A hazugság képviseletében

Aki irodalmat csinál vagy olvas, az egész biztosan értené, ha arról kezdenék beszélni, egy-egy fogalom milyen gyorsan elhasználódhat és évekig tiltólistára, vagy még legjobb esetben is várólistára kerülhet. Aki pedig nap mint nap használja a nyelvet, annak is fel kell tűnnie, hogy milyen illékony és kimerítő feladat árnyalni a fogalmait, még akkor is, ha elvileg a világ egyik legbonyolultabb nyelveként mindenre létezik legalább öt-hat szavunk. És akkor még nem is beszéltünk a politikai, filozófiai, pszichológiai vagy akár jogi fogalmainkról, melyeket az emberek annyit forgattak a fogaik között a hétköznapi beszélgetéseik, veszekedéseik vagy internetes kommentháborúk során, hogy még ha nem is roncsolódtak teljesen felismerhetetlenné, akkor is lepattogott róluk a zománc az évek alatt, mely valódi jelentésüket volt hivatott kifejezni.

Aki irodalmat csinál vagy olvas, az egész biztosan értené, ha arról kezdenék beszélni, egy-egy fogalom milyen gyorsan elhasználódhat és évekig tiltólistára, vagy még legjobb esetben is várólistára kerülhet. Aki pedig nap mint nap használja a nyelvet, annak is fel kell tűnnie, hogy milyen illékony és kimerítő feladat árnyalni a fogalmait, még akkor is, ha elvileg a világ egyik legbonyolultabb nyelveként mindenre létezik legalább öt-hat szavunk. És akkor még nem is beszéltünk a politikai, filozófiai, pszichológiai vagy akár jogi fogalmainkról, melyeket az emberek annyit forgattak a fogaik között a hétköznapi beszélgetéseik, veszekedéseik vagy internetes kommentháborúk során, hogy még ha nem is roncsolódtak teljesen felismerhetetlenné, akkor is lepattogott róluk a zománc az évek alatt, mely valódi jelentésüket volt hivatott kifejezni.

Lássuk hát be, meddő próbálkozás hangzatos vagy érzékletes szavakat csupán amiatt beleönteni a mondatainkba, hátha a másik fél majd ugyanúgy érti és szűri le magának azt, amit mi is megfogalmaztunk magunknak. Én legalábbis most éppen ezen töprengek, miközben egy olyan összeállítást nézegetek az interneten, amit egy grafikus apuka készített a kislányának aranyköpéseiből. Nézegetem a rajzokat, magukra hagyva kicsit a böngésző lapfülein toporgó, sok esetben toporzékoló hírportálok irományait a tüntetésekről, a jóslatokról, értekezéseket, amelyekben politológusok fejtegetik a tényállásokat, és azon tűnődöm, mennyire gyönyörű ez a fajta őszinteség, ami ebből a gyerekhangból kicseng. És hogy milyen nehezen érzékeli a szemem ennek az őszinteségnek vagy akár vele szemben álló kifejezéseknek a fényjátékait. Például a hazugság szavunk, amit még gyerekként tanulunk meg árnyalni, amikor még minden lépésünk és mozdulatunk őszintébb, mint egy beszélgetésbe keveredő freudi elszólás, amikor is úgy okoskodunk, ha a jószándék által vezérelve ferdítünk dolgokat, azzal csak füllentünk, ahogy azzal is, ha hallgatunk, mert félünk a megtorlástól. Először megtanuljuk ezt, aztán szépen begyakoroljuk szurokként formálni az arcunk, megkötni a legkisebb rezdülést is, akarattal változtatni a mimikánkon, visszafojtani a mosolyt és befolyásolni a szemöldök mozgását, hogy egyre inkább képesek legyünk a hazugságra.

Szóval itt vannak ezek a cikkek a lapfülek mögött, és amit az egyiken írnak, az biztosan gyökeresen ellentéte a másiknak, de mi azért megpróbáljuk mindenből levonni a tanulságokat, mert muszáj kibogozni egyetlen egy dolgot, amit legalább ha viszonylagosan is, de igazságnak lehet becézni. És akkor minek nevezzem a saját hazugságaim mindehhez képest, mert ennek a szónak mára már legalább akkora súlya van, mint a német megszállási emlékműnek a Szabadság téren, sokkal nagyobb súlya, mint bármelyik mindennapos hazugságnak, például amikor mesterségesen próbálunk kialakítani egy ideális képet magunkról a közösségi médiában, vagy mint azoknak a hazugságoknak, melyeket a rossz házasságban élők mondogatnak, vagy a félrelépők, a megrekedők, a bliccelők, a munkahelyüket vagy az iskolát kerülők, az elhagyottak vagy a gyászolók, akik megpróbálják elferdíteni magukban a múltat, de tonnában mérve talán a legnagyobb nehezék az a fajta hazugság, aminek segítségével valaki a saját morális értékeit is képes megváltoztatni, hogy egy számára szimpatikusabb csoport tagja lehessen vagy pénzért tudatosan megtévesszen másokat.

Erkölcsi szempontból talán senki sem különb, sem az, aki önmagának, sem az, aki a környezetének ismételgeti ugyanazt a valótlanságot, hogy végül egy kicsit is jobban vagy jobbnak és tisztábbnak érezze magát. De akadnak azért ezek között olyan bűnök, amelyek teljes egészükben megbocsáthatóak. Így én csak azt szeretném, ha mától nem bélyegeznénk meg ezeket a tetteket egyetlen szóval, hanem annak szándéka és lényege szerint használnánk rá megérdemelten a füllentés, lódítás,  ámítás, nagyot mondás, ferdítés, hamukázás, hantázás, kamuzás,  megtévesztés, valótlant állítás, vetítés, ködösítés, svindlizés stb. szavainkat, hogy a hazugságot megőrizhessük pontosan olyan rettenetesnek, amilyennek ezekben a hónapokban/években lennie kell.