friss műút

-ról, -ről

Szemes Botond

Szemes Botond

(1994, Budapest) Budapesten született, az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom alapszakán, irodalomtudomány szakirányon tanul.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Tudósítás

Szemes Botond: Az irodalom és tudományának gyakorlatai 3.0

2017. június 16.

Mindig megörülök, hogy milyen összeszokottan és jól működik — amúgy folyton alakuló, újrarendeződő — közösségünk: immár másodjára utaztunk Kölnbe, hogy egy német–magyar kutatócsoport keretén belül a digitális kor írás- és olvasásgyakorlatait vizsgáljuk. A május 22–25. között rendezett, Philology in the Making. Theories, Materialities, and Media of Reading and Writing című konferencia[1] is arra kereste a választ, hogy a digitális kutatási és kommunikációs infrastruktúra a szövegekkel való mindennapi és tudományos foglalatosság milyen új technikáit teszi lehetővé. Ez alkalommal egy retrospektív nézőpont is erősen érvényesült: a filológia hagyományos tevékenységi formái ugyanis a megváltozott kutatási környezetben egyre kevésbé magától értetődőek, ez az egyre növekvő távolság pedig egyre jobb lehetőséget kínál azok reflexív vizsgálatára. A konferenciát megelőző két workshop (Kölnben tavaly ősszel és Budapesten tavaly tavasszal) kijelölte azokat a kereteket, amelyek között valóban képes volt kialakulni egy csoportos, hálózatszerű gondolkodás, amely éppúgy olajozottan működött az előadásokat követő vitákban, mint a vacsorák alatti Kölsch-rendelések közben.

Nicolas Pethes és Kelemen Pál

Nicolas Pethes és Kelemen Pál

A hálózatos működés nemcsak a konferencia működésmódját jellemezte, hanem voltaképpeni témáját is adta: Bruno Latour a cselekvőhálózatokról alkotott elképzelése alapvető referenciapontként működött ezúttal is. Charlotte Jaekel a Laboratory Life című írásra hivatkozva a tudományos és irodalmi működés mindennapjait fekete dobozként [black box], azaz a tudást előállító, de rejtett, nem reflektált gyakorlatok sorozataként értelmezte. Fő kérdése arra vonatkozott, hogy a digitális bölcsészet [Digital Humanities] perspektívája mennyiben segíthet ezeknek a technikáknak a láthatóvá tételében, vagyis a fekete doboz kinyitásában. A digitális bölcsészet kvantitatív módszerei ugyanis alkalmasnak tűnnek arra, hogy vizsgálni tudjunk az eddig a háttérben megbújó műveleteket és összefüggéseket akár azzal, hogy vizualizáljuk és képernyőn jelenítjük meg őket. Ugyanakkor felmerült a kérdés, hogy ezek a reflexív módszerek mennyire tudnak számot adni saját (digitális) működésükről, azaz hogy használatuk vajon nem egy újabb black box létrehozását jelenti-e. Szorosan kapcsolódott ehhez a kérdésfeltevéshez Palkó Gábor, a Petőfi Irodalmi Múzeum DigiPhil projektvezetőjének referátuma, aki a „Hol van az archívum?” kérdés kapcsán rámutatott, hogy a digitális archívumok hardverbe írt információi felhőkbe kerülnek, miközben a felhőmetaforika azt sugallja, hogy többé már nem lokalizálható a fizikai helyük. Az archívum mint fizikai hely eltűnéséről szóló fikciókhoz kapcsolható az ún. „képernyő-esszencializmus” [screen essentialism] jelensége, habár az archívum helyének vélt láthatatlansága ellentétes a (médium)archeológia Wolfgang Ernst-féle elképzelésével, amely a digitális „mélyben” található fizikai hordozó vizsgálatát állítja a középpontba. Palkó javaslata szerint a képernyőn végzett gyakorlatok, vagyis a szoftver működésének és a hozzá köthető praktikáknak és műveleteknek mégis a digitális filológia és a médiumarcheológia fontos, vizsgálandó részeivé kellene válniuk.

