hangzó, mélyenszántó kijelentésekkel tarkítottak. Egy párkapcsolati veszteségszituáció kibontása a kötet, a költemények a szerelmi csalódás utáni elengedés és gyászmunka, illetve a megelőző kötet problematikáját folytatva az emlékezés és a felejtés nehézségének helyzeteit és eseteit járják körül, középpontjában a már ott nem lévő, de még (lelki-érzelmi szempontból) kísértő másikkal, a versek gyakori megszólítottjával. A kötet működhet a szimpatikus olvasás során, ám esztétikai szempontból kevéssé érzem maradandónak. Maga a koncepció nem jelent újdonságot az utóbbi idők lírájában, de erre valójában nincs is szükség: a szerelmi bánat örök, és örökre újra is kell mesélni. A kulcs természetesen a hogyan kérdésében rejlik. A kötet jobb versei, mint a Másnap, a Mostantól mindig vagy különösképp a kötetzáró Skicc, képesek arra, hogy megragadóan, jó ritmusban, érzékletes képekkel teremtsék meg a hétköznapi szituációkban meglévő mélységet és telítettséget (ami adott esetben akár épp a kiüresedés is lehet). A párkapcsolati törést követő időre (egyszerre a konkrét reggelre, s egyszerre az egyedüllét mindennapjaira) vonatkozó Másnap remekül vegyíti a rutincselekvések regisztratív bemutatását („Fogmosás, alapozó, púder, pirosító, szempillaspirál, / mára boldog arcot rajzolok.”) és az őrlő belső gondolatokat („Ha holnap elmondanám neki, / és ő ettől szenvedne, / attól te kevésbé sérülnél?”), s mindez egy jó érzékkel eltalált zárósorpárban összegződik: „Tusolás, / hátha lemállik minden érintkezési felület.” A Skiccben nagyon szépen montírozódnak egymásra a különböző hangulatelemek, mikroleírások, énreflexiók, összhangban a címben jelzett (írásra és rajzolásra egyaránt vonatkoztatható) módszerrel: „Egyetlen arc, / a szem alá friss ráncokat vésett a félelem, / tükörben legszebb a csend, / a repedés a falon remény: / halottra virág, / terített asztala felejtés, / fehérre meszelt tiszta fal, / rajzolok rá életet.” Valóban ihletett szöveg, ilyenből lett volna szükség még többre, de sajnos a kötetre nem ez jellemző. A versek érzelemfelmutatása meglehetősen direkt, gyakoriak a stilizált közhelyek, nem félve az önismétléstől sem: „távozó kedves / csak ma menj messzire / és én holnap gyorsabban engedlek el” (Hazugság); „Addig mondd meg, / meddig merészkedhetek, / hogy még biztosan visszakísérj.” (Költözés); „talán nincs is híd szívem / nem tudsz te semmit / nem is tudod hogy létezem / de itt vagy / a vállamon cipellek” (Puszipajtás); „és ilyenkor még az is eszembe jut / hogy nem akarok emlékezni rád”, „egy kicsit most hagyd / hogy ne gondoljak rád” (Rémálom 2); „mert hiába indultam végre másfelé én is, / valahogy mindig veled maradok” (Kirándulás); „Kevesebbet gondoltam ott rád, / és többet arra, hogy el kellene költözni végre. / Aztán arra, hogy mindegy: / egyszer mindenhonnan haza kell menni.” (Maszkabál); „imádkoztam valakihez, akiben nem hiszek.” (Kolozsvári balett) stb.

Jellegzetes felépítés, hogy a zárlat mindig valami nagyon nagyot akar mondani, látványosan (mintegy lecsapással) fejezve be a játszmákat. Minden bizonnyal olvasói ízlés kérdése is, hogy ez a megoldás hogyan hat ránk, de van ebben a túlpoentírozásban valami mechanikusság, kiszámíthatóság. Az alcímmel (life-coaching) is ironizáló Családi vállalkozás ötlete (a közös családi lakástakarításban megszabadulni a kapcsolat emlékétől) jó, ám a valóban erős sorok után itt sem ússzuk meg a szükségesnél sablonosabb zárómondatot: „Nem választhattam árnyalatot sem, / gyöngyházfehérben múlsz el, / benned egy leheletnyi rózsaszín. / Végtére is sosem volt közöm hozzád.” Van, amikor talán érdemes még fektetni egy mennyiségre meglévő szöveganyagot annak érdekében, hogy egy valóban izgalmas, a pályát méltóképpen folytató műalkotás jöjjön létre. Úgy vélem, hogy kötetünk esetében talán utóbbi lett volna a bölcsebb megoldás.

