friss műút

-ról, -ről

Tamás Dénes

Tamás Dénes

1975-ben született a Sepsiszentgyörgy melletti Rétyen. Jelenleg a csíkszeredai Sapientia EMTE kommunikáció szakának tanára. Esszéivel, rövidprózáival, kritikáival rendszeresen jelen van a magyar irodalmi sajtóban. Megjelent kötetei: Honfoglaló esszék (Komp-Press Kiadó, 2013); Minden egész… (Lector Kiadó, 2016).

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Próza

Tamás Dénes: (szagok)
(részlet „Az élő ház” című regényből)
2017. június 02.

„Lábszag van” — bődül el Kápé a túlsó sarokban. Már le van oltva a villany, de ettől még ijesztőbb a hangja. Nincs mit tenni, jobban össze kell húzódni odafent az emeleten, kicsire kell zsugorodni a négy réteg pokróc alatt — nyikorog fel alól az ágy —, s reménykedni, ennyiben ki is merül a dolog, Kápé hamarosan visszaalszik, nem lesz ma este ellenőrzés.

„Seggszag” — kontráz rá Retek, csak hogy ő is mondjon valamit, amitől rázkódni kezd a szoba, felröhög mindenki, mintha hatalmas súlytól szabadulnának meg. Pedig ritkán marad el ilyenkor a lábkontroll, Kápé nem hagyja. Ő tüntetően tisztább mindenkinél. Minden este hideg vízben mos lábat, a fogait percekig dörzsöli a fogkefe sörtéjével, miközben hatalmas, habzó köpeteket sercint a kézmosó csészéjébe, ha pedig nagyritkán megadják a meleg vizet, elsők között slattyog el tusolni a csúszkáló gumipapucsában. Sőt már borotválkozik is; az álla alatt a feketéllő sörték közt megbújva, mint szétterülő nyakék apró drágakövei, ott virítnak a borotválkozás utáni kipattogzás piros pöttyei. De nemcsak tiszta mindig, hanem el is várja a tisztaságot, ahogy a falusi nagyanyjától tanulta valamikor, aki esténként úgy vizsgálja meg unokája lábának bűzfokát, hogy székre állítja, lábujjai közé bedugdossa ujjait, és azokat szagolgatva hozza meg ítéletét.

Nem lehet követni. Mellette mindenki mosdatlan, koszos egy kicsit. Még Ottó is, aki pedig zuhanyozás közben mindig alaposan és hosszasan löblötyöli ki a fitymája alatti részt, sőt, meséli Hevi, látta a budin, ahogy vécépapírral törölgeti pisilés után a farkát. Mintha a segge lenne — kerekedik ki a szeme. De még a piperkőc Szécsinek is elhalványul a lányos illata mellette. Pedig ő aztán tényleg a párálló, gőzölgő vizek, a bepárásodott, kicsorbult tükrök, a hosszú nyelű fésűk és a felbodorított hajzatok, a műanyag, csillogó tréningrendek, na meg a piacon a cigányoktól beszerezhető, külföldi márkajelzésű, hamisított sprék szerelmese.

De nemcsak koszos, hanem hibás is, húzza össze magát még jobban az ágyban. Pedig tudja, nem kellene aggódnia, ma este lábat mosott. Amin ő csodálkozik a legjobban, mert utál lábat mosni, utálja a hideg vizet. De leginkább azt, hogy a kézmosóban kell lábat mosni, először felhajtogatva térdközépig a pizsamanadrág alsó végét, utána nehézkesen átemelni a lábat a mosdókagyló magas peremén, belegörnyedve ebbe a mozdulatba hallgatni, ahogy a mosdóban lévő, rosszul záródó csapokból idegesítően csöpög alá a víz, fél lábon ugrálva, be-benyilalló csípővel megpróbálni egyensúlyozni, mert csak így lehet az olcsó szappannal valahogy bedörzsölni a szagló bütyköket, utána pedig félősön ráengedi a csípős, maró vízsugarat.

Nem használt szappant — villan be hirtelen. Nem is nagyon szokott lenni neki, ezért Ábeltől, a másik olcsószappanszagútól szokta elkuncsorogni az övét, aki azonban féltően óvja mindenét, s csak ritkán adja oda. Ma biztos nem adta, ezért csak vízzel mosta le tessék-lássék módon a lábait — remeg tovább a pokrócok alatt. De nincs idő nyugtalankodni, már felkapcsolták a fényeket: borzos, álmos fejek forgolódnak a plafonról alátűző vakító, halotti fényben. Furcsán megrövidültnek látszik a test ebben a világításban. Mintha egy hatalmas orr nézné valahonnan közelről, a lábfejek felől, ettől pedig összemenne, megrövidülne, kicsinek, védtelennek, elesettnek tűnne. Műtőasztalon lehet így kifeküdni a hideg fényre, és ebbe a fénybe kidugni a pokrócok alól a meztelen, víztől még harmatos lábfejeket, ezeket a lemetszésre ítélt végződéseket, és várni Mihály érkeztét — őt bízta meg Kápé —, hogy mint egy kutya, körbeszagolgassa őket.