A hálózatos működés Kerekes Amáliának a 19. századi folyóiratokkal kapcsolatos archívumi munkán alapuló előadásában is kulcsfontosságú szerepet játszott. Az előadó arra hívta fel a figyelmet, hogy a lapok körforgása által termelt tudás hozza létre az újabb cikkeket, amelyek viszont a korábban előállított tudás újrarendezését végzik el. A folyóiratok sokasága és a példányszámok nagysága eddig nehezen tette kutathatóvá a mozgásukat, ám ez a big data-probléma a digitális módszerekkel kezelhetőnek tűnik (ld. még Jaekel). Az emberi kapacitás számára feldolgozhatatlan mennyiségű adat [big data] is egy dinamikus hálózat, hangsúlyozta az egész konferencia szempontjából fontos általános felismerést Kerekes Amália, miközben egyértelművé tette, hogy a történeti sajtókutatás módszertani kérdéseinek újrafogalmazását egyelőre nem hozta el a digitális archívumokkal való mindennapos munka.

A makro- és mikrostruktúrák digitális bölcsészeti nézőpontból felfedezhető összefüggéséről beszélt Vaderna Gábor is, aki tavaly őszi előadásának elméleti-történeti fejtegetéseit egy konkrét példával egészítette ki. Ő ugyanis az Országos Széchenyi Könyvtár nagy digitalizáló munkáin belül A magyar irodalmi emigráció világatlasza 1848–1990 című projektet ismertette, amely személyek, intézmények, periodikák és bibliográfiák kereshető hálózatát kívánja felépíteni, és ezek kapcsolatait térképen vizualizálni. Ezáltal egyszerre jön létre egy tág, átfogó perspektíva és a felhalmozott adatok kontextusában a Geerz-féle mikrotörténetírás lehetősége is (egy bizonyos elszigetelt cselekvő kapcsolatainak a tanulmányozása). Az adatok ilyen újrarendezése ebben a projektben a címben szereplő fogalmak újradefiniálását is jelenti, vagyis olyan könnyen magától értetődőnek vett fogalmakét, mint a „magyar”, az „irodalmi” és az „emigráció”.

Az internetes adatbázisok kezeléséhez szükséges technikák a szövegek közötti intertextuális kapcsolatok megállapítását is befolyásolhatják, ezt bizonyította Kozák Dániel klasszika-filológus előadása. Az ókori szövegek jól körülhatárolható és meglehetősen stabil korpusza megfelelő terep a kulcsszavas keresések számára (bár a kommentált kritikai kiadások ezeken a felületeken nem elérhetőek). Kozák Dániel irányított keresései egy Æneis-sor új értelmezéséhez találtak új, releváns kontextusokat. Előadásának külön érdeme volt, hogy a keresés folyamatát is bemutatta — például a sok nem hasznosítható találat elvetésének mozzanatait is.

Palkó Gábor előadása

Palkó Gábor előadása

Több előadás szólt általánosságban a filológiai munka természetéről, leginkább a szövegekkel folytatott mikroszintű tevékenységek közül a nem értelmező eljárásokról, tehát a szerkesztés, kiadás, kommentálás, archiválás (ld. még Palkó) stb. műveleteiről. Marcus Krause viszont makroszinten tárgyalta a „visszatérés” műveletét: a legkülönbözőbb szerzők nagyon különböző jelentésben használják a „visszatérés a filológiához” kifejezést, és vázolják a segítségével egy új tudományos módszer iránti igényüket. Az elmélet és filológia közötti viszony újraértelmezésének igényétől vezetett előadás, fogalmi és történeti tisztázásokat hajtott végre, meggyőző és elegáns módon mutatta be, hogy a dekonstrukciós igény hogyan illeszkedik a szövegolvasás visszatérésre alapuló gyakorlatába. Egy filológiával kapcsolatos alapvető megkülönböztetésről beszélt Torsten Hahn is a filológia schlegeli változatáról tartott történeti vázlatában, hiszen a tevékenység nála egyértelműen a tudományokkal szemben definiálódott, mégpedig művészetként. Hahn szerint a filológia elveszítheti ezt a jellegét a mechanikusan működő digitális bölcsészetben. Ezzel szemben (a szintén a modern értelemben vett filológiák 18. századi eredetéhez kapcsolódó) Björn Sonnenberg-Schrank amellett érvelt, hogy ma is ugyanaz a tudás egésze iránti beteljesületlen vágy hajtja a filológusokat, mint a 18. században, sőt ezt a vágyat a számítógépek hatalmas kapacitása csak tovább növeli (ld. még Kerekes, Tóth-Czifra). A vágy és a művészet témaihoz kapcsolódott Hanjo Berressem Roland Barthes írásain alapuló előadása is, ami azt a kérdést tette fel, hogy az új digitális környezet mennyiben járul hozzá (az értelmezői eljárásoktól függetlenül) a szövegek öröméhez és a szavak szeretetéhez, vagyis a filo-lógiához. Előadását a filológiai „komolyság” [seriousness] és a valódi filológiai „örömöt” okozó szövegek közti ellentét kibontására építette. A tudományos és nem tudományos gyakorlatok és hozzáállásokat körüljáró előadások egymás (át)értelmezésén túl arra is rávilágítottak, hogy a digitalitás nem egyféle gondolkodási keretet és habitust jelent — értelmezésükkor még a lacani pszichoanalízis eszköztára is gyümölcsöző lehet (ld. még Sonnenberg-Schrank) —, valamint arra, hogy a számítógépes műveletek nagyon különböző célok elérése során lehetnek hasznosak.

