friss műút

-ról, -ről

Szolláth Dávid

Szolláth Dávid

(1975) irodalomtörténész, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, a Jelenkor folyóirat szerkesztője, a PTE-n tanít XX. századi magyar irodalomtörténetet, Pécsett él.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Szolláth Dávid: Korlátozott mágia
(Darvasi László: Taligás. Magvető, 2016)
2017. április 21.

A trilógia
A török hódoltság idején játszódó A könnymutatványosok legendája, a 19. században, a forradalom és szabadságharc korába helyezett Virágzabálók után megérkezett Darvasi László harmadik áltörténelmi regénye, a 18. századi tárgyú Taligás. Darvasi László sokműfajú és termékeny szerző, és úgy tűnik, a gazdag életművön belül újraképződik a tágasabb irodalmi rendszerre jellemző műfaji hierarchia. Hiszen már szinte kötelezőnek tűnhet az utóbbi évtizedekben, hogy költőből, novellistából egyaránt regényíró lesz. Akárhogy is indítja, és akármerre is vinné tehetsége az írót-költőt, a regényműfaj magához vonzza. A teljes jogú írósághoz ebben az irodalomrendszerben egy-két regényt le kell tenni az asztalra. S ha megvan a nagyregény, vagyis az a mestermunka, amelynek magas státuszát novelláskötet, verseskötet nem érheti el, akkor a következő lépés „felfelé” a mai Parnasszuson mi más lehetne, mint a regénytrilógia. A regény műfaji primátusának konszenzusa az írói ambíciókra és a befogadói figyelemre egyaránt hatással van, és ez már akkor kiemeli a Taligást az évente megjelenő Darvasi-kötetek (novellák, tárcák, mesekönyvek stb.) sorából, amikor még ki sem nyitottuk a kötetet.

Igaz, a három Darvasi-regény nem nevezhető abban a szigorú értelemben trilógiának, ahogy a Toldi-trilógia vagy mondjuk az első Star Wars-széria annak mondható. Azokban egy ember élettörténete vagy egy családi saga rendezi szoros egységbe a három művet, itt lazább a művek közötti kapcsolat. Más-más szereplők körül, más-más korban játszódnak a regények, de egy nagyobb léptékű históriai kontinuumban egyazon térség történelmének fejezeteiként mégiscsak összefüggnek, emellett többé-kevésbé hasonló poétika jegyében íródtak.

Sokféle kapcsolat kimutatható a három regény között. Kezdve az olyan apró kacsintásoktól, hogy a könnymutatványosok szekere, ponyváján a nagy könnycseppel a két későbbi műben is feltűnik, az olyan általánosabb analógiákig, hogy a közép-európai vándorlás motívuma mindegyik regényben központi. Ezeket a Darvasi-szakirodalom bizonnyal szorgalmasan össze fogja gyűjteni. Ami a három regény összevetésekor leghamarabb feltűnik, az az, hogy a Taligás jóval egyszerűbb a két korábbi műnél. A könnymutatványosok… történeteinek lehengerlő gazdagsága és a Virágzabálók különböző nézőpontokból elbeszélt, sokrétűen összefüggő fejezetei után a Taligást nagyjából egyvonalú történetmondás jellemzi.

A regény valószínűleg a fellelhető legegyszerűbb történetsémát alkalmazza, az utazás szüzséjét. Ez három nagy fejezetet ad ki magától értetődően. A: kiindulópont (Bécs) → B: út két hely között → C: célállomás (Szeged). A Taligásban ez a séma egy helyen van megbonyolítva, az utolsó előtti jelenet ugyanis a regény élére került, így: C/2. Szeged → A. Bécs → B. utazás → C/1. Szeged → C/3. Szeged.

Ha a rekonstruált sorrend szerinti olvassuk a regényt, az első jelenet zökkenőmentesen illeszkedik a negyedik és az ötödik közé.

Az előrehozott jelenetben, (mely a történet időrendjében a szegedi boszorkányégetés végkifejletét előzi meg) épp egy rohamból tér magához Taligás, és egy fura, formalinban ázó gnóm beszélő teteme meséli el neki, mi történt vele, amíg ő nem tudott magáról. Az olvasó, itt kezdve a könyvet, semmit nem ért. Hol vagyunk? Milyen évszámot írunk? Mi ez a taliga, ki ez a Taligás, miért köp vért, miféle rejtélyes alakok verték meg, és főleg ki ez az almaarcú gnóm a befőttesüvegben, akivel beszélget?

