friss műút

-ról, -ről

Szvoren Edina

Szvoren Edina

(1974 Budapest) József Attila-díjas író. 2005 óta publikál, kötetei: Pertu (2010, Palatinus), Nincs, és ne is legyen (2012, Palatinus).

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Próza

Szvoren Edina: Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón

2017. május 24.

Ismerek egy nőt, aki fizikát tanít egy középiskolában. Úgy negyvenéves lehet. Szabadidejében fizikai tárgyú szemléltető videókat készít, a szakmája tehát úgyszólván a szenvedélye. Engem nem igazán érdekelnek a tudományok, de valamiért felfigyeltem a dologra. Sok embernek megmutattam ezeket a nyilvánosan is elérhető videókat, és azt mondtam róluk, hogy bujkál valami kegyetlenség ebben a nőben. Nézzétek az arcát. Az ismerőseim azt mondták, nem értik, miről beszélek, mert ez a nő kedvesnek tűnik. Azt is mondták, hogy szívesen járnának hozzá fizikára. Túlzásokba estek: ha nekik annak idején ilyen tanáruk lett volna… satöbbi. Aztán fölhívták rá a figyelmemet, hogy a tanárnő hasonlít egy ismert költőnőre, aki rímes verseket ír — holott ez ma már nem divat —, és akit a tanárnő egész biztosan nem ismer, hiszen a fizikatanárok általában nem olvasnak költeményeket, ahogy a költőket sem igen érdekli a fizika. Megfordult a fejemben, hogy lehetnek esetek, amelyekben egyáltalán nem érvényes, miképpen vannak a dolgok általában. Különösen, hogy a tanárnő fizikai tárgyú szemléltető videói miatt a minap elolvastam a költőnő néhány versét, és pont nem voltak bennük rímek — mindegy. Engem általában sem a fizikai kísérletek, sem pedig a költemények nem érdekelnek, de ezek a versek szépek voltak. Tetszettek, miközben nem egészen értettem őket, és csak napokkal később vettem észre, hogy néhány soruk megmaradt a fejemben. Nem sok, mindössze néhány versszak.

A tanárnő hétköznap túlságosan fáradt ahhoz, hogy elkészítse ezeket az első látásra nem különösebben érdekes videókat, ez természetes. Dolgozatok, naplóírás, értekezletek, kollégák névnapjai. Egy átlagos nagyságú tanári karban örökké névnapja van valakinek — tudom, hiszen rövid ideig én is tanítottam. És akkor teasüteménnyel, csokis paránnyal illik megemlékezni a kollégáról. Van, aki süt, van, aki megveszi pénzért a rágcsálnivalót. Aki nem süt, az tudatosan, előre megfontoltan időt vásárol a pénzével, és fillérre-percre tudja, hogy kétezer-ötszáz forint, az három óra, slussz. Néha pedig csak másfél. Tudom, hisz tanítottam, miután megszereztem a diplomát. Mindegy is: sok-sok videót végig kell, hogy nézzen az ember, mire kapiskálni kezdi, hogy mitől olyan különlegesek ezek a felvételek. Egyszer ingerülten szóltam valakire — 1. akit pedig kedvelek, mert elnyűhetetlen a türelme —, hogy — az isten szerelmére — ne a tanárnő kezét nézze, hanem az arcát. Ugye milyen kegyetlen? Rossz néven vette, hogy rámordultam, mint egy — ahogy mondani szokta — bolhás kutya. De hát én sosem állítottam, hogy a fizikatanárnő ne lenne kedves. Félreértés követ félreértést.

Szóval hétköznap ennek a tanárnőnek nincs túlságosan sok ideje. Persze rendületlenül jegyzetel. Ha eszébe jut valami a családi vacsorák közben, fölírja egy papírra, a szalvétájára vagy bárhova, amin megmarad a tinta, s amit később zsebre lehet vágni. Így voltaképpen jegeli az ötleteit, és a munkás hétköznapokon kizárólag a családjával meg a tanítványaival törődhet. Hétvégén aztán, vagy éppen iskolaszünetben, összekészíti a kísérleti tárgyakat, a szemléltetőeszközöket, és végre megvalósíthatja a korábbi ötleteit, kibonthatja a novemberi, februári terveket. Kietlen, ínséges hónapok ezek egy iskolában, november, február, brr, mondják még az ismerőseim is, pedig egyébiránt nem értenek. Egyszerűen úgy tesznek, mintha nem látnák, amit én. Ráadásul körmükszakadtáig állítják, hogy a kegyetlenség meg a kedvesség összeférhetetlen jellemvonások.

