„Milyen lehet, ha egy olyan ember veszíti el
a meggyőződését, aki mindig mindenben kételkedett?”
(Guillermo Martínez: Luciana B. lassú halála; Kutasy Mercédesz fordítása)
A vonaton mindig olvasott. Annak ellenére is, hogy többen figyelmeztették, emberi kapcsolatok lehetőségétől fosztja meg magát ezzel. Talán éppen ez volt a célja: az önmegfosztás általi gazdagodás. Egy majálisra tartott. A félkegyelműbe temetkezett. Szerette Dosztojevszkijt, mert regényei éles határokat húztak, s megóvták őt a senki sem ártatlan-féle mondatok következményeitől. Egyáltalán, maguktól a kimondott szavaktól kímélték meg. Egyszer egy neves szociológus azt mondta neki, sosem látott még ilyen szelíden hallgatag anarchistát. A helyi járaton, melyen a sofőr minden kanyar előtt a mikrofonba mondta, tessenek kapaszkodni, söndörödik a busz, már nem tudott olvasni, s míg az ismerős város ismeretlen része felé haladtak, arra gondolt, ami huszonöt év múlva biztosan nem lesz.
Senki nem tudta, de méltányolható okok miatt késett. A folyosóra semmiféle zaj nem szűrődött ki. Benyitott a szárnyas lengőajtón, melynek nyikorgásával félbeszakított egy versmondó lányt. A helyzetet tovább rontotta azzal, hogy valami bocsánatkérés-félét motyogott, majd nagy zajjal az első sor közepén ült le. Csak a sütiért meg a könyvutalványért jött, amivel huszonhárom év hasztalan és meddő törekvéseit díjazták. Semmi keresnivalója nem volt ott, mégis marasztalták. Kiette a hidegtálból a hússzeleteket, és hallgatásával nyomasztóan hatott mindenkire.
Túl simának tűnt minden, bár a parkolóban, ahol a kisbusz várta, már megérintette a kudarc előérzete. Egész úton zavart hallgatásba burkolózott. Mindig vitt magával könyvet, bár sosem vette elő. Most sem. Egyszer hagyta el a helyét, hogy elmagyarázza a fiúknak, hogyan fognak három csatárral támadni. Megjátszott magabiztosságával nem sikerült megtévesztenie őket.
A park bejáratától nem messze állt a sátor, melyen egy körbe írt A betű mellett a következő felirat virított: AZ IDEGEN SZÉP. Nem ismert senkit, csak a filozófust, aki friss barátnőjével egész nap egy közeli fa alatt fekve csókolózott. Behúzódott a sátor félhomályába, és folytatta a könyvet. Kétszer szakította meg az olvasást. Először azért, mert egy magát fogorvosnak nevező férfi lelkes hangjára lett figyelmes, aki azt tudakolta, hogyan segíthetné a magyar anarchistákat. Amire ő legszívesebben azt válaszolta volna, csinálja meg a fogaikat, de egy hang megelőzte az övét. Másodszor azt hallgatta, hogy mindenféle pártemberek pletykálkodnak a sátor tövében, s a bennfentesek könnyed stílusában arról beszélnek, a miniszterelnök rákos, hónapjai vannak csak hátra. Berakta a könyvet a zsákjába, s elindult vissza, a hallgatással szegélyezett úton a hallgatás felé.
A kollégium előtt szabályos kört képezve várakoztak sokáig. Többen cigiztek, dobozos sörökbe kortyoltak. A sűrű csendnél csak az a gondolat volt kínosabb, hogy belőle árad ez a csend. Aztán kisebb csoportokra szakadva kilométereket gyalogoltak a szürkületben. Minden kapcsolódási kísérletét megakadályozta szótlansága. A szoba falán, ahol a többség telóról olvasta a szövegeit, egy új feliratot fedeztek fel: ADDIG NYALLAK, AMÍG BELÉM NEM SZERETSZ. A felolvasás előtt szétosztotta a sütijét a jelenlévő ismeretlenek között. Aztán, mikor szétszéledt a társaság inni és cigizni, próbált csapódni kisebb körökhöz, de vagy nem értette, miről beszélnek, vagy úgy érezte magát, mint aki hallgatózik. Igazából egy külső vagy belső jelre várt hiába. Egy srác megpróbált leköpni a teraszról, de a hálón fennakadt a csula, s lassú nyúlással indult a mélybe. Mikor közvetlenül mellette ketrecharcba kezdtek, érezte, itt az alkalom az indulásra. Elsompolygott még a slózira, ahol az egyik piszoárt szemeteszsákba burkolták, s fölé írták: ROSSZ!!! Tipikusan nem futballokos megoldás. Észrevétlen, búcsúzás nélkül surrant ki az utcára, s indult bérleménye felé, ahol egy megválaszolhatatlan szemrehányó üzenet várta, bizonyítva, hallgatását csak a magány hitelesítheti.
Amikor a pályához értek, azt gondolta, végre megszabadulhat attól a régi képtől, melyet erről a helyről őriz magában: a vendég kispad alatt frissen gőzölgő emberi ürülék. Az első jelek biztatóak voltak. Az öltözőben rögtön megtalálta a vécé villanykapcsolóját. Akkor, régen, pont az tette kísértetiessé a helyet, hogy lámpa volt a budiban, de hozzá tartozó kapcsolót nem talált senki. Milyen erővel állnak ellen az előítéletek a valóság szivárgásainak, gondolta. A kispadok átkerültek az öltöző felőli oldalra, és nem volt alattuk semmi. A meccs nem úgy alakult, ahogy képzelték. A szokatlan taktikával teljesen összezavarta összeszokatlan csapatát. Szünetben, háromgólos hátrányban sem tudott nekik mondani semmit, gyakorlatilag maguk szervezték át magukat, aminek az lett az eredménye, hogy nem kaptak több gólt, de nem is rúgtak. A srácok többsége hazament a kisbusszal, kisebb részük a pálya környékén cigizve múlatta az időt. A kapitány két sört nyomott a kezébe búcsúzóul. Egy előző nap hallott fiktív párbeszéd jutott eszébe a távolodó játékosokat nézve.
— Te is, cimbi?
— Én is.
— Hát akkor zülljünk együtt!
Az erősen tartalékos felnőtteknek sem ment a játék, pedig három tizenegyest is kaptak. Kicsit örült, hogy nem vele foglalkoznak a szurkolók, hogy a metsző hideg szélben hallgatag fagyoskodhat. A meccs után szerencsére azonnal indult egy autó, amiben volt számára hely, de előtte még elszaladt a kinti budira. A falhogyozós részbe reménytelen volt a bejutás, vastagon szemét borította a padlót. A pottyantós fülke nyitva állt. A budi tetejét elegáns, de koszlott szövet fedte a luk körül, a betonpadlót pedig tucatnyi, különböző korú és állagú emberi potyadék. Óvatosan lavírozott közöttük. Így is kényszeresen sokáig törölgette lábát a fűben, mielőtt beszállt a kocsiba, ahol a tartományi központig az ő hallgatásában fuldokolt öt ember.