Ügyes figyelemfelkeltő fogás. Az egyébként lassan kifejlő, egyvonalú történet egyik kései kulminációs pontját előre dobjuk, és abból lesz az in medias res kezdet. „Blockbuster”-forgatókönyvek is élnek néha ezzel. Kell lennie ugyanis „nézőfogó” jelenetnek a filmidő első negyedében. Ilyen például egy hulla a kádban mint tipikus krimikezdő klisé, vagy egy ember pisztolycsővel a szájában, mint a Harcosok klubja első jelenetében, vagy egy gnóm tetemével beszélgető, összevert figura, mint a Taligás elején. Maga a történet aztán elmondja az előzményeket, hogy jutott hősünk idáig. Hatásos nyitány, de ami ezután jön, az már csak az „A→B→C”, azaz a térben-időben minden befogadói erőfeszítés nélkül nyomon követhető történet. Messze van már Darvasi azoktól a kilencvenes évektől, amelyekben az elbeszélő forma volt a próza fő kérdése, ebben a könyvben legalábbis visszatért a régi vágású, problémátlan történetmondáshoz, ez a regény posztmodernnek nevezhető elbeszélői eljárásokat már nem igazán tartalmaz.

A Taligás egyébként is szerényebb vállalkozás elődeinél. Itt nincs meg az első két regényre jellemző hömpölygő anekdotikus gazdagság, amellyel a mű azt ígérte az olvasónak, hogy a mindenkoron ezerféleképp széttagolt Közép-Európa integrálható valamiféle nagyszabású elbeszélő formában. Az egyszerűsödést és a kisebb epikai ambíciót könnyen lehet, hogy letisztulásként, az átlagolvasói kapacitással való bölcs megbékélésként fogják értékelni azok az olvasók, akiket fárasztottak Darvasi korábbi nagyregényei. Ők valószínűleg értékelni fogják azt is, amit eddig nem említettem, hogy a regényben egy detektívtörténet-séma is működik (az ilyenkor szokásos effektusokkal). Ám félő, hogy csalódott lesz az a Darvasi-olvasó, aki valamiféle trilógiabetetőző műre számított.

Az imént azt említettem, hogy többé-kevésbé hasonló poétika jegyében íródtak a regények. Úgy látom ugyanis, hogy a mágikus realista írásmód kérdése kínálkozik az összevetés tanulságos szempontjának, ám a Taligás ebben is eltér a korábbi két műtől. Ugyanis alkalmazza, de szkepszissel és korlátozott módon a mágikus realizmus stilisztikáját és szemléletmódját.

Mágikus realista vonások Darvasinál
Darvasi László áltörténelmi regényeit fel lehet úgy fogni, mint Mészöly Miklós kései poétikájának alternatív továbbírásait. Egészen leegyszerűsítve, Mészöly és Darvasi közös kérdése a következő: hogyan lehet a térség soknézőpontú, szabdalt, konfliktusos közösségi emlékezeteit úgy nagyepikai formába foglalni, hogy az elbeszélés ne redukálja a soknézőpontúságot, a töredezettséget, azaz ne legyen totalizáló. A totalizálás elkerülése érdekében le kellett mondani egy sor olyan elbeszélőeszközről, amely a modern történelmi regény lényegi sajátossága volt. Többek közt a központi hősről (aki egy nép, egy nemzet reprezentánsa), az ok-okozatiságon alapuló cselekménymenetről (ami a történelmi eseményeket tragikus vagy dicsőséges mesternarratívában rendezi el, ezáltal a múltat szükségszerűen értelemmel telinek mutatja), az átfogó nézőpontról (amely problémátlanul hozzáférhetőnek tekinti máskor és máshol élt emberek tapasztalatait.). Ezek és más alkatrészek ideológiai tehertételei voltak a műfajnak. Darvasi Mészölyhöz hasonlóan műfaji alternatívákhoz fordult, egyrészt különböző 19. századi és korábbi műfajokhoz (krónika, románc, beszély), másrészt a kortárs mágikus realista írásmódhoz, amely ebben az időszakban lett latin-amerikai irodalmi jelenségből nemzetközi értelmezőfogalom.[1]

Persze tudjuk, korántsem csak két szerző kérdése ez, a jelenség jóval szélesebb körű, közép-európai mágikus realizmusról régóta jelennek meg publikációk.[2] Ha csak a magyar prózát nézzük, Gion Nándortól Bodor Ádámon át Dragomán Györgyig számos író esetében alkalmazza a kritika a mágikus realizmus fogalmát.