A tanárnő férje meg a tanárnő felső tagozatos gyereke — aki amúgy elég rosszul áll fizikából — szintén ismeri ezeket a videókat, és tudják, hogy ha Anya váratlanul fölír valamit valahova, akkor a videóira készül, azokra gondol, azokat tervezgeti. Hogy most éppen támadt valami különleges ötlete. Mindketten csodálják őt, amiért éppen a legváratlanabb helyzetekben jut eszébe valami, és a nő férje néha komolyan elgondolkodik azon, mit jelenthet valójában ez az eszébe jutás. Hogyan van az, hogy sokáig, nagyon sokáig nem jut eszünkbe valami, ami pedig réges-régen foglalkoztat minket, aztán egyszer csak már gondolunk. A közlekedési vállalat jegypénztárában ülő alkalmazott megpörgeti a fémtálcát, amibe beleszórta a visszajárót, ez például egy ilyen pillanat. A tanárnő férje szégyenkezve gondolja, hogy neki soha semmi nem jutott eszébe. Ez persze nem igaz, de ő azt hiszi, hogy így van. Egy hosszú kapcsolatban óhatatlanul előállnak azok az egyenlőtlenségek, amelyeken az egymás iránti szeretet lecsapódhat, mintha az egyenlőtlenség egyenesen oka lenne ennek a szeretetnek, nem pedig, mint valójában, a felülete. Néha ezeken a felületeken persze másfajta lecsapódások nyomai is láthatók, ez igaz. Ezekről egyszer alkalmam volt négyszemközt beszélni a férjjel. Úgy alakult, hogy meghallgatott, és elmondhattam az egészről a véleményemet. Jóindulatú ember, aki ha valamit nem ér fel ésszel, óvja magát attól, hogy hajánál fogva előrángatott megoldásokat keressen. Nem akar minden rést betömni, nem szeretne megszüntetni minden disszonanciát. Ez az ember bizonyára más hosszan tartó bizonytalanságokat is az átlagosnál könnyebben visel.

A tanárnőnek különleges ötletei vannak. Általában nem a szabványos, ellátóboltokban beszerezhető szemléltetőeszközöket használja, hanem — eltekintve egy tekintélyes méretű, a megszokottnál mintegy négyszer nagyobb hangvillától, amit az egyik videón megpendített, majd vízbe mártott — a lehető leghétköznapibb használati tárgyakat, amiket a férje, a fia és korábban ő maga is használhatott. A lehető legritkábban alkalmaz tehát fényes acélgolyókat, amelyek a tehetetlenség és az energiamegmaradás törvényei szerint lengenek vagy gurulnak. Van a tanárnőnek egy könnyen tisztán tartható — az ismerőseim szerint hentespultra emlékeztető — rozsdamentes asztala, amire kipakolja a kísérletben szereplő háztartási eszközöket, és mikor a kamera bekapcsolódik, ő néhány másodpercig csak áll az objektívvel szemben. És amíg alkalmat ad arra, hogy a néző szemlét tartson a kikészített tárolók, szilárd halmazállapotú testek és folyadékok fölött, maga is szétnéz, látni, ahogy szenvtelen tekintete tárgyról tárgyra vándorol. Akkor minden olyan élettelen. Amikor azonban elkezdődik maga a kísérlet, meggyúl a gyufa a karácsonyi szalvéta alatt, megszólal a focilabdamintás biciklicsengő, a gázoktól felfúvódik az üveg szájára húzott lufi, ez a tanárnő már nem a kísérlet alá vont tárgyakat figyeli, hanem engem meg az ismerőseimet.

