Nincs kész

Miért írsz verseket? — kérdezte tőlem egy kívülálló, az élet más területén egyébként sikeres ember egy alkalommal. Miért írunk verseket? A fű zöld, az ég kék. Van-e a versnek haszna? Reviczky Gyula már a tizenkilencedik században azt írta: „Nálunk a versnél úgysincs ártalmatlanabb portéka: olvasatlanul marad.” Na, ez nem változott. Miért hát ez a versírási düh? Honnan ez a rengeteg értékes anyag? Miért gondolja ma egy fiatalember, hogy versben kell megszólalnia?

Miért írsz verseket? — kérdezte tőlem egy kívülálló, az élet más területén egyébként sikeres ember egy alkalommal. Miért írunk verseket? A fű zöld, az ég kék.

Van-e a versnek haszna? Reviczky Gyula már a tizenkilencedik században azt írta: „Nálunk a versnél úgysincs ártalmatlanabb portéka: olvasatlanul marad.”

Na, ez nem változott. Miért hát ez a versírási düh? Honnan ez a rengeteg értékes anyag? Miért gondolja ma egy fiatalember, hogy versben kell megszólalnia?

Csupa kérdés. Alkalmatlan kérdések, mert a felelet ott van a második kérdésem mögött; lélegezni kell, mert létkérdés számunkra az írás és ettől nem riaszt el bennünket semmi, csak magunkat vagyunk képesek elriasztani.

„Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon” — írja Csokonai. S az a rossz hírem, ez sem változott.

       *

Micsoda szerencse, hogy a középiskolákban nem tanítják a SWOT-analízist, így azok a pályázók, akik ide elküldték írásaikat, írás előtt nem rajzolták fel az erősségek, gyengeségek, lehetőségek, fenyegetések táblázatát, mert lehet, ma nem lenne költő e tájon.

Mindezt azért mondtam el, hogy érzékeltessem, milyen rideg, időnként kifejezetten kilátástalan környezet az, amiből és amibe érkeznek ezek a versek. Sivatagban érzem magam, ahol szinte minden az élet ellen van, s ebben oázisban ennek ellenére buja, zöld, gazdag élővilágú környezetbe érkezem.

       *

Immár harmadik éve vagyok olyan szerencsés, hogy az elsők között olvashatom a Deákpoézis pályázati anyagát. Már harmadik alkalommal lep meg a pályázatok magas színvonala és a pályázatokat elolvasva eszembe jut a Ponyvaregény egy mondata (bár mostanában mindenről a Ponyvaregény jut eszembe), amit Jules mond Vincent Vegának: „Puska kellett volna ehhez a melóhoz.” Puska, mert nagyvadat csak puskával lehet elejteni. A pályázatok között pedig szép számmal voltak a nagyvadak.

A díjazottak és a különdíjasok is olyan utat járnak, amelyben van lehetőség, amely ebben a sivatagban a virág. De mint minden virágot, ezt is gondozni kell, ha azt akarjuk, hogy mindig örömet szerezzen. Az itt díjazottak, remélem, lökést kapnak a munkához, mert egy díj csak a kezdet, nem a vége valaminek. Darvasi László írja egy novellájában: „Semmi nem készült el igazán. Ami kész van, már nem hisz. A kész miben hinne?” Kérlek benneteket, ne gondoljátok, hogy készen vagytok, s ha igaza van Darvasinak, ne is akarjatok készen lenni. Különösen nem irigylem a Málik Roland-díjas szerzőt, mert arra kell készülnie, hogy mindent, amit ezután ír, ehhez a díjhoz fogják mérni.

Végül, nem tartozik szorosan a témához, de szeretném megosztani veletek egy pályatársam ars poéticáját, amely az idők során sajátommá is vált, rakjátok el magatoknak, hátha segít nehéz időkben.

Láng Csaba: ars poetica

Csak azt a verset fogadhatom el,
ami olyan, mint a véletlen vércsepp
a kövön.
Amit nem leírni akartak,
nem is elmondani.

Csak élni akart vele valaki.