Úgy is feltehetjük a kérdést, mire jó a mágikus realista írásmód a közép-európai írónak. Természetesen sokféle válasz lehetséges, az egyik ezek közül az, hogy a kulturális hibriditás poétikai konstrukciói a mágikus realista írásmódban inspirálóak lehettek mifelénk is. A kulturális hibriditás közkeletű példája a karibi mestizaje, amelyet elsősorban, de nem egyedül García Márquez regényei hoztak közel. Itt nemcsak a sokgyökerű helyi kulturális hagyományok (afrikai, európai, indián stb.) elegyéről, hanem a helyi archaikusnak és a nyugati racionalizmusnak sajátos, harmadik minőséget létrehozó keveredéséről van szó. A nyolcvanas években, még a vasfüggöny idején, a két nagyhatalmi tömb határán kettészelt és láthatatlanná tett Közép-Európa korszakában ez néhány itteni értelmiséginek is egzotikus irodalmi mintát nyújtott a regionális ön-újradefiniálási kísérletekben. (Arról nem beszélve, hogy a dél-amerikai „boom” azt mutatta, hogy politikailag periférikus régió is kihordhat saját sikeres világirodalmat.) A közép-európai írónak egyrészt fontos lehet, hogy a mágikus realista írásmód kolonializmuskritika, amely a győzedelmes modern európai racionalizmus és a mágikus-népi gondolkodásmód konfliktusos találkozásait tudja megmutatni. Másrészt a kulturális hibriditás fogalma elkerülhetővé teszi az autentikus népiség romantikus hiedelemrendszerét, hisz ez annak is a belátása, hogy a népi sem „tiszta forrás”. A Mészölynél, Bodornál, Darvasinál található García Márquez-reminiszcenciák számomra ebben a tekintetben tűnnek izgalmasnak. De hármójuk közül csak Darvasi prózájában van jelentős szerepe a népi hiedelemvilágnak és a premodern elbeszélőformáknak mint a modern időfelfogást, a racionális európai történelmi tudatot provokáló mágikus gondolkodásmódok forrásainak.

A könnymutatványosok…-ban egy haszid legenda, a harminchat igaz ember története az ötletadó forrása a regényformának. Aaron Blumm, az egyik mutatványos mesél a „lámed-váv cádikok”-ról, azaz az emberiség minden nemzedékének megadatott „harminchat igaz ember”-ről, akiken a világ sorsa mindenkor múlik, és akik általában maguk sem tudnak kiválasztottságukról (A könnymutatványosok…, 197, 244, 269[3]). A megidézett legenda a regényforma kulcsa, a regény a történetet, immár zsidó gyökereitől eloldva, egész Közép-Európára alkalmazza. A különös könnymutatványosok mintha oltalmazói, válogatói volnának a térség népeinek fiai és lányai közül kiemelt embereknek, akiknek egyetlen közös tulajdonsága feltehetőleg a szomorúság, és akiknél ők időről időre feltűnnek sorsfordító pillanatokban. A könyv végére az eredeti öt mutatványos átadja a helyét az eddigi útjaik során megismert öt másik embernek (568). Azaz épp mint a harminchatoknál, a kiválasztottak száma állandó, a személyek viszont cserélődnek nemzedékről nemzedékre. Ebben a regényben a zsidó folklór kínálta a formaötletet ahhoz, hogy sok, bonyolultan összefüggő közép-európai történetet lehessen elmondani integratív, de nem alárendelő nagyepikai formában. Az eredeti legenda misztikuma, mágikus aurája az átdolgozás során is megmaradt, a regény újszerű és eredeti módon tudott megmutatni a miénktől eltérő, ugyanakkor mégis ismerős közép-európai észjárásokat.