Az ismerőseim mindig különleges dolgokat vesznek észre a tanárnő videóin. Szólnak, ha a háttér semlegességét biztosító vászon mögül átsejlik egy árnyék. Létra vagy festőállvány, figyelmeztetnek. Aztán pedig képesek hosszasan tépelődni azon, hogy miért van az ott, miközben az egész — a kísérlet körülményei, a tanárnő tekintete — végső soron hidegen hagyja őket, és azt sem értik, mire gondolok, amikor kegyetlenségről beszélek. Egyszer arra figyelmeztettek, hogy mikor a tanárnő lábujjhegyre áll, hogy elérjen valamit az asztal kamera felőli oldalán, olyankor a cipője talpa, alighogy elválik a talajtól, furcsa, csicsogó hangot hallat. Valóban. Mintha szegény belelépett volna valami ragacsba. Nem csinálok hiúsági kérdést az ilyesmiből, hiszen nem vagyok én szakértője ezeknek a felvételeknek. Megeshet, hogy vannak dolgok, amiket akkor sem vennék észre, ha tucatszor nézném meg az epizódokat. Nem ilyesmiken szoktam torzsalkodni az ismerőseimmel. Egyszer valamelyikük — 2. egy kövér, megromlott hallású nő, aki megismerkedésünkkor csúnyán félreértette a nevem, és ekképpen kérdezett vissza: Szórend Edina? —, szóval ez az ismerősöm mogorván kijelentette, hogy a tanárnő videói nem bizonyító, hanem csak szemléltető jellegű videók. Püff neki. A provokatőröket rendszerint igyekszem mindenre felkészülten, kifejezéstelen arccal végighallgatni, mert nem szeretném megadni nekik azt az örömet, amit akkor éreznének, ha meglepődnék vagy felháborodnék a kijelentéseiken. Bármennyire is kedvelem, néha az a sanda gyanúm van ezzel az ismerősömmel kapcsolatban, hogy a nagyothallást csak tetteti. Hogy bizony szándékosan érti félre a dolgokat, mert akkor visszakérdezhet, és egy nagy csomó olyan kérdésről is szó eshet — kvarc helyett harcról, pajtás helyett hajtásról —, amiről a másik egyáltalán nem akart beszélni. Szemléltetés vagy bizonyítás, füllentettem az ismerősömnek, nekem az ilyesmi egyre megy. Sok mindenről nyilváníthat véleményt, aki nagyot hall, vagy úgy tesz, mintha nagyot hallana. Egyébként pedig az, hogy egy eljárás bizonyító vagy szemléltető jellegű, végül is nem magától az eljárástól függ, hanem attól, hogy nekem és az ismerőseimnek milyen széles körűek az ismereteim a szóban forgó tárgyról. Sokan vannak, akik szerint bizonyító ereje lehet egy felvételnek, ami mások szemében éppen csak szemléltet valamit.

Nincs sok ismerősöm, barátom még kevesebb. Igyekszem úgy tekinteni rájuk, hogy ne csak azt lássam belőlük, ami engem zavar vagy lenyűgöz. Mindenekelőtt persze nem csoportosíthatom őket aszerint, hogy milyennek találják a tanárnő kísérleteit, unják-e vagy élvezik, keresnek-e kötözködve hibákat, látnak-e oda nem illő tárgyakat a rozsdamentes asztalon, árnyakat a vászon mögött. Hiába befolyásolja kártékonyan az ismerőseimmel való érintkezésemet az a tény, hogy többségük szerint a hangvillás kísérlet egész egyszerűen komikus, mindhalálig próbálom őket teljes embereknek tekinteni, akiknek az élete nem egyetlen jellemvonásra fűződik fel, s akik, hogy úgy mondjam, nem versek, amik szólnak valamiről, hanem valamik. A valami pedig sokféle lehet, ellentétben a versekkel, mert hiszen ha valami sokféle, akkor kevésbé tud szólni valamiről.

Nézd az arcát, mondom az egyik ismerősömnek — 3. aki azt hiszi magáról, hogy el tudja énekelni a Homok a szélben dallamát, és én évek óta nem vitatkozom vele. Szórakoztató figura, de annak nem örülnék, ha most ebből is viccet csinálna. Nézd, mondom, ez a tanárnő már tudja, hogy mire megy ki a játék, tudja, hogy a magára hagyott test két ütközés között hogyan viselkedik, de semmit nem mond, semmit nem árul el, nem segít, nem kormányoz, nem ás árkokat a szélesen hömpölygő figyelemnek. Sosem beszél. Különleges, néma videók ezek. Nincsenek értelmező feliratok, nincs aláfestő zene. A tanárnő egyszerűen belenéz a kamerába, mintha élvezetét lelné a tudatlanságunkban. Jut eszembe, tisztázni kellene valamit, mondom az ismerőseimnek. Rögtön az első alkalommal, mikor leültetem őket ezek elé a kísérleti videók elé, megmondom nekik, hogy én tudatlan vagyok, de korántsem gyanútlan. Lehetséges ez? — kérdezik. Aztán ők is hasonlóképpen járnak, sorra mind. Jószerivel semmit nem tanulnak ezekből a videókból, fizikai ismereteik legalábbis alig-alig bővülnek új elemekkel, de a gyanakvásuk lassanként fölébred. Ha meglátnak egy könnyen tisztán tartható, fényesre suvikszolt fémpultot, amin egy közönséges locsolókanna hever, mindjárt gyanakodni kezdenek. Ugyanúgy jártak, ahogyan én, mondom nekik diadalittasan, s azt remélem, eztán a többi kérdésben is egyet fogunk érteni. De hiába próbálkozom aztán azzal, hogy van ebben a tanárnőben valami kegyetlen, még ekkor sem értik, mire gondolok.