Az ilyen célokat tárgyaló, konkrét filológiai tevékenységekről (ld. black box) szóló előadások során Livia Kleinwächter a kéziratok fokozatosan átalakuló kezeléséről beszélt, leginkább Christian Benne nyomán.[2] A kéziratokat gondozó kiadói munkáról viszont Tóth-Czifra Júlia, a Kalligram szerkesztőjének nagyszerű előadása szólt. Ő a kiadó intézményét laboratóriumként és gyárként, saját magát pedig egy filológiailag képzett gyári munkásként jellemezte. Részletesen bemutatta, hogy miként strukturálja át a digitális környezet a munkáját. Kinek és hogyan kellene archiválnia a közös munka során keletkezett rengeteg, különböző típusú szöveget: e-maileket, chateket, born digital kéziratokat és korrektúrapéldányokat, csak felhőkben lévő adatokat (ld. Palkó Gábor előadását)? Tóth-Czifra továbbá erősen érvelt a képernyőn való olvasás lehetőségei mellett, vagyis amellett, hogy figyelemirányításunk és szövegértési műveleteink kezdenek igazodni a papírmentes felülethez. A pdf-fájllal végzett új technikák pedig újfajta olvasásmódokat eredményeznek, például a szövegbe való zoomolás lehetőségét (ld. még Kelemen). Mintha maga az olvasó is odaülne a szerkesztő, a kiadó és az alkotó mellé a McGann-féle „szövegalkotás asztalához” [textual table] a szöveg megjelenését létrehozó folyamatban. Az előadás továbbá konkrét példákkal mutatta be a szerkesztő és alkotó kommunikációját megkönnyítő és átláthatóbbá tevő online műveleteket: a felhőkben tárolt Google dokumentumok például — legalábbis egy ideig — elmentik és visszakövethetővé teszik az egyes változtatásokat, azok jóváhagyásáról, elutasításáról, valamint a hozzájuk fűzött jegyzetekről pedig a felek e-mailben értesülnek. Charlotte Coch a tudományos munka e területét, azaz a cédulázás és jegyzetelés gyakorlatát mutatta be elsősorban Hans-Jörg Rheinbergerre és Markus Krajewskira hivatkozó előadásában. Kiindulópontját az a belátás képezte, hogy „a keletkezésben lévő tudományról teljesen más képet kapunk, mint a szövegek és az általuk javasolt vizsgálati lehetőségek szintjén”.[3] A prezentáció ismertette Niklas Luhmann bámulatos cédulakatalógusát [Zettelkasten] is. Ez egy többszintes, fiókos, betűrenddel ellátott egységekre bontott doboz, amely rövid leírásokkal és más leírásokra való utalásokkal ellátott cetliket tartalmaz. A feljegyzések így létrejövő hálózata Luhmann számára egy kommunikációs partnerként működött, ahol a felhalmozott adatbázis utalásai újabb és újabb, a létrehozó által be nem táplált mintázatokat és kombinációkat állítanak elő, s mintegy maguk végzik a tudás folytonos újrarendezését (ld. még Kozák, Kerekes). Első esti vacsoránk alkalmával élénk beszélgetés alakult ki: vajon Luhmann ezáltal jóformán egy papíralapú számítógépet épített, és munkája a virtuális térben még hatékonyabban működne, vagy technikájának inkább a digitális adattárolási és feldolgozási módszerektől való különbsége a meghatározó (kapacitás, a kapcsolatok létesülését befolyásoló betűrend szerinti tárolás stb.)?[4]