Sokáig lehetne sorolni a tematikus-motivikus összecsengéseket. A száz év magánynak éppúgy középponti motívuma a megmagyarázhatatlan, sorsszerű szomorúság, amitől a Buendíák nemzetsége nem tud szabadulni, mint ahogy A könnymutatványosok…-nak az (lásd magát a könny főmotívumát). Báró Absalom Demeter udvarháza, az udvarház lakói, annak bukása nemcsak Gyulai Pál művére utal, hanem a Buendía-házra is. A Virágzabálók a cigány törzs szerepeltetésével tematikusan-motivikusan is közel kerül A száz év magányhoz.

A kolonializmuskritika szempontjából azonban érdemes azokra a szövegrészekre figyelni, amelyekben a nyugati civilizációnak és a törzsi vagy nemzetségi szerveződésű népcsoport találkozásának vagyunk tanúi. A Virágzabálókban Somnakaj úgy emlékszik, hogy Schütz doktor „egy félelmetes szerkezettel kivarázsolta őket a világból” (113[4]), amikor a cigányokat fényképezte, José Arcadio Buendía a Száz év magányban pedig igen meg volt szeppenve, amikor daguerrotípia készült róla, „mert azt gondolta, hogy az ember lassacskán elkopik, amint képe a fémlapokra kerül.” (57[5]) Mindkét példában az érintkezéses mágia logikájával értelmeződik az első látásra értelmezhetetlenül új, ezért kissé félelmetes technikai eszköz. A rólam készült kép nem lehet tőlem független, elvesz belőlem valamit, hiszen kizárt, hogy az ördögien ügyes masina ártatlan legyen, Gilagóg például eleve ágyút gyanít a fényképező masinában (Virágzabálók, 207).

A mágikus realista írásmód közkeletű meghatározása, hogy a szereplők a csodákat természetesnek tartják, a valóságot pedig csodásnak.[6] Ám a csodás való nemcsak az Alejo Carpentier értelmében vett csodálatos latin-amerikai természet, hanem igen sokszor a nyugati ember tárgyai, kacatjai, amelyekkel a „bennszülötteket” elkápráztatja és leigázza. A cilinder, a műfogsor, a jég a jégszekrényből, a mozi, a fonográf, a kolonizálók technológiai felsőbbrendűségének jelei is, amelyek mágikus karaktert kapnak, csodássá válnak. Ugyanakkor ezek mindig megbocsátó-ironikus hangvételű jelenetek: José Arcadio Buendía gyermeki lelkesedése a jég csodája láttán őt is és a Nyugat állítólagos „technológiai fölényét” is ironizálja.

A „mágikus”-ként és — mondjuk így — „nyugati”-ként jelzett nézőpont különbsége azonban nemcsak használati tárgyak, hanem a nyelv, egyes kifejezések kétféle, figuratív és szó szerinti értelmezésében is megmutatkozik. A pátriárka alkonyában a tábornok „eladta a tengert”, a Virágzabálókban pedig Péter „eladta a folyót”[7]. Mindkét mondat konkrét történelmi esemény metaforizációja. García Márqueznél arra utal a mondat, hogy eladták a halban gazdag kolumbiai tengerpart halászati jogát az USA-nak, a másik arra, amikor a gőzhajózás érdekében szabályozták a Tiszát. Az olvasó mindkét esetben érti a metaforát, hiszen az olyan kifejezéseket sem jut eszünkbe szó szerint érteni, mint „eladja valaki az országot”, „eladta a lelkét”, „az anyját is eladná” stb., tudjuk, ezek az árulás metaforái. A pátriárka alkonyának elbeszélője azonban szó szerint érti a kifejezést, annak példájaként, hogy a mágikus realista írásmódban mindent, ami félelmetes és ismeretlen, jelentésessé, képszerűvé, értelmessé kell tennie az elbeszélőnek.[8] Ugyanis a regény végén valóban jönnek a gringók „óriási, szivattyús kotróhajókkal”, felporciózzák és sorszámozott darabokban elszállítják a tengert, annak teljes élővilágával együtt, és nem marad más a helyén, mint „rideg holdpor-sivatag”[9]. A Virágzabálókban Klára García Márquez regényének elbeszélőjéhez hasonlóan úgy tesz, mintha nem értené, szó szerint venné a metaforát.