Szólni kell a könyv azon, kurzívval szedett, jellemzően valamilyen állati tematika köré szerveződő költeményeiről, amelyek forrásai általában nem költői szövegek, hanem leggyakrabban (online) hírek. A legtöbbjükre emlékeztem is korábbról, hiszen valóban különös, emlékezetes esetekről van szó, mint a vadkutyák — balul elsült — mesterséges betelepítése egy szigetre az ottani kecskeállomány gyors felszámolása céljából (Járulékos veszteség). Ezek a hírek a költői dikcióba kevés változtatással kerülnek át, nagy allegorizáló címek alatt (Gyász, Magány, Kíváncsiság stb.). A villámcsapás következtében elpusztuló 323 rénszarvas esete a „magány” hívószóval kapcsolódik össze, a vers(- és hír)zárlat értelmében némiképp kontrasztív módon: „a magas szám annak köszönhető / hogy az állatok szorosan összebújtak”. Ki-ki maga döntse el, hogy ezt a megoldást hatásosnak vagy hatásvadásznak tartja-e. A Vezeklés annyiban kevésbé finom változata ennek a módszernek, hogy ott a címen túl további kommentárt is kapunk a ritka frekvencián éneklő bálna esetéhez, az állati idegenség teljes érzelmi domesztikálását hajtva végre: „Hogy az 52 hertzes, kivételes bálna éneke / és vonulási útvonala is eltér társaitól, mégis, / minden évben, a világ több pontján észlelték, / azt mutatja, az állat jól van, / csak épp nagyon magányos lehet.” Semmiképp sem lebecsülve az ötletet, és végképp nem gondolva a módszer kiüresedésével, a talált tárgy költői megtisztogatásának módszere hosszú múltra tekint vissza. Hogy máig mennyire benne van a levegőben, jelzi, hogy Pál Sándor Attila kötetében is találkozunk mind az újsághír újrahasznosításával (ez egyfajta poétikai környezettudatosság volna a költők részéről?), mind a tudományos beszédmód beemelésével. Előbbire példa a varjak „temetési” szokását és az emberi gyász rítusait egymásba író Virrasztóének (55), utóbbira pedig a (Sz. Szentpál Mária Táncjelírás című könyvének részeit felhasználó) Sebes, illetve a pulzárok működését az emberi szerelem kontextusában értelmező Szerelmi dal. A kortárs lírában Tandori Dezső, Oravecz Imre és mások művészetében többször felbukkanó eljárásmódot Tolvaj Zoltán Szerelem című versével járatta csúcsra (egy mélytengeri halfaj szaporodását leírva), de például Borbély Szilárd művészetében (Halotti Pompa) is találkozhatunk ennek elegáns megoldásaival. Mind Hevesi Judit, mind Pál Sándor Attila a kötetek koncepcionális elveivel harmonizálva alkalmazzák a jól ismert technikát. A Düvő, mint említettem, tudatosan jeleníti meg a különféle beszédformákat archaikus keretezésben, Hevesi Judit esetében pedig arra utaltam, hogy nála némiképp bekebelező módon történik az újrakontextualizálás, és hogy az állati viselkedést leíró publicisztikai nyelv, valamint (A szív csomagolása esetében) az orvosi diskurzus által képzett távolság és idegenség felszámolása figyelhető meg. Kétségtelen azonban, hogy ez teljes mértékben illeszkedik abba az elképzelésbe, mely szerint a veszteségtől sújtott én maga köré rendezi, saját hiányérzete alapján olvassa a világ különböző jelenségeit.

Zilahi Anna művészetével már régóta jó ismeretségben lehet az, aki érdeklődik a kortárs fiatal irodalom iránt: több folyóirat mellett az R25 antológiában is közölt verseket, köztük A bálna nem motívum című első kötetének több markáns darabját. Nehéz lenne válaszolni arra a kérdésre, hogy vajon érdemes volt-e sokáig érlelni a könyv anyagát, vagy nyugodtan lehetett volna már korábban kötetbe rendezni őket — meglátásom szerint nincs olyan túlzottan nagy jelentősége annak, ha valaki „elkapkodja” a debütálást, és netán gyöngébb anyagot tesz le az asztalra. Ha már nem zsengékről van szó (ez esetben legföljebb később letagadja a szerző: láttunk már rá példát), akkor bőven elférnek benne a hibák, valamint azok a darabok, melyek egy-két év múltával bizonnyal kihullottak volna. Fontos, hogy egy valamelyest autonóm szöveganyagot, megjegyezhető stílust és hangot tegyen le az asztalra — az, hogy a pályán marad-e, és milyen sikerekkel marad ott, éppenséggel ott dől el, hogy tud-e tovább építkezni, vannak-e újabb ötletei és témái, van-e írás-akarása, ihlete, szorgalma, folyamatos munkakedve, költői kíváncsisága. (Éppen ezért, szükség esetén a második, harmadik könyvet lehet érdemes valamivel tovább érlelni.) Zilahi Anna első könyvéről mindezzel együtt elmondható az, hogy természetesen nem tett neki rosszat az idő: nem kimondottan populáris, ám figyelemre annál inkább érdemes munkáról van szó. Ha azon gondolkodom, hogy vajon milyen fiatal, kötet nélküli szerző versanyagát kell kiadni egy — úgy képzelem — igazi lírai gyöngyszemekre vadászó sorozatban, akkor azt kell mondjam, hogy A bálna nem motívum ebből a szempontból (idő)mértékké válhat. De ha a bálna nem is etalon, példa lehet arra, hogy milyen az, amikor egy kötetben egyszer csak „berobban” a nyelv, és földhöz vágja az olvasót. Nagyon sűrű az anyag, volt egy pont az aranymetszés táján, amikor belefáradtam, és ki kellett szellőztetnem az agyam, a végére azonban ismét nagyot szól a kötet, olyan művekkel, mint a címadó költemény, a Száraz vagy A vehikulum kiüresítése.