Nem érződik semmi.

Nincs semmilyen szag itt. Semmi. Pedig mennyit lehet hallani: „lábszag”, „szájszag”, „pinaszag”, „hónaljszag”, „testszag”, „faszszag”, „fingszag”, „túrószag”, „seggszag”. Mintha mindenki csak szaglani, bűzleni tudna itt, a szobában, hormonokat termelni, elkoszolódni, beszutykosodni, bepállani, megszagosodni, bebüdösödni, bűzfelhőket eregetni magából. Ezek pedig egy hatalmas bűzbombává állnak össze a levegőben, amely felrobban és beborít mindent, áporodott, édeskés szagával beszüremkedik mindenhova.

Most mégis teljesen szagtalan a szoba, még a „büdös sarok” is. Pedig ott vannak mind a négyen, Hajaska, Kristóf, Alki, sőt a mindig pattanásos Madár is, aki pedig a tiszták közé tartozik, és úgy ül odafent az ágyon, a felső sarokban, olyan megadó arccal néz lefele, mintha a büntetését töltené közöttük. Vele átellenben a csatakos, zsíros hajú Alki fekszik az ágyán, csak félig bújt bele a piros hálózsákjába, kilátszik az ösztövér felsőteste, szúrós válla, beesett melle. Még jól kivehető a sárga elszíneződés a falon, valahol az emeleti ágy magasságában, aminek mindig a csodájára járnak. Nem értik, hogyan tudott Hajaska a péntek esti piálás után lentről olyan magasra kukkóba felhányni. Hevi is átrohan egy pillanatra a szoba másik végéből, hogy büszkén elújságolja — halkan, hogy Kápé ne hallja —, már egy hete nem fürdött. Csak így tovább, biztatja Kristóf és odakacsint neki. Az asztal előtt, a szőnyegen ott hevernek egymásra hajigálva Kristóf széttaposott sportcipői: a heavys, a thrasher és a deathes. Három pár teljesen egyforma cipő, amelyeket csak az elhasználtság mértéke különböztet meg egymástól. Piros, foszlásnak indult csíkok világítanak a berepedezett, beszakadozott oldalaikon, a belsejük szét van taposva, de semmilyen szagot nem bocsátanak ki magukból.

Mintha kiszivattyúzták volna a levegőt szobából.

Dugdossa előrefele az orrát a levegőbe, de nem éri el a tárgyak sugárzása. Mint szagot vesztett kutya, olyan elveszett. A világhoz való odatartozásának az érzetét vesztette el, süt az idegenség mindenről. Jön, hogy megzavarodjék. Nem is az órában, hanem a kezeiben, a begörbített ujjaiban érzi a szagéhséget. Tíz körömmel szeretne nekiesni a szoba tárgyainak, a bútoroknak, oda szeretne dörgölőzni Alkihoz, hogy a karjai, a nyaka, a háta hajlataival dörzsölje le róla a szutykot, hajáról a zsíros csatakot, hogy benne, a bőre pórusaiban támadjon fel újra a mosdatlanság szaga. A falról szeretné lenyalni a hányás nyomát, mert akkor talán a garatjában képes lenne érezni a savanyú mésznek az undorító szagát. Mert ott vannak a szagok, tudja. Ott vannak a szobában, ott van a hideg fényre kidugott védtelen lábfejein is. Hiszen büdös a lába, jól tudja. Hiába paskolta rá tessék-lássék módon a hideg vizet. De akkor miért nem érzi? Milyen hatalom állja el a szagok útját, mi torlaszolja el őket?

Megint megpróbálja szemügyre venni a cipőket. A deathest nézi, az a legbüdösebb. Az anyjával veszik meg a cipőt a falujához legközelebbi kisváros nagyáruházában. Menőnek tűnik akkor, most mégis teljesen leharcolt, széttaposott darab. De nemcsak leharcolt, hanem mintha most indult volna hirtelen bomlásnak. Remeg, vibrál a levegőben, valamilyen belső erő pusztíthatja, az teszi áttetszővé az oldalát, az homályosítja el a cipőfűzőket, változtatja szakadozottá, elhalványulttá a piros csíkokat. Még egyben van, de már a körvonalai is elmosódottak, félő, hogy teljesen feloldódik a levegőben.