Jelen dolgozat jegyzetei

Jelen dolgozat jegyzetei

Az olvasásgyakorlatok megváltozásáról Kelemen Pál beszélt. Gondolatmenete szerint (1) az összehasonlítás módozatai az olvasás gyakorlataitól függenek; (2) utóbbiak viszont a figyelemirányítás feltételein alapulnak; (3) a figyelmet pedig az anyagi-infrastrukturális környezet kondicionálja (ld. még Tóth-Czifra). Ez alapján úgy véli, hogy a digitális infrastruktúra nem egy (a nyomtatottnál effektívebb) szemiotikai olvasásnak, hanem a felületen mozgó, újfajta kapcsolatokat teremtő olvasásnak, az ún. „leolvasásnak” kedvez. Ez járhat azzal, hogy különböző szövegek vagy szövegrészletek együttes kezelésével olyan jelentéskombinációk jöhetnek létre, amelyek korábban nem; az egyes részletek már nem csak egy jelentésegész felől és nem csak egy átfogó értelemegészbe illeszkedve válnak magyarázhatóvá, hanem helyi értékükön megmaradva a különféle kapcsolatok sorozataként meghatározóak. Míg a retorikai olvasás különböző szemantikai mezőket vetít egymásra, addig a leolvasás optikai egybevetésekkel dolgozik új kontextusok létrehozásának érdekében. Fontos továbbá, hogy ezek a fajta olvasásmódok nem lineáris módon és semmiképp sem egy fejlődéstörténet mentén helyezhetőek el, hiszen például az újságok olvasása a print alapú kultúrában hasonló felületi mozgásokat jelentett, mint a digitálisan kondicionált szövegfeldolgozás során. Árnyaltabban tekintünk az infrastrukturális váltások sorára, ha azt vizsgáljuk, hogy mely új feltételek mely (korábban is meglévő) olvasás- és gondolkodásmódot erősítenek, és melyek hatásfokát csökkentik.

A mediális és infrastrukturális váltásoknak már említett eredménye, hogy az általuk kínált új perspektívából jobban rá tudunk kérdezni korábbi hordozók sajátosságaira, amelyek a kizárólagosságuk benyomását keltették. Erre Nicolas Pethes utalt, aki előadásában magával a papírral mint felülettel foglalkozott. Ám Pethes is (akárcsak Palkó Gábor a digitális archívumok kapcsán) az írás és olvasás egyes eszközeire és velük végzett gyakorlatokra, például a jegyzetelésre (ld. még Coch) irányította a figyelmet és nem kizárólag a hordozóra.[5] Ugyanígy tett Matthias Bickenbach is, aki a nyugati (kultúr)történet nagy részét leírhatónak tartja a lapozás kultúrtechnikáján keresztül. Bemutatásában a lapozás a print alapú kultúra fő sajátossága, miközben legtöbbször a könyvek olvasása sem igazodik a „szoros olvasás” [close reading] elvárásához, hanem bizonyos helyek fellapozását és mások átugrását (ld. még Kelemen) jelenti. Vagyis a lapozás ugyan egyfelől a print médium használatának a sajátossága, mégis a — digitális — diszkontinuitás tapasztalatát hordozza. Bickenbach szerint a filológiai tevékenység művészete (ld. még Hahn) a jó lapozás ihletett képességén is alapul.

