friss műút

-ról, -ről

Pikó András Gáspár

Pikó András Gáspár

1990-ben született Szegeden. Ír, olvas, zenél, a Szegedi Tudományegyetem végzős hallgatója.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Pikó András Gáspár: Test-kultúra a Pokol tornácán
(Szabó Marcell: A közeli Limbus. Jelenkor, 2016)
2017. május 13.

Nagyszabású vállalkozás, nehéz, megterhelő olvasmány, talányos, enigmatikus szöveg — ilyen és ehhez hasonló szavak, kategóriák jutnak először eszébe az egyszeri olvasónak Szabó Marcell új, második kötetébe történő első beleolvasáskor. Ezek aztán ki is tartanak, a könyvbe ugyanis jóformán értelmetlen „beleolvasni”: precízen összpontosított figyelmet, koncentrációt követel meg. Ez már a legelemibb szinten feltűnik: az első, A képek ellen című rész (ciklusokról nem igazán beszélhetünk) verseiben javarészt bonyolult, nehezen felfejthető értelmű mondatok, egy erősen intellektualizáló versbeszéd van jelen. Nem könnyít a dolgon a tagolás sem: noha szabadversekből áll, egy egységesen négysoros strófákba tördelt, sorozatos enjambement-okkal operáló szövegkép vonul végig a teljes első részen. A második, címadó rész pedig egyetlen, monolitikus, képekkel és rajzokkal tűzdelt szövegmontázs, mely két párhuzamos oszlopban fut. Kihívás már ránézésre is.

A hang mindemellett a régi: noha nyelve, nyelvezete finomodott, és érezhetően jobban birtokában is van, tisztán felismerhető benne a 2011-es A szorítás alakja kötet, sőt, a Telep-csoport blogján megjelent versek költője. Konkrét példaként említhető az elliptikus szerkesztésmód, a nyelvtanilag hiányos mondatok, az infinitív igealakok gyakorisága, a jellegzetes képalkotás, retorika („A sűrű páraködön is átüt a gipszhajók / lassú vonulása a kerti tó két partja / között. Micsoda megnyomorított zászló / az élet, és micsoda optika benne // az én meztelenségem.Zsuzsanna meglesi a véneket), vagy akár a leírások, egy helyről, helyzetről, testi vagy lelki állapotról való beszámolók plasztikussága, érzékletessége, mely — noha bevallottan adósa elsősorban A nagy salakmező és a Kenyércédulák Szijj Ferencének — egyfajta nyugodt, férfias erőt is sugároz. Érezhető a kiegyensúlyozottságra, megkomponáltságra törekvés is: a Szabó-líra szintaxisának szervezőelve, alapegysége nyilvánvalóan a mondat, adagolása ugyanakkor pontosan kiszámított. Hosszabb-rövidebb mondatok, tömörebb vagy terjengős megfogalmazások aránya, egyensúlya, vagy adott esetben ennek felborulása mindvégig nagyfokú tudatosságra vall.

Szabó Marcell költészete reflexív líra: rövidebb-hosszabb eseménysorokat — nem is annyira elbeszél, mint részleteikben, momentumaikban érint, körülír, sejtet, de főleg: továbbgondol, analizál, interpretál. Nem bölcseleti líra: a bölcselet, noha hangsúlyosan jelen van, nem alkot külön regisztert a versekben. A leggyakoribb motívumok, mint a test, annak különféle, leginkább „az anyagcsere komor gimnasztikájá”-hoz (Baudelaire álma), vagy a szexualitáshoz köthető működései, vagy a talán centermotívumnak nevezhető szem, a látás szerve hangsúlyosan nem szimbolizálnak, nem mutatnak önmagukon túlra: önmagukat jelentik önnön totalitásukban. Ahogy például beszámol saját merevedéséről, majd reflektál a nyelvre, ami ennek az eszköze és hordozója (A néma ernyő), el is mossa a lényegi különbséget primer beszámoló és szekunder elmélkedés, hovatovább pictura és sententia között: amennyiben el is különülnek, az egy harmonikus, komplementer viszony. Jó példa erre az A neurózis előtti: a gondolkodás, és a hányinger, amit kivált, valamint a zavarodottságot önmagán is bemutató, szócséplésbe hajló versbeszéd még a nyilvánvaló ok–okozati viszonynál is magától értetődőbben egylényegűek, sőt eggyé is válnak, mint látvány — a befogadó szemében.