Ekkor érzi meg a szagot.

Nem is szag ez, csupán egy odalibbenő halovány szagfoszlány. Amiben mégis több minden kavarog. Fájdalomszag. Megalázottságszag. Örömszag. Ilyen szagok nincsenek is. Miből áll a szag? Nem áll. Lassan szivárog kifele. Érezhetően ez tartja meg a cipőt a létezésben. Nem hagyja teljesen feloldódni, eltűnni. Létezni kényszeríti. Mihály lábán érzi a cipőt, ahogy focizni indul vele. Érzi, ahogy ráfeszül a lábára, érzi, ahogy a kényelmetlenség határán nyomja picit a lábujjait. Érzi önfeledt nevetését, miközben egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát. A combján beleremegnek, futkároznak az izmok. Áthullámzik rajta az erő, öröm van benne. De más szag is odakeveredik. Kövérségszag. Sószag. Csöpög bele a cipő sötétjébe a könny. Csöpög alá a megalázottság, a fájdalom. Nem lehet kikerülni, túl közel van az orrhoz, mélyen be kell szívni. A szoba telik fel vele. A szoba telik fel fájdalommal. Mert nem áll meg az orr előtt a szag, szétúszik a szobába, beleoldódik valami másba, egy tálca hidegfém-illatába. Kezdnek kierősödni a szagok. Miközben feltűnik a tálca is, hosszúkás, leválni készülő vízfolt remeg rajta. Zika meg Alki szokta felhozni rajta a reggelit, a két szelet olajban kisütött kenyérszeletet, meg a langyos, brómgyanús teát — indul be az élet a szobában. Furcsa, de nem büdös a tálca, valahová távol került tőle az olajos pityókatokányok, a felvizezett káposztalevesek szaga. Sóvárgás-, vágyakozásillata van. Felfele húz ez az illat, az imbolygó lépcsők tetejére, ahová nem lehet megérkezni. Fel és le — szállingóznak a szagok. De minél több lesz belőlük, valami nyugtalanság is odakeveredik. Ami hamarosan félelemmé, szorongássá fokozódik.

Mintha egy falba kellene bedugni az orrot.

Nem lehet. Nem szabad.

De már nem lehet elbújni előle. Ott van a cipő, a fémtálca szagában is. Ki kell szagolni, mondani, ami benne van a falban. Nem lehet. Nincs szaga, csak rettenete, ami most két fából készült kényelmetlen szék érzetébe és egy iskolapad képébe költözik bele. A test megadóan, háttal van kinyújtózva az egymás mellé tolt összetákolt székeken. Onnan lehet féloldalasan rálátni a pad fiókos oldalára, arra a részre, ahová a füzetek és a tankönyvek vannak bedugdosva. Mintha belobbant volna a látvány, olyan tisztán és élesen vehetők ki a könyvek, senki másnak meg nem mutatkozó extatikus állapotukban; közülük tűnik ki a kék színű filozófia tankönyv összenyomódott gerince. De a pad berovátkázott éle is jól látható, a sérülések, a horzsolások apró nyomai, mintha beléjük égett volna a tekintet, és nem tudna leválni róluk, pedig valahol lent, az elöregedett, poros parketten árkok vonaglanak, eltömődött, légszomjas fapórusok tátognak, rajtuk, mint nyári, üde esőfolt, cipővel szétsikált hatalmas ondófolt csillog. Minden él, minden szuszog. Minden eltakar.

A sötétet takarja el. Azt a pillanatnyi szurokfeketeséget, ami alatt egy halványkék, kiülepesedett, pamut tréningnadrág borítja be a fejet, a szemet. Csillagtalan, mocsárszagú éjszaka. Kövér, fehér nyüvek tekergőznek a moslékos vödör belső oldalán. Egy villanásnyit tart az egész, de utána mintha a koromsötét örökkévalóság kezdődne el. Abba van belefészkelődve a szag. Azt kellene kimondani. Pedig neve sincs. Dehogy nincs, Retek az előbb kiáltotta szét a szobába. El kellene felejteni. Muszáj.

Nem tudja így Flórát szeretni.

Repedezik az iránti érzett szerelme.

Hirtelen megérzi a lába felől odaszivárgó harmatozó büdösséget. Megérzi a kiszolgáltatottságát. Ezt biztosan kiszagolja Mihály. Nem ússza meg. Papucs lesz belőle, és még a mosdóba is el kell vonszolódni lábat mosni. De mégsem, megmenekült. A lábfejen csillogó vízcseppek verhették át Mihályt. Már a szomszédos ágynál szagolgatja Öreg lábait.