Szintén a szöveg felszínét vizsgálta Mezei Gábor, akinek nemrég jelent meg izgalmas, Fordítás és anyagiság című könyve. Ebben a nyelv vizuális és akusztikai tulajdonságainak jelentést előállító, egyben a figyelmet irányító szerepét elemzi. Most a szöveget térképként, a könyvoldalt pedig geográfiai felületként értelmezte, amelynek szavakból, oldalakból és bekezdésekből álló egységei különböző útvonalakat és területeket hoznak létre az üres háttér előtt az olvasó szem számára. Nemes Nagy Ágnes Egy pályaudvar átalakítása című versének kapcsán mindezt az értelmezés során is felhasználta: a látható világ mögötti rácsozat elképzelése a grafikus felületre is igaz, hiszen a szöveg létrejötte a rácsozat egyes egységeinek kitöltése vagy üresen hagyása során valósul meg (ez utóbbi a versben az elhallgatás alakzataként, vagyis poétikai elemként is megjelenik). Mindez pedig ahhoz a fontos belátáshoz vezethet el bennünket, hogy felismerjük a konferencián gyakran szembeállított digitális és print alapú médiumok működésének azonos logikáját: mindkét esetben ugyanis diszkrét elemekből álló rendszerről beszélhetünk, ahol a jelentéses egységek csak a köztük lévő üres helyek, például a papír felszíne vagy a számítógép „0”-ja (ld. még Pethes) által nyerhetik el jelentésüket.

Záróelőadásként a páratlan infrastruktúrával rendelkező kölni digitális bölcsészeti centrum tagjai beszéltek munkájuk természetéről és konkrét projektjeikről (ld. még Vaderna). Igazán érdekes volt látni, hogy inkább az informatika és kevésbé a kultúratudomány felől érkező szakemberek gondolkodása menyiben tér el a többi előadóétól. Ilyen különbség volt az a munkamódszer, miszerint az éppen adott probléma megoldásának érdekében más, marginálisnak tetsző — vagy éppen csupán elméleti jelentőségű — kérdéseket egyszerűen zárójelbe tesznek, és legfeljebb a programok futtatása után térnek vissza rá; de már egy külön diskurzus keretei között.

Hátsó kert

Hátsó kert

A programok az előadásokat követően is futottak tovább. Utolsó napunkat Bonnban sétálva, a Rajnán áthajózva, majd német házigazdánk, Nicolas Pethes kertjében töltöttük — ahol a sült kolbász csupán a „köztes fogás” [Zwischengang] státuszát tudta elérni —, az országrészhez képest meglepő napsütésben. Többen el is képzeltük a párbeszédet hazaérkezésünk után: „— Ó, hol égtél meg ennyire? — Észak-Németországban…” A találkozóról egy még rövidebb, néhány szavas összefoglalásként ismét azt mondanám: „lelkesült”, „ösztönző” és „dionüszoszi”.[6]

_______________

[1] https://practicesofliterarystudies.wordpress.com/events/conference-cologne-spring-2017.

[2] Christian Benne: Die Erfindung des Manuskripts. Zu Theorie und Geschichte literarischer Gegenständlichkeit, Berlin, Suhrkamp, 2015. Magyar recenzió: Tóth-Czifra Júlia: Filo[…]ia, Filológiai közlöny, 2015/2, 307–311.

[3] Hans-Jörg Rheinberger: Cetlik és firkák, ford.: Vásári Melinda, Tiszatáj online, 2017. február 1.

[4] A Luhmann-hagyték digitalizálását egyébként a Cologne Center for e-Humanities végzi, vö. http://cceh.uni-koeln.de/luhmann-theorie-als-passion. Ezen kívül lásd még: http://cceh.uni-koeln.de/wp-content/uploads/2017/02/Luhmann@DHd2017_Release.pdf.

[5] Ezzel a Kittler utáni kultúratudomány azon ágához kapcsolódnak, amely nem a médium belső működésére, hanem a médiumokkal végzett kultúrtechnikákra kíváncsi. Ehhez ld. Keresztes Balázs – Smid Róbert: Egy, két és három kultúra helyett — mik is azok a kultúrtechnikák?, Tiszatáj, 2017/2, 53–60.

[6] Vö. Hans Ulrich Gumbrecht: A jelenlét előállítása, ford.: Palkó Gábor, Ráció, Bp., 2010, idézi Szemes Botond: Az irodalom és tudományának gyakorlatai 2.0, Műút portál, 2016. november 22.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!