friss műút

-ról, -ről

Bárány Tibor

Bárány Tibor

(1979) filozófus, kritikus. Doktori disszertációját 2012-ben védte meg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (Intenzionalitás: szavak, képek, gondolatok). 2001 óta rendszeresen jelennek meg tanulmányai, kritikái; utóbbiak elsősorban az Élet és Irodalom, a Népszabadság, a Jelenkor és a Holmi hasábjain. 2008-ban Junior Prima Díjat kapott Irodalom kategóriában. Tanulmánykötete: A művészet hétköznapjai (Műút-könyvek, Miskolc, 2014). (Fotó: Hámori Zsófia)

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Bárány Tibor: Alternatív irodalmi tények
(Turi Tímea [szerk.]: Körkép 2016. Magvető, 2016; Erős Kinga [szerk.]: Az év novellái 2016. Magyar Napló, 2016)
2017. április 12.

Kötter Tamás novellája, az Egy sziget lehetetlensége kis híján pontosan a Körkép 2016 antológia aranymetszésében található. Kiemelt helyzetét a véletlennek köszönheti: a kötetben a szerzők vezetéknevének ábécésorrendjében követik egymás a szövegek, Becktől Ungváryig. A novella ügyes kezű Houllebecq-átirat (vagy -utánérzés). Az életének üressége elől enerváltan menekülő ingatlanügynök — „Tulajdonképpen mindenem megvolt, jó állás, szerető család, új lakás, új kocsi, mégis unatkoztam, és aki unatkozik, az mindig egy kicsit boldogtalannak is érzi magát” — dúsgazdag üzletembernek kiadva magát egyetemista prostituáltakkal találkozgat az üresen álló, bérlőre váró lakásokban. Kisvártatva beüt a gazdasági világválság, a főhős-elbeszélő pedig beleszeret az egyik „lányba”; be is költözteti egy elegáns bérleménybe, ám hamarosan lebuknak — majd újabb fordulat következik, amelyről immár nem illendő tájékoztatnom a novella reménybeli olvasóját, aki a műfaji utasításoknak megfelelően él-hal a csattanóért. Az Egy sziget lehetetlensége az egyenletesen magas színvonalú antológia sikerültebb írásai közé tartozik (jóllehet az első tízbe talán éppen nem kerülne bele a harminchétből).

Kötter Tamás novellája, az Egy sziget lehetetlensége kis híján pontosan Az év novellái 2016 antológia közepén található. Sajátos helyzetét a véletlennek köszönheti: a kötetben a szerzők életkora alapján követik egymást a szövegek, a legidősebb, 1935-ös születésű Ferdinandy György önéletrajzi elbeszélésétől a legfiatalabb, 1986-os Stenszky Cecília írásáig. Kötter novellája kissé túlírt Houllebecq-átirat (vagy -utánérzés). A főhős-elbeszélő semmit nem bíz az értelmezői önkényre: mindent megmagyaráz, mindent egyértelművé tesz — ettől pedig a szöveg kissé szájbarágóssá, helyenként iskolássá válik. Az Egy sziget lehetetlensége bár az antológia sikerültebb írásai közé tartozik (biztosan benne van az első tizenötben a huszonkilencből), nyomába sem ér a Körkép 2016-ban olvasható Kötter-szövegnek.