Péter felállt, tudja, Klára, én nemsokára eladom a Tiszát.
Klára kényszeredetten nevetett, a halakkal együtt, maga marha?
Bizony, az egész szegedi folyást, bólogatott Péter, a zakójába akasztotta az ujjait. Úgy düllesztett, mintha már véghez is vitte volna az üzletet… (Virágzabálók, 129.)

A két példában persze nem egészen ugyanaz történik, A pátriárka alkonya fantasztikus, túlzó leírással ironizálja a tenger eladásának főbűnét, Klára az idézett párbeszédben jóval kisebb súllyal, Pétert ugratva ironizál azon, hogy a férfi képtelenséget beszél. (Ráadásul a nyomvonal megváltoztatása, amit Péter tervez, tényleg fizikai valójában „vinné el” a folyót a helyéről.) Mindezzel együtt egyezik a két mondat abban, hogy ironikusan és idézőjelek között, de mágikus hatalmat tulajdonítanak Péternek illetve a pátriárkának. Azt implikálják, hogy ember rendelkezhet a természet erői felett, amire ráerősít a kijelentések mitológiai „tónusa” („Péter eladja a folyót”; „Prométheusz ellopta a tüzet”) És egyezik abban is a két mondat, hogy a tenger és a folyó eladásának metaforái árulásnak mutatják azt, ami „nyugati” szemszögből civilizációs előretörés (a magyar példában), illetve gazdasági dominancia (a karibi példában). A Tisza eladása az árvízi regényben arra utal, hogy a modern ember elárulta azt a világot, amelyet a folyó tartott el évszázadokig, annak minden értékével együtt. A folyószabályozás, a korszak talán legnagyobb infrastrukturális fejlesztése szüntette meg a lápvidékek ártéri kultúráját, legendáriumát, a vízi világot, a lagúnás-pocsolyás Szegedet, vagyis a regény mágikus-szimbolikus rétegének, a kérészeknek és a képzelt lényeknek a világát.

A Taligás – „korlátozott mágia”
A Taligásban a két korábbi regényhez képest korlátozott a mágikus elem.

Két elbeszélője van a regénynek. Az egyik Taligás, a másik egy formalinban ázó torzszülött embriótetem, akit egy híres énekesnő után Barbara Strozzinak hívnak. A tetem tehát elbeszél, és beszélget Taligással. Mások azonban „békának” hívják, félelmetes és érdekes csúfságot látnak benne, de nem hallják beszédét, énekét, azaz mágikus képessége csak Taligás számára valóság. Ugyanez mondható el a regény többi mágikus jelenségéről is. Például időnként fehér öklű és fehér, márványos csizmájú emberek érkeznek, akik nagyon megverik Taligást. A regény számít a figyelmes olvasóra, aki felismeri, hogy ezek a gyönyörű, félelmetes verések epilepsziás rohamok metaforizációi. A racionális kód felismerhető a metaforikus kód mellett: megtudjuk, hogy Taligás véres habot köp, önkívületi állapotba kerül, fél, hogy elharapja a nyelvét stb. Ebben az értelemben megbízhatatlan az elbeszélő, vagy legalábbis nagyon különböző értelmezése van saját világáról, mint a huszonegyedik századi, európai, feltételezhetően nem mágikus, hanem racionális gondolkodású Darvasi-olvasónak. (Emellett az ismeretlen, a félelmetes jelenségek mágikus karakterű megszemélyesítései másra is jók. Az, hogy a fehéröklűek jól megverik, hasonlít arra, ahogy a katonák, a részeg kötekedők és útonállók időről időre tényleg megverik, lefogják, kirabolják Taligást. Az elbeszélő ugyan megbízhatatlan, amikor a rohamot verésnek állítja be, ugyanakkor hiedelemvilága jó értelmezője életvilágának.)