A befogadó szeme és a látvány közötti lencsék egyike pedig a pszichoanalízis: Szabó jóformán mindent Freud és Lacan szemüvegén keresztül lát és láttat. A testiséghez köthető motívumok fentebb már említett hangsúlyos jelenlétén túl ez általános magyarázó elv is: „Szemét és száját, fülét és tapintását / egyszeriben elveszik tőle, mintha az idők / vége újra egyet jelentene a gyermekkor // tanyavilágával, ahol a délidő távolsága / fantasztikus gyorsasággal mérgezi meg / a nyelvet.” (A néma ernyő), sőt kozmikus perspektívát kap már a nyitóversben, a kiváló Gyűjtésben: „A saját fiam / lesz alávaló tőlem, és mint a vér / dorongja, igénytelen. Egyszerűen // elejtem. Nem lesz fiam. Csak kívül- / belül a tág vizenyősség, / mely az öröklés maga, ahogy / holdat, ivadékot gyűjt hullámaiba.” Ezekből kitűnik még egy viszonyítási pont: a versek képisége határozott szürrealista, vagy inkább posztszürrealista vonásokkal bír. A Szabó által is fordított — és a kötetben vendégszövegekkel szereplő — Antonin Artaud és Georges Bataille megtermékenyítő hatása nyilvánvaló. A motívumháló egységes, precízen és pontosan kidolgozott, a szövegeknek van továbbá egy tettenérhetetlen, de nagyon érezhető interaktív jellege. Ezek a versek nem keltik egy definitív, kőbe vésett változat benyomását, ahogy Szigeti Csaba is megjegyzi: „[…] láthatóvá váltak az átiratok, vagyis láthatóvá vált egy olyan verseszmény, amely nem gondolkodik véglegesen megrögzült szövegalakzatban.”[1] Organikus, a nyomdafestéktől sem „nyugvó” költészet ez: a beszélő végigvezeti az olvasót elmélkedésein, érezni, hogy maga számára is felfedezetlen terepen jár, definitív megoldásokat nem ad, mert érezhetően maga sincs birtokukban. Ebből a szempontból a négysoros strófák szigorú sorjázása ironikus gesztusként is felfogható: a meg nem rögzült forma magára az írás aktusára, a cselekvésre tereli a figyelmet. Érdekes továbbgondolási pont lehet, hogy hogyan viszonyul mindez a Szerzőről és Műről alkotott, kanonikus posztstrukturalista elméletekhez: a szövegek valóban Szövegek, viszont ezen organikus jellegüknél fogva a lírai én, a beszélő mögül feltünedezik a Szerző, a verset leíró ember sziluettje. E tekintetben Szabó költészete már-már romantikusnak mondható.

Az egyetlen lényeges hiba a szövegek nyelvi-képi túltelítettségében, az aránytalanul intellektualizált, enigmatikus, alig követhető megfogalmazásokban van. Hangsúlyozom: nem azért, mert ezáltal nehéz, megterhelő olvasmánnyá válik, hanem mert ez a vonás eluralkodik az összképen. Ezen a gyakori, közvetlenül lírai szépségű kicsapások, vagy éppen az ironikus önreflexió oldanak ugyan, de a túlbonyolítottság érzése terjedelemtől függetlenül végigkíséri a szövegeket. Mindez sokkal inkább tűnik bátran vállalt sajátosságnak, mint hivalkodásnak, de ez nem menti fel: egy ennyire terhelt költői nyelv nehézkesen közöl, a verseknek egy labirintusszerű feladvány jellegét, olykor már-már az öncélúság mellékízét kölcsönzi. Számtalan példa akad a — látszólag paradoxikus — kifinomult túlzásra, ahol az arányok felborulása értelmet nyer, és a kifejezőerő szolgálatába áll — Szabónak ezt még nem sikerült megvalósítania.