Pedig a két írás legfeljebb néhány százalékban különbözik egymástól. Az év novellái 2016-ba beválogatott elbeszélés mindössze fél oldallal hosszabb, de a különbség ezúttal sokat számít. Míg KötterKörkép elbeszélő-főhőse így jellemzi magát: „Meglehetősen kellemes és gondtalan életet éltem, életemben először egy kicsivel az átlag fölött kerestem, és persze költöttem is”, addig KötterNovellák mindezt megtoldja egy mondattal: „Már csak egy rossz álomként gondoltam vissza életem azon szakaszára, amikor tanárként megpróbáltam a technótól meg mindenféle más zenétől elhülyült szakmunkástanulók fejébe beleverni a magyar irodalmat”. Az olvasónak KötterNovellák nem ad sok esélyt a félreértésre (dőlttel a KötterKörkép szövegében nem szereplő részletek): „Meggyőztem magam, hogy van esélyem a huszonéves lányoknál, hogy biztosan van köztük olyan, akinek meghalt az apja, vagy elhagyta a családját, és most apakomplexusban szenved, így majd örömmel fogadja az ajánlatomat”. Vagy: „Hazudnék, ha az állítanám, hogy én nem izgultam, de persze vigyáztam, hogy ne vegye észre. Megpróbáltam komolynak és határozottnak tűnni, aminek az lett a vége [KötterKörkép: amiből az lett], hogy hülyén mosolyogtam.” A főhős-elbeszélő a politikai értékelés terén is biztosra megy: „A kormány előbb természetesen kijelentette, hogy az ország gazdasági állapota stabil — mi mást is mondhatott volna —, és a válság az országhatároknál megáll”. És ami a főhős prostituáltakkal való korábbi kapcsolatát illeti, KötterKörkép negyedik oldalán ezt olvashatjuk: „…színtelen hangon így folytatták: »Vedd le a ruhád! Feküdj az ágyra! Mit szeretnél?«” — KötterNovellák megfelelő helyén viszont ezzel találkozik az olvasó: „…színtelen hangon így folytatták: »Mit szeretnél? (Általában a kétszeri szeretkezést választottam, natúr franciával, és ha volt rá lehetőség, csókkal.) Vedd le a ruhád! (Levettem.) Feküdj az ágyra! (Ráfeküdtem.)«”

A Kötter-szöveg két változatának különbsége nem csupán azért érdekes, mert rávilágít arra a régi, közhelyes igazságra, hogy minden írásnak jót tesz, ha egy gondos szerkesztő kihúzza belőle a felesleges mondatokat. (A jó író nem onnan ismerszik meg, hogy a leadott kéziratban nincsenek felesleges mondatok — a jó novella viszont igen.) Hanem azért is, mert segíthet választ adni a kérdésre: vajon mennyiben fest más képet a kortárs magyar irodalomról a két antológia.

Ha egy fejlett irodalmi érzékű, de a kortárs magyar kontextusról mit sem sejtő marslakó a kezébe venné a két — nem különösebben szép kivitelű — kötetet és felületesen átlapozná, tanácstalanul rázná a fejét. (Tegyük fel, hogy a marslakónak van keze, feje, és fejrázással fejezi ki a tanácstalanságát.) Mindkét antológia reprezentatív válogatást kíván nyújtani a 2015-ös Könyvhéttől a 2016-os Könyvhétig megjelent magyar nyelvű elbeszélésekből (Körkép: „kisprózák”, Az év novellái: „novellák”); a Körkép szerkesztője kizárólag folyóiratokat, Az év novelláié folyóiratokat és novellásköteteket forgatott a kötet összeállítása során. A marslakó azt várná, hogy a két antológia együttesen megjelenít majd valamiféle kritikai konszenzust: ha eltekintünk a szerkesztők személyes ízlésének különbségétől, a megcélzott olvasótábort képező értelmező közösségek tagjainak részlegesen eltérő esztétikai preferenciáitól, valamint a sajátos kiadói stratégiától, egyszóval ha megfelelően súlyozzuk az adatokat, végül csak összeáll a kép a kortárs magyar próza élvonaláról és legfontosabb szerzőiről. A marslakót tehát először az átfedések érdekelnék — és a legnagyobb meglepetésére alig találna átfedést a két antológia között. Kötter Tamás mellett mindössze két olyan szerző van, akinek az írása mindkét gyűjteményben helyet kapott: Ferdinandy György és Jászberényi Sándor; igaz, ők Köttertől eltérően más és más szöveggel szerepelnek a két antológiában. A Körkép és Az év novellái tartalomjegyzékét végigfutva egymás mellett álló és egymással alig érintkező kortárs irodalmi kánonok képe jelenik meg az olvasó lelki szemei előtt. (Amennyiben vizuális típus, és el tud képzelni egy kánont, illetve kettőt. Más esetben csak a gondolat fogalmazódik meg benne — ellenállhatatlanul.)