Az eddigiek alapján tehát azért mondhatjuk korlátozottnak a mágiát a regényben, mert egyedül Taligásra jellemző a világ mágikus értelmezése, látása. A regény ugyanakkor izgalmasan játszik a mágikus és a nem mágikus határaival. Az egyik mellékfigura, Róth püspöki titkár igen figyelemre méltónak találja Barbarát és bizonyos respektussal van felé (ettől aztán Barbara azonnal beleszeret). Róthot nem sok választja el attól, hogy Taligáshoz hasonlóan ő is elkezdje hallani, érteni Barbara nem létező szavait. Azt mondtam, hogy Taligás képes csak mágikusan érzékelni a világot, de a regény lehetőségterében az is benne van, hogy esetleg más is eljuthatna erre a szintre. És más határátlépések is majdnem megtörténnek. Taligás előszeretettel barátkozik szobrokkal, biccent nekik, nevükön nevezi őket, barátként gondol rájuk. Mintha itt is megkezdődne egy-egy életre hívó párbeszéd élő és élettelen között, ami Barbarát feltámasztotta. (És ebbe a sorba tartoznak a regény ember-állat jelenetei is, például Hamlettel, a különösen értelmes és erős egyéniségű malaccal, vagy a néha állatiasan viselkedő emberrel, Juliusszal.) A legszellemesebb határátlépés persze az, amikor Barbara az elbeszélő, mint a végéről előrehozott nyitó jelentben is. Taligás eszméletvesztései után rendszeresen Barbara meséli el Taligásnak, hogy mi történt, miután őt a fehércsizmások kiütötték. Barbara az elbeszélt világ racionális szabályai szerint csak Taligás képzeletében beszél, mégis olyan dolgokat mesél el, amelyekről Taligás nem tudhat.

A regényben a mágia és a költészet szorosan összetartozik. Felmerül, hogy azért egyedül Taligásnak van mágikus képessége, mert egyedül neki van költői képzelete. (Róth pedig esetleg azért kerül ennek közelébe, mert ő is elkezd verseket írni, noha ez az aszketikus-félelmetes udvari intrikussal, a „szürke eminenciás”-típusú alakkal kicsit nehezen fér össze.) Taligás, a vándor könyvárus és versmondó, félművelt (olvasni tudó, de latinul nem értő) literátus. Stílusa, modern szenvelgései, bölcselkedései, szívernőségei, keserédes sóhajtozása alapján afféle századfordulós „bús poéta”, visszarepítve az 1720-as évekbe. Dilettáns Orfeusz, aki hisz a szó mágikus hatalmában. Mintha ez a sóhajtozás, ábrándozás, fájdalom volna a költészet. A regénynek meglehetősen egyszerűcske, kultikus, bár kétségtelenül nagy hagyományú költészetfogalma van. A költő a fájdalomból szépséget tud fakasztani. Nem véletlen az Apollót versenyre hívó, végül megnyúzott Marszüasz-szatír hangsúlyos említése (az ő szobrának biccent mindig Taligás). A regény egy másik közhelyszerű allúziója szerint a költészet olyan, mint Phalarisz király bronzbikája. Az elmés szerkezet — ismerjük a mesét — a benne elevenen megsütött emberek fájdalmát változatja gyönyörű, messzehangzó dallá. Minél nagyobb a fájdalom, annál szebb az ének. Az elképzelés persze ismerős már A könnymutatványosok…-ból is. A szekéren utazó öt allegorikus alak a Közép-Európának nevezett világrész minden fájdalmát varázslatos könnyekké — mézzé, üvegcseréppé, lánggá stb. — tudja párolni, ám csodálatos művészetüket mégis olcsó bazári látványosságként mutogatják.

Az orfikus hagyomány kópéregénybe szelídített változatához tartozik, hogy a Taligás minden veszélyes helyzetet túlél, mindenhová bejut szavalatainak, tetszetős beszédének köszönhetően. A nők sem képesek ellenállni szerelmes és erotikus verseinek (az ostoba és bumfordi Kelemen ezért irigyli tőle a szavalás tudományát) és Barbara is állandóan ezeket követeli tőle, mintha a kis halott test rá volna szorulva a versekre, mintha a költészet mágikus szer, függőség volna, amely napi adagokban életben tartja őt.

Különös azonban, hogy miközben a regény elbeszélőjének a tudata tele van mágikus és mitológiai képzetekkel, félelmekkel, erotikus ábrándokkal és irodalmi emlékekkel, a boszorkányságot teljesen varázstalanítva tárgyalja. Hogyan lehetséges, hogy Taligás „hallja” a formalinban ázó gnóm meséit, hogy „látja” a fehér csizmás embereket, azaz mágikus gondolkodású ember logikájával az élet fenyegető jelenségeit (mint a halál, a halvaszületés, a testi torzulás, az ismeretlen eredetű rohamok) megszemélyesíti és világa természetes részévé szelídíti, ugyanakkor a boszorkánypert a modern felvilágosult ember hűvös magabiztosságával egyszerű politikai színjátéknak, koncepciós pernek értékeli?