       *

Eldöntöttem: találkozót fogok kérni ettől a nőtől. Felgyűltek bennem mindenféle feszültségek, és hát sok minden érdekelt. Részesül-e támogatásban az iskolája részéről? Ismerik-e a tanítványai a videókat? Renitensek vagy éltanulók járnak abba a középiskolába? Hiányoznak-e háztartásából azok az eszközök, amiken a felezési időt, a sűrűségváltozást vagy épp az olvadáshőt szemlélteti. Egyáltalán: lehetségesnek tartja-e, hogy egy fizikai bizonyító — vagy csak szemléltető — eljárásokban szereplő eszköz egyszer csak visszakerüljön a konyhába, mintegy visszaminősüljön hétköznapi használati tárggyá, ami ha elromlik, kidobjuk vagy márkaszervizbe visszük, mert hát ezek javítható dolgok, amelyek hitünk szerint akkor is azonosak maradnak önmagukkal, ha kicseréltetjük egy-egy alkatrészüket. Nézd, mondtam valakinek — 4. akitől az évek során szép lassan elidegenedtem, de persze nem ezek miatt a videók miatt. Megnézettem vele kétszer is a hangvillás epizódot, közben rendeltünk egy pizzát. Nevettünk, és szégyelltem, hogy nevetek, mert életemben először én is észrevettem valamit a hangvillás epizódban, amit más valaki komikusnak láthat. A nevetés pedig ragadós. Ha valaki az ember mellett nevetni kezd, mondtam neki, lehetetlenség levakarni az arcról ezt a fogakkal szabdalt hasítékot — és a legtöbben a sírással is hasonlóképpen állnak, csak éppen az arcon olyankor minden bezárul. Mikor másodszor is a hangvillás epizód végére értünk, váratlanul azt mondta nekem ez az ismerősöm: te rabja vagy ezeknek a felvételeknek. Hogy mire célozgat, sejtem. Még a karját is összefonta a mellkasán. Pedig ha valaki, akkor ő igazán tudhatná, hogy ebben az életben szeretni én már senkit nem fogok.

A tanárnő email-címét nem volt egyszerű kinyomozni. Egyedül nem is sikerült. Hetedik érzékem azt súgta, hogy olyasvalakitől kérjek segítséget, aki soha még egyetlenegyet sem látott ezekből a hátborzongató — ám legyen: csicsogó — felvételekből. Úgy gondoltam, hogy azok az ismerőseim, akik tudják, hogy mit jelentenek nekem ezek a videók, csak lebeszélnének a személyes találkozásról. A kekecebbek már így is mondogatták, hogy „réges-rég más dolgokba kellene fektetnem a mozgási energiámat”, nem ezekbe a bizarr felvételekbe. Talán féltenek. Talán irigyek, s erről ők maguk se tudnak.

Megkértem valakit — 5. aki értője a számítástechnikának; őrült fickó: sziklamászik, raftingol, barlangászik, s már többször előfordult, hogy napokra nyoma veszett, mi, a barátai pedig ezalatt halottnak hittük —, szóval arra kértem, nyomozza ki a videókhoz tartozó fiók email-címét. Ez az én veszélyesen élő ismerősöm nem faggatózott, csak megtette, amire kértem. Ritka madár: talán a Csomolungmán szokott hozzá, hogy sose kérdezzen vissza. Hiszen manapság mindenki mindent tudni akar. Részleteket. Összetevőket, százalékokat. Mi az anyaga — hagyjuk. Nem akarnék mártírt csinálni magamból. Nem kenyerem kívülállónak lenni olyan területen, amihez nem fűz származás, állampolgári kötelesség vagy szerelmi szenvedély. Meglett a cím.