Már a címekből is kitűnik, hogy nem egydimenziós énköltészetről van szó, ám az írások egy része akképp lesz metaszöveg (azaz akár saját maga létrejöttét is tematizáló, akár a nyelv működésére reflektáló, akár az önprezentáció fogalmával leírható, önmagára mint lírai szövegre tekintő vers), hogy közben ritkán érezzük azt, hogy túlzottan artisztikussá, önmagába zárulóvá, (Ady Kosztolányi-kritikájának értelmében) „irodalmivá” válna. Bár a Mielőtt a bálnatetemet szétfeszíti a metán című, vizualitás és nyelviség viszonyát is boncolgató vers esetében aligha esetleges a nagyszabású Erdély Miklós-szöveg (Metán) fölidézése, az efféle, közvetlenül teoretizáló beszéd kevéssé jellemző a kötetre. A remek Légzőgyakorlat első strófája az úszás megkapó nyelvi megjelenítése, majd innen rugaszkodik el, s válik a cím-fogalom átvitt értelművé (evickélés, légzés, szomj az életben). Az alábbi részlet is mennyire izgalmas előállítása, értelmezése a párkapcsolati válsághelyzetnek: „Nézni, / hogy az alibim az életre épp más száj fölé hajol, / hogy más bőrét kezdi ki csendesen / a szöszös kéz dinamikus viszontsúrlódása.” (Idegen részem) Az, hogy úgy érezzük, itt bizony hiteles hús-vér problémákról van szó, sok mindennek lehet tulajdonítható, de én a mondatok elementáris erejére hivatkoznék, az igéző, incselkedő, zsigeri szinten ható költői nyelvre. Hadd emeljek ki néhány részletet: „Megbízhatatlan a jéghegy, amiben / megbízik a táj.”, „és hogy uralkodj még fölöttem, / legalább míg a mondat ér és betakar” (Köd); „még nem tudom van-e / a magánynak ellentéte” (Várólista); „hazátlan / bennem a nyár a jogfosztott fogantatás / ahogy anyátlan mindenki és üresek / szülés után az anyák” (Alapzaj megtéréshez); „A méltóság milyen csömör vágya egyetlen mozdulatban”, „hogy egy szárnyas, ami nem repül, / pazarlás-e rá az összes toll,” (Feltisztítás); „Ahogy a madárcsőr koppan, ha mennyboltot talál.” (Irtás) Bár nem alkalmazza kifejezetten gyakran, Zilahi nagyon ügyesen bánik a mondaton belüli ismétlésszerkezetekkel, s ez sajátos, élénk ritmust és hangulatot kölcsönöz a szövegeknek („Meddig a folyam és honnan a tenger, beteljesül inkább / vagy véget ér. Már áll a ház, még áll a ház.” — Delta). Nagyon izgalmas a művek modalitása, van valamilyen méltó hömpölygés bennük, egy ritmus alatti ritmus, sodrás.

Ez a líra nehezebben történetesíthető (bár találunk vonalszerűen mesélt, letisztult szöveget is, mint a Szellemjárás), a vonatkozások sokszor alig lekövethetők (ez a felfejtésbeli vonzó gond a Szellemjárásra is igaz): a mondatok aurával bírnak, gyakorta külön-külön. A jelentések kavarognak, ritka a világosan körvonalazható, könnyen kivonatolható értelemkonstrukció. (Érdekes lehet ehhez hozzákapcsolni azt az alkotói módszert, amelyről a szerző egy interjúban beszélt: „Töredékekből dolgozom. Ha összegyűlik egy párbeszédképes részekből álló anyag, leülök írni.”[4]) A markáns kijelentések közötti óvatos koherencia, az erős részjelentések, az összefüggések lazább láncolata, az elágazó (alkalmanként újra egymásba érő) jelentésösvények, a fokozott szemantikai feszültség keltette költői hatás természetesen a hazai és a nemzetközi irodalmi hagyomány létező jellegzetességei, hogy mást ne mondjunk, a honi közelmúltból például fölismerhető Nemes Z. Márió vagy akár Bajtai András művészetében. Amikor ez bejáratott módszerré, technikává válik, bizony fárasztó is tud lenni („Ha lánctalpaikat beletörölni már nem marad kibe, / keblünkre öleljük őket, még a sarjaiknak is / vigaszt nyújtunk a félig kész házban.” — Kompromisszum), és a nagyotmondás éppenséggel Zilahitól sem idegen („A kihelyezett purgatóriumban így / épül a kupleráj.” — Bányaomlás).