A szegedi boszorkánypörben az egyik vád az volt Rózsa Dániel (a vádlói által boszorkánykapitánynak kinevezett öreg kuruc földbirtokos) ellen, hogy eladta az esőt az ördögnek. A pátriárka alkonyából és a Virágzabálókból vett két korábbi példamondattól egy dologban jelentősen különbözik ez a formálisan nagyon hasonló mondat. Azokban egy-egy (folyóparti vagy tengerparti) népet megkárosító nagypolitikai döntés népi-mágikus értelmezéséről volt szó, itt viszont merő bűnbakképzésről, hiszen a Szegedet sújtó rendkívüli aszálynak nem lehetett ember az oka. Ám a mágikus gondolkodásmód működése (vagy regénybeli működtetése) szempontjából irreleváns az a kérdés, hogy volt, lehetett-e a mi tényfogalmunknak is megfelelő referenciája az adott mágikus eseménynek. Mindhárom mondat („A tábornok eladta a tengert”, „Péter eladta a Tiszát”, „Rózsa eladta az esőt”) azt implikálja, hogy létezhet olyan gonosz hatalom, amely a természeti törvényeknél erősebb, sőt ezzel a rendkívüli hatalommal ember is rendelkezhet. Ám ezt a mondatot csak mint a boszorkánypörrel kapcsolatban fellelhető adatot ismétli a regény, és mint a boszorkány-tematika minden elemét, mai racionalizmussal szemléli, képtelenségnek, a kirakatper egyik fogásának mutatja. Ezért is beszélhetünk tehát korlátozott mágiáról a regény kapcsán. A mágikus gondolkodásnak a történeti források által úgyszólván tálcán kínált dokumentumait különös módon nem aknázza ki a Taligás, az a regény, amely egyébként nem tartózkodik mágikus elemektől.

A boszorkánypert a politikai manipuláció működésének modelljeként használja fel a regény. (Bécsből elterveznek egy koncepciós pert, amely majd megoldást hoz az alföldi város feszültségeire. Róth, a — felette meglepő módon vörös hajú — püspöki titkár és Taligás egyaránt aktora a furmányos politikai cselszövésnek.) A Darvasi által bemutatott boszorkányper a koncepciós perekről szóló mai, huszadik századi tudásunkat tükrözi. (Például azért nem alkalmas a zsidóság ezúttal a bűnbak szerepre, mert a városban összesen egy zsidó család él.) S a mágikus realista formálás szempontjából meglepő ábrázolás kérdését visszaigazolja a szerkezeti aránytalanság is. A boszorkányüldözést és a pert az utolsó negyven oldal beszéli el, a boszorkányüldözés előzményének tekinthető városi politikai intrikáról pedig az azt megelőző negyven oldal szól, de van körülbelül 280 oldal, amelyben egy szó sem esik boszorkányokról. A kiindulópont világa (Bécs) és célállomás világa (Szeged) között egyébként is nagyon kevés kapcsolat van, a regény érdemeként mindenestre elmondható, hogy Taligás alakja, illetve Taligás és Barbara kettőse olyan jól kidolgozott, hogy képesek összefogni a regényt, és az nem esik szét különálló részekre.

Miután a politikum láthatóan tétje a regénynek, és nem csupán a „politikai krimi”, „udvari intrika” olvasást dinamizáló masinériája miatt szól erről is a regény, felmerül, hogy talán allegorikus-áthallásos értelmezése is elképzelhető. (Takáts említett kritikájában már a Virágzabálók…-ban is látja a politikai példázat lehetőségét.) Ha így olvassuk, akkor megkockáztatható, hogy a török elűzése utáni kor a szovjet birodalom összeomlása utáni Magyarországra utal. A Szegeden egymással vetélkedő magyarok, németek, szerbek, a helyi, a püspöki és az udvari hatalom mérhetetlenül alacsony színvonalú politizálása, s közös eredményként egy szégyenletes (a maga korában már meglehetősen anakronisztikus, középkorias) boszorkánypert felmutatni képes összefogása akár a rendszerváltás utáni magyar politikát is eszünkbe juttathatja. A regényben a szabadságukkal élni nem tudók legfőbb kérdése, hogy ki éget meg kit.