Levelet írtam a tanárnőnek, ő pedig pár nap késéssel, néhány sorban válaszolt. Kissé kimért volt, de — sose tagadtam — kedves. Az is megfordult a fejemben, hogy hozzá lehet szokva az efféle levelekhez, s talán nem én vagyok az első, aki az éterből ukmukfukk kiválik, hogy fölkeresse őt. De ez a gyanúm később nem igazolódott. Megkérdezte, nem volna-e kedvem vele és családjával tölteni az egyik szombat estét. Igent mondtam, s azóta szeszélyes rendszerességgel, néhány havonta találkozunk. Mindig megvárom, hogy ő érdeklődjön a hogylétem felől, ő javasoljon napot, napszakot, órát. Nem akarok a terhükre lenni. Van, hogy hónapokig nem látjuk egymást, aztán meg néhány hét leforgása alatt háromszor-négyszer is.

Na, milyen ember, faggatnak most már az ismerőseim. A tanárnőre kíváncsiak. Ki viseli a nadrágot, ő vagy a férje? Szépen élnek? — kérdezte egyikük, 6. aki egyszer azt találta mondani az édesanyjának, mikor berúgott: én nem a haláltól félek, hanem az unalomtól. Ez az ember tudni véli, hogy a pedagógusgyerekek mind komisz ördögök. Egyébként különös: olyanok is kíváncsiak a látogatásaimra, akik előtt a tanárnő felvételeiről soha sem beszéltem. Lehetséges lenne, hogy az ismerőseim kiadták másoknak a titkaim? Honnan tud például a tanárnőről az a velem egyidős férfi, aki a szüleim háziorvosa volt, és akinek a hozzám való viszonyában a szüleim halálát követően is maradt valami atyáskodó jelleg. Ez engem kimondottan feszélyez, különösen, hogy ennek az embernek a gondolkodása szinte kizárólag a társadalmi különbségekre meg a helyesírásra van kihegyezve. Atyáskodás és helyesírás, jó ég, ez éppen egy olyan vegyülék, amivel engem a sírba lehet vinni. A szüleim egykori háziorvosa egyszer hosszú előadást tartott azokról a nőkről, akik a szépségükre, vagy ahogy ő mondja, a hódítóerejükre úgy tekintenek, mint amit birtokolnak, s amivel nem azonosak — veszélyes fajta. Legszívesebben ordítottam volna: mit akar ebből kihozni, és miért nem hagyja abba. Nekem mindegy, hogy mit ókumlálnak ki az efféle helyesírás-trubadúrok a női hódítóerőről, de mikor azt mondom, az ismerőseim, semmi esetre sem a szüleim egykori háziorvosára gondolok.

       *

Ez a tanárnő a pesti külvárosban lakik, csendes, levitézlett villaövezetben. Utcájukban a páratlan oldalon feketeeperfák sorakoznak, a pároson parkoló kocsik. A ház előtt két lapos műanyagtárló sárgállik, amiben a köztisztasági vállalat zeolitot őriz. Júniusban és júliusban a páratlan oldal járdáját széttaposott, széttrancsírozott feketeeper pettyezi: erjedő kis gyümölcshalmok, amik körül méhek döngenek, legyek donganak. A lakáshoz erkély tartozik, alatta játszótér. A hinták közt néha róka jár. Borozni szoktunk, pedig a szüleim szomorú története miatt igyekszem kerülni az alkoholt. Ha ott vagyok, kétujjnyi merlot-t, gyűszűnyi sauvignont még a tanárnő felső tagozatos fia is kaphat. Megfigyeltem, hogy szeretik a dióbarnára pácolt, vintage stílusban felújított bútorokat, de egyikük sem bánja, ha a poharam karimát hagy az ópiumasztalon. Kiderült, hogy a tanárnő óravázlatokból tanít. Hogy egy közösségi bankban tartják a megtakarításukat. Hogy a tanárnő férje — aki maga is tanár — aggódik a fiukért, amiért tizenhárom éves létére fél elmenni a rothadásszagot árasztó, barna fedelű kuka előtt. A társasház lakói ebben gyűjtik a szerves hulladékokat.