Nem hiányzik a kötetből a (társadalmi ügyek reflektálása értelmében vett) politikum sem (hogy egy többé-kevésbé nyíltabb példáját említsem: „Megerőszakollak és véresre verem a hátad — / a melledhez, ígérem, nem nyúlok.” — Öntő), és izgalmas az ökoperspektíva összekapcsolódása a köteten végighúzódó, negációként már a főcímben is megjelenő bálnamotívummal. Ezúttal elengedném annak végiggondolását, hogy mire is jutunk a „nem motívum” kitétellel, illetve mi a bálna, ha nem ez (allegória, szimbólum, metafora, tematika stb.). Ezt részint a kötetegész, részint A bálna nem motívum című vers „útmutatása” alapján lehetne megtenni, ám a szöveg ironizáló túlmagyarázása („És nem lovaglunk meg lassan / egy medialitásából kicsonkított Magritte-hullámot.”) nem csinál túl sok kedvet hozzá.

Erős felütése a könyvnek a nyitóvers, a Köd, amely előrevetíti, mire is számíthatunk (poétikai, stiláris, metodikai szempontból) a későbbiekben: a köd játékos anatómiájaként is érthető szövegben a köd mint nyelvi anyag jelenik meg, s ez folyamatosan szivárog át a privát történetbe (avagy: történeten), alkotójává válva a szubjektív képződménynek (az egyes szám első személy által előálló én-jelenlétnek és -fenoménnek). Bár itt is gyanítható a T. S. Eliot-i inspiráció, A vehikulum megtisztítása című vers esetében pedig talán nem csak a motivikus kapcsolódás (a sellő-figura a J. Alfred Prufrock szerelmi énekében) indít arra, hogy az Eliot-féle „objective correlative” (kb. tárgyi megfelelés, valamely megfoghatatlan jelenség, például egy érzelem tárgyias, különféle helyzetek, események összetett rendszere és láncolata által történő megjelenítése) koncepciójának hatását érzékeljük benne. A Zilahi-vers rendkívül izgalmas, vibráló szöveg, amelynek terében ott van a Titanic-katasztrófa (mint narratíva, mint jelképes helyzet, mint mozifilm), a hajótörés (mint a nyelv allegóriája), ott vannak a kis hableány történetének nyelvi rekvizítumai, fölidézve és továbbírva a történetben szereplő sellő egzisztenciális helyzetét, megjelenik benne a hang (mint jelforrás, mint artikuláció) létesülésének és befogadásának problémája, a „vehikulum” fogalmának többszintű értelmezése, és még megannyi minden egymásra rétegződve, sűrítve. Leírásom törékeny és talán elrettentő voltát látva hangsúlyozom: tessék csak elolvasni, érdemes. Mint ahogyan érdemes gyűjteni a Magvető új lírasorozatának darabjait, ám hogy az Időmérték valóban zsinórmértékké válik-e, az még években mérhető idő függvénye. A világirodalmi felhozatal stabilnak tűnik, de a hazai köteteket szemügyre véve úgy látszik, becsúszik egy-egy ereszkedő versláb az alapvetően emelkedő lejtésű sorba.

Megjelent a Műút 2017060-as számában

_______________________

[1] Darvasi László: Pál Sándor Attila versei, Litera, 2017. március 4.

[2] Herczeg Ákos szerint „a Hálátlanok búcsúja az egyéni és kollektív emlékezet traumáinak ki- vagy elbeszélhetőségének költői lehetőségeit keresi, az emlékezés és a (szándékolt vagy épp akaratlan felejtés) nyelvi kódjainak finom egymásbajátszása által” (Az R-generáció, Parnasszus, 2015/2, 35). Csehy Zoltán úgy véli, „Hevesi Judit (1990) Hálátlanok búcsúja című kötete kivételes gondolati és poétikai horizontot bontakoztat ki” (A poszthumántól az alternatív rítusig, Parnasszus, 2015/2, 12).

[3] Bihary Gábor, Veszteségpoétikák (Závada Péter: Mész; Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja), Műút, 2015053, 63–67.

[4] „Töredékekből dolgozom” — Áfra János interjúja Zilahi Annával, KULTer.hu, 2014. december 12.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!