A fent említett problémák el nem tűnnek ugyan, de veszítenek a jelentőségükből a második, címadó részben: A közeli Limbus[2] egy grandiózus, gátlástalanul avantgárd mű, ahol a bonyolult, körülményes megfogalmazások jóval kevésbé hatnak szervetlenül. Az ezernyi vendégszöveg is túlmutat az irodalom, a nyelv örökös recirkulációján: nincs új a nap alatt, de a nap, ez a „SZUTYKOS OSTYA”[3] egy megváltatlan világ fölött bukik le, ahol a ló „NYÁJASAN NYERÍT”, miközben a keresztre szögezik, és ahol — visszatérve az első részhez, amivel egy motivikus „lekövetés”, folyamatos párhuzam íve is felsejlik — a lányok arca „szomorú Magdolna-archoz hasonlatos” (Baudelaire álma). Ez a válogatás önkényes ugyan, de nem indokolatlan, a bibliai motívumok gyakorisága ugyanis feltünteti a befogadó szeme előtti másik lencsét: egy keresztény teológiai diskurzust. Márton László írta a költőről még A szorítás alakja megjelenése előtt: „Amikor a versben megszólaló Én azt mondja, hogy: »Egész életemben csak üres akartam lenni«, akkor ebben nemcsak a telítettség indirekt állítását vesszük észre, hanem a középkori misztikusok elgondolását is a teremtés aktusáról, vagyis hogy a teremtő a világ létrehozásakor kiüresíti magát.”[4] Válhat-e a szkatológiából eszkatológia, az ürítésből kenózis[5]? Ezeknél csak egyetlen kérdés a fontosabb: lejön-e az elefántcsonttoronyból, túllép-e igazán az impozáns szellemi atlétagyakorlat kategóriáján ez a költészet? Az ilyen súlyú témákat jellemzően kísérő pátosznak jó ellenszéruma ugyan a nyaktörően intellektualizált versbeszéd, de itt — az ilyen súlyú témákhoz elengedhetetlen — nyers kifejezőerő útjába is áll. A közeli Limbus minden elismerést megérdemel, mint szép ígéret, de a beteljesülés, a „consummatum est” ezúttal elmaradt.

____________________

[1] Szigeti Csaba: Semmi(s) irodalom, prae.hu, 2016. november 17.  Érdemes ezt összevetni egy interjúrészlettel, ahol Szabó Marcell beszél saját Tandori-élményéről: „Egy olyan, a mai napig eleven, főként újholdas hagyományban (amely jóval túlnő az újholdas szerzőkön), ahol a költőnek a válogatott verseit »kell« írnia, az 500 oldalas Celsius kötet vagy a 30 oldalas szép Blues Szép Ernőért vers megérthetetlen marad, vagy egyszerű fecsegésként értelmeződik. […] Tandorit pazarló költőnek látom, akinél ez a pazarlás beágyazódik a hang, a megszólalás fent említett kitartottságába, eltökélt fenntartásába. Nem hamis az a líraértés, amely a költészet tapasztalatát metaforikusan egyfajta (ön)korlátozással helyettesíti (ami mögött súlyos etikai, és szintén metaforikusan értett ellentétpárok sejthetők), de Juhász Ferenc, Tolnai Ottó és legfőképpen Tandori óta látni kell, hogy nem lehet kizárólagos.” (A tékozlás dicsérete — Szabó Marcell Tandori Dezsőről, Litera, 2014. május 8.)

[2] Nota bene: nagy kezdőbetű, tehát tulajdonnévi értelem: a Pokol tornáca.

[3] Kiemelések az eredetiben.

[4] Márton László: A pontok le vannak rakva. Szabó Marcell verseiről, Litera, 2009. október 5.

[5] κένωσις — üresség, kiürítés. „Krisztus […] kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez” (Fil., 2,7.)

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!