Úgy beszélgetünk, mint a régi ismerősök, akik a hallgatás másodperceiben sem feszengenek. A munkámról kérdeznek, a szabadidőmről, az ismerőseimről. Kiderült, a leveleim alapján azt hitték, hogy valami hobbifizikus vagyok, aki a garázsában maga is kísérletezget. Mi sem áll távolabb tőlem, mint a fizika — csúszott ki akkor a számon. Hiszen engem az ismerőseimen kívül jószerivel semmi sem érdekel, valamint garázsom sincsen. Annak a költőnőnek a verseit sem azért tanultam meg, mert tetszenének, hanem hát azért tetszenek, mert meg tudtam jegyezni őket. Egyszer egyébként a tanárnő kijelentette, hogy van egy „fiánál is régebbi”, megvalósulatlan ötlete — ekkor néhány pillanatra csönd lett, mert a tanárnő fiának nincs ínyére, hogy a szobája tanítási szünetekben laboratóriummá változik. Kedvenc kísérlete azért neki is van: mikor az anyja közönséges mosóporos vedret rázogat, a mosópor mélyére ásott üveggolyók pedig, mintha emelné őket valami erő, a doboz aljáról szépen a mosóporhalom tetejére araszolnak. Nem tudom, hogy ezek a golyók miért tesznek így, és azt hiszem, a fiú se tudja.

Ha aztán szürkületkor neszezést hallunk, és fölkapcsolódik a közös költségből fizetett mozgásérzékelő lámpa, megilletődötten függesztjük föl a beszélgetést. Ott a róka. A leandereknél turkálja az avart. Néha csak sejtjük, hogy eljött, mert ing egy ág, leng a szélső hinta. Szerintük a róka sánta, én pedig röstellem, hogy nem látom annak. Meglep, milyen vékony, szinte kétdimenziós. Jó lenne az ölembe venni, mondom szinte suttogva, s hogy hanyatt ne essek, a korlátba fogódzom, mint az az ismerősöm — 7. akinek egyszer elcserélték a leleteit.

Ezeknek a személyes találkozóknak a jelentősége szerencsére sosem akar a videóké fölé nőni, de azért volt néhány emlékezetes látogatásom. Itt van például ez: korábban érkeztem a megbeszéltnél, és a tanárnőt meg a férjét a konyhában találtam. Főztek, csevegtek, szólt a rádió. Izgultam kicsit, vagy ahogy mondani szokás, torkomban dobogott a szívem, mert már a folyosón, az ajtajuk előtt állva ráismertem a rímes verseket író költőnő rímtelen verseire. Amikor beeresztettek, le se tettem a táskát, csak a konyhába léptem, a rádió felé fordítottam az arcomat, és máris szavalni kezdtem az ismerős versszakot. A költőnő fád hangon, intonáció nélkül olvasott, mintha semmit sem jelentenének neki ezek a költemények, de én levegő után kapkodva, s — utólag úgy emlékszem — nevetségesen hadonászva igyekeztem kijavítani a ritmustalan döccenéseket, próbáltam életet vinni a halott deklamációba, aztán lábujjhegyre emelkedve, fölemelt mutatóujjal vártam, mikor kapcsolódhatok be újra, mikor következik megint egy olyan szakasz, amit annak idején észrevétlenül megtanultam. A tanárnő letámasztotta a habverőt a konyhapultra, férje a száját harapdálta. A fiú kijött a kuckójából, tarkójára tolta a fejhallgatót, és tisztes távolságban megállt a hátam mögött. Amikor az adás véget ért, átadtam ajándékomat, egy üveg vörösbort, meg némi pénzen vett rágcsálnivalót. Éreztem, forró az arcom. Hiába mondogattam, hogy ezeket a költeményeket voltaképp akaratom ellenére őrizte meg az emlékezetem, vendéglátóim nem hittek nekem. Azt gondolhatták, hogy művelt vagyok — pedig én igazán nem mondhatnám, hogy izzó kíváncsisággal tekintek a világ dolgaira. Nem érdekel a zene, mert becsülöm ugyan ezeket a különös időbeli építményeket, de untat, hogy kiszámíthatóak; nem érdekel a sport, a hozzá társított marciális kifejezések, a stilizált gyilkolás; nem vonz az irodalom sem, mert túlságosan időigényesnek tartom; a tudományt nem értem, és tárgyában sajnos csak a legritkább esetben ismerek magamra; a képzőművészet visszaél a vizuális érzékelésbe helyezett, velem születetett bizalommal; a tánc pedig a maga oktalan, tárgy nélküli extázisaival kifejezetten ijeszt, ahogy egyeseket a rothadásszagot árasztó barna fedelű konténerek ijesztenek. De hát szép este volt, és azt reméltem, a tanárnő hamar elfelejti, hogy így megeredt a nyelvem. A rókát vártuk. Iszogattunk, aztán hazamentem.