Vajon nem egyszerűen az áll a háttérben, hogy az antológiák szerkesztői — érthető részrehajlással vagy tudatos stratégia jegyében — elsősorban a saját kiadójuk szerzőinek írásai közül válogattak? Tanácstalan marslakónk nem lenne rest, és végigszámolná, hogyan oszlik meg a két gyűjtemény szerzőgárdája a kiadói háttér szempontjából. (Az év novellái szerkesztője megkönnyítette a dolgát: a kötet végén olvasható szerzői életrajzok kötelező elemként tartalmazzák, hol jelent meg az alkotó legutóbbi könyve. Számoljunk úgy, hogy egy szerző akkor tartozik mondjuk a Kánon Plusz Kiadóhoz, ha legalább a két előző könyve a Kánon Plusz Kiadónál jelent meg, vagy az előző kötete ott jelent meg, és nyilvánosan tudható, hogy a következő is ott fog, vagy csupán egyetlen kötete van, de azt a Kánon Plusz gondozta. Lesznek persze bizonytalanságok, de kicsire nem adunk.) A Körkép 2016 harminchét alkotója közül tizenháromról mondhatjuk, hogy a Magvető Kiadó szerzője lenne, tehát mindössze az alkotógárda bő harmada tartozik a „saját” szerzők közé; tízen a Kalligramnál vannak, hárman jelenkorosok, két-két író műveit az Európa és a Prae gondozza, négyen más kiadókhoz tartoznak, hármójuknak még nincs saját néven megjelent prózakötetük. Az év novellái 2016 huszonkilenc szerzője közül tizenhárman a Magyar Napló kiadóhoz tartoznak, ketten-ketten az Orpheusz és a Kalligram szerzői, kilencen más kiadóknál vannak, hárman nem publikáltak korábban prózakötetet. Rendkívül érdekes, hogy míg a Körkép 2016-nak van olyan szerzője, akinek a műveit a Magyar Napló Kiadó gondozza (Ferdinandy György), addig Az év novellái 2016-ba végül egyetlen magvetős szerző sem került be. Mégsem mondhatnánk, hogy a kiadói szempont mindent megmagyarázna. Ha eltekintünk a „saját” szerzőktől, és tudomásul vesszük, hogy a két antológia szerkesztői a piaci verseny miatt nem nagyon válogatnak a rivális gyűjtemény kiadójához tartozó szerzők írásai közül, a Körkép 2016 szerzőinek/szövegeinek szűk kétharmada és Az év novellái 2016 szerzőinek/szövegeinek bő fele között még bőven lehetne átfedés. De nincsen — két kalligramos szerző, Kötter Tamás és Jászberényi Sándor írásait leszámítva. Vajon miért nincs?

Az intézményes háttér különbségéről talán többet árul el, ha megvizsgáljuk a szóban forgó szövegek első megjelenésének helyét. A Körkép 2016 szerkesztője tizenkét folyóiratból (közöttük egy hetilapból) válogatott be írásokat az antológiába, Az év novellái 2016 szerkesztője tizenegyből (plusz a kérdéses időintervallumban megjelent novelláskötetekből). Marslakónk már meg sem lepődik: összesen négy átfedést talál a két listában (Alföld, Bárka, Hévíz, Kortárs). A 2000-ben, az ÉS-ben, a Helikonban, a Jelenkorban, a Kalligramban, a Műhelyben, a Műútban és a Mozgó Világban csak a magvetős antológia szerkesztője talált beválogatandó szöveget; az Eső, a Hitel, az Irodalmi Jelen, a Korunk, a Magyar Napló, a Székelyföld és a Tiszatáj prózarovata viszont csak a Magyar Napló-kiadvány szerkesztőjének keltette fel