Pedig nem úszott meg semmit. A sötét mocsárszag teljesen belepte. A pórusaiba hatolt, beült a lábujjai közé, a füle mögé, a körmei alá. A zsíros, letapadó hajzatához simult, a hajhagymáihoz fészkelődött. Érzi, hogyan tapad a hónaljára, a tulipánhagymaszagú ölére, hogyan szállítja lefele a tarkóján, a rövidre nyírt hajtüskéi között a hideg verejték. Nem tudja elviselni.

Meg kell tisztulnia.

Félve lép be a tusolóba. Félve lép be a meztelen testek közé. Először az előtérbe, ahol le kell vetkőzni a többiek szeme láttára. A sarokban a meztelen Kápé emelgeti a lábait, miközben erős, határozott mozdulatokkal, vastag törülközőjével a lába közét, a fenekét dörzsöli. Nem mer ránézni a testére, megpróbálja kikerülni, valahogy mögéje jutni, hogy ott fejtse le magáról a kockás pizsamáját. Háttal áll, de érzi, hogy szinte benyomódik a feneke, hogy túlságosan vézna, erőtlen a teste. Be kell lépni a tusolóba. Be kell lépni a tömény vízpárából felsejlő négy meztelen sziluett közé. Így valahogy elviselhetőbb a helyzet, meg nem is néznek rá, mindenki el van foglalva a pancsolással, röhécselnek, nevetgélnek; mégis úgy érzi, mintha átvilágították volna a testét, gerincoszlopán lötyögnek a belső szervei, a heréi meg teljesen visszahúzódtak a testébe. Mintha nem is ő lépegetne óvatosan befelé, nehogy elcsússzon a vizes betonon, hanem egy idegen test hordozná az összetöpörödött nemi szerveit. Hiába nem néznek rá, tudja, mindenki azt leskődi, bámulja. Védtelenségét tapogatja. Elég nagy-e vajon? — jut eszébe. A Retekénél biztos kisebb. Megpróbál nem gondolni rá. Hirtelen a lányok tusolója ugrik be. Az a tágas, világos helyiség, ahová egyszer nap közben betéved. Ott van a hatalmas térben, ahol senki nem tartózkodik, csak két összement fürdőköpeny — lenyúzott, lengedező bőrcafat — lengedezik alá a fogasról. Mintha az elképzelhetetlen határáig jutott volna el. Itt lent csak négy tusolócső ontja magából a vízsugarat, de odafent, a hatalmas fénnyel feltelt, nedvességszagú hodályban akár egyszerre tizenöten fürdőzhetnek. Tizenöt meztelen lánytest. Határtalan, befoghatatlan csupaszság, amint beszappanozza magát, ahogy csorgatja magára a vizet. Nincs egy pont a világban, ahonnan szemügyre lehetne venni ezt. Nemhogy szemügyre venni, de elképzelni sem lehet. A világból tépi ki a meztelenség. Tehetetlennek érzi magát. Harag támad fel benne. Düh és gyűlölet. Meg tudná ütni őket, előrefele rugdosni, terelni. Az összest meggyötörni, folyóba lökni. De hiába — lép be az egyik felszabaduló tusolócső alá. Meztelen talpakkal áll rá az inogó, nyákos farácsozatra. Vajon nem kap valamilyen bőrbetegséget? Egy darabig állítgatja a víz hőfokát, hisz a langyosat szereti, de rossz a csap, csak kattog ide-oda, vagy teljesen hideg vagy forró az alázúduló vízsugár. Végül a forróra teszi. Mint egy slagból ömlik alá a forró sugár. Tűzpernye lepi be a test egész felületén. Ég a bőre, akadozik a lélegzete. Mégis tudja, sötét van, sötét.

Megtisztulni sohasem fog.

Nem úgy, mint Ottó és Öreg. Nevetgélve lépnek be a tusolóba, de olyan, mintha a sűrű vízgőzből bújnának elő. Teljesen meztelenek, mégis könnyedén mozognak, természetes minden mozdulatuk. Megengedik a vizet és beállnak alája. De nem kezdenek még mosdani. Hátat fordítanak egymásnak, maguk fölé görnyednek. Mint két imádkozó sáska, olyanok. Nem látszik az ölük, csak a két össze-összeránduló farpofájuk. Dolgozik a kezük. Egyszer egyiknek, utána a másiknak záródnak össze szorosan a farizmai, hosszasan beremeg, rázkódik a felsőtestük. Majd visszafordulnak, és most már némán, lehunyt szemekkel, hagyják, hogy testükre csorogjon a felülről alázúduló forró vízsugár.

Teljesen megtisztulnak.

Megjelent a Műút 2017059-es számában

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!