       *

Egy ismerősöm — 8. aki a karfa helyett néha azt mondja: kaffa, mert szeretne hanyagnak és nemtörődömnek látszani — azt kérdezte tőlem a minap, hogy most már megnyugodtam-e. Boldog vagyok? De ugyan miért lenne boldog valaki, aki nem a vágyait elégíti ki, hanem a kíváncsiságát. A helyzet úgy áll, hogy fölvettem valakivel a kapcsolatot, akinek a szakmája a szenvedélye, ezért videofelvételeket készít a fizika iránt érdeklődőknek — vagy azoknak, akik minden áron szeretnének érdeklődni valami iránt —, és mikor kipakolja a szemléltetőeszközeit a tükörfényes acélpultra, akkor a kitárulkozásnak és a kíváncsiságnak azzal a szenvtelen nyugalmával néz a kamerába, amihez foghatót én még sohasem láttam, és amit néha úgy kell hívnom, hogy kegyetlenség, mert ez a tekintet fegyver, ami sebezhetne, de nem sebez. Azt reméltem, hogy jó lesz egy olyan ember közelében lennem, akinek egy hatástalanított fegyver van a birtokában, de bárhányszor látogatom meg a tanárnőt a családja körében, bárhányszor nézek föl váratlan pillanatokban a terített asztal fölött, bárhányszor sandítok oldalra, hogy ellenőrizzem az arcát, nyoma sincs rajta semmi ilyesminek. Olyan, mint minden ember, de ezért én sem csalódást, sem boldogságot nem érezhetek. Kellemesen elbeszélgetek valakivel, ennyi — mint ahogy az ismerőseimmel is elbeszélgetek. Egy — 9. példás családi életet élő — ismerősöm, akinek a számítógépén, a böngészési előzmények közt egyszer borzadva láttam meg különféle gyerekpornóoldalak linkjeit, kajánul azt mondta nekem, miközben bajtársiasan a vállamra vert: megismertél valakit, akinek a feketeepertől őrjítően csicsog a cipője! Szeretem a humorát. Csak azokat a webcímeket ne láttam volna sose.

Évek óta járok ebbe a zeolitos, feketeepres utcába a város peremén. Ha az ismerőseimnek említést teszek a látogatásaimról, természetesen most már a tanárnőt, sőt a családtagjait is úgy nevezem, hogy az ismerőseim. Ez a dolgok rendje. A tanárnőről azt mondom nekik: egy nő — 10. akinek a heteit a rókára való várakozás tagolja. A férjéről ezt: egy apa — 11. akinek a kíváncsisága minden körülmények között erősebbnek bizonyul, mint a veszélyérzete. A fiukról azt: — 12. egy kedves, lakli kamasz, aki azért bukdácsol fizikából, mert az anyja ellen lázad — nem könnyű alkalmat találni a lázadásra, ha az ember anyja mindent megenged. Amikor viszont a tanárnő előtt beszélek a többi ismerősömről, kicsit szégyenkezem, mert azt hiheti, hogy ilyenkor különálló, egymástól független személyekről beszélek, s valószínűleg meg sem fordul a fejében, hogy az az ismerősöm, amelyik nem a haláltól fél, hanem az unalomtól, azonos volna azzal, akinek elnyűhetetlen a türelme; vagy hogy mondjuk az, amelyik hányavetin ejti a szavakat — a nyelve nem forog, az ajkai a világért sem érnének össze —, azonos lehet azzal az ismerősömmel, aki veszélyesen él, s aki ezeken az ő túlélőtúráin megtanult boszorkányos ügyességgel csomagolni. Mellesleg éppen tőle, ettől a veszélyesen élő ismerősömtől szoktam segítséget kérni, mikor utazás előtt állok, és nagyon sok holmit kell elpakolnom nagyon kicsi helyre. Ördögi — mondom valakinek, 13. aki a tanárnő fizikai tárgyú videói közül soha még egyetlenegyet sem látott —, egyszerűen ördögi, ahogy ez az ember minden szabadon maradt köbmillimétert kiszagol, lefülel és kitölt valami tárggyal. Valóságos istene ő a csomagolásnak.

Megjelent a Műút 2017059-es számában

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!