Eddig amellett érveltem, hogy a mágikus elem korlátozása a mágikus és nemmágikus határának feszegetésekor eredeti és izgalmas megoldásokat eredményezett a Taligásban, a boszorkányság tárgyalása esetében viszont ellentmondásos eredményre vezetett. A regénytől kicsit megint távolabb lépve azonban érdemes elgondolkozni azon, hogy — függetlenül attól, hogy sikerültnek értékeljük-e — a mágikus elem korlátozásának van-e valami relevanciája a történelmi regény műfaját illetően.

Arra gondolhatunk, hogy a történelmi imagináció, a történelem szövegszerű felfogása, a mágikus elemek felhasználása ugyan nagy sikerre vitte a kilencvenes években az „áltörténelmi” regényeket, ugyanakkor az ezredforduló környékétől sorra jelennek meg olyan történelmi regények, amelyek a játékosság, a metafikció, a fantázia, a potencialitás, a képzelet helyett a szembenézés, a saját múlt, a közösségi emlékezet, a dokumentumok feltárása, az érintettség fogalmaival értelmezhetők. Ezek a művek — anélkül, hogy szerzői neveket sorolnék — jellemzően a huszadik századnál maradnak, és nem mennek vissza a könnyebben legendásítható, varázslatossá tehető régmúltba, továbbá nem volna tisztességes ezeket áltörténelmieknek nevezni, noha ez a fogalom a kilencvenes években a legkevésbé sem számított degradálónak. Elképzelhető tehát az is, hogy a Taligás szemléleti egyszerűsödése és mágiájának „korlátozása” a két korábbi regényhez képest Darvasi László pályáján is kibontakozóban lévő szemléleti-poétikai módosulásnak a jele.

Megjelent a Műút 2017059-es számában

___________________________

[1] A Mészöly- és a Darvasi-próza összefüggését itt nem érdemes tovább részletezni, de szerencsére írtak már erről többen. Takáts József legutóbb és összefoglalólag a Virágzabálók kapcsán (A világ visszavarázsosítása, Jelenkor, 2010/5, 547), illetve erről a kérdésről szól Győri Orsolya neten olvasható doktori disszertációjának egyik fejezete. (Elbeszélésmód és téralakítás. A mészölyi „magyar Orlando” epikai princípiumainak átmenetiségéről, ELTE, 2009, http://doktori.btk.elte.hu/phil/gyoriorsolya/diss.pdf).

[2] Lásd például a pozsonyi World Literature Studies nemrég megjelent tematikus számát (2016/2, szerk.: Görözdi Judit és Radoslav Passia), mely a közép-európai mágikus realizmussal foglalkozik a szlovák, cseh, szerb, román és magyar prózát vizsgáló tanulmányaiban.

[3] A könnymutatványosok legendája, Jelenkor, Pécs, 1999. A haszid legendát illetően lásd: Gershom Scholem: A harminchat rejtett igaz ember a zsidó hagyományban (ford.: Bendl Júlia) = G. S.: A kabbala helye az európai szellemtörténetben. Válogatott írások I., Atlantisz, 1995, 75–81. És Borges is tárgyalja a „Lamed Wufnikok”-at Képzelt lények könyvében (ford.: Scholz László, Helikon, Budapest, 1998, 79).

[4] Itt és a továbbiakban a hivatkozások forrása: Darvasi László: Virágzabálók, Magvető, Budapest, 2009.

[5] Gabriel García Márquez: Száz év magány, ford.: Székács Vera, Magvető, Budapest, 1971.

[6] Vö. Bényei Tamás: Apokrif iratok. Mágikus realista regényekről, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997, 56–57.

[7] García Márquez regénye, A pátriárka alkonya nem mágikus realista mű, de vannak mágikus realista sajátosságai, és az itt elemzett jelenet is ilyen.

[8] Vö. Bényei: i.m ., 96­–97.

[9] Gabriel García Márquez: A pátriárka alkonya, ford.: Dely István, Magvető, Budapest, 1978, 252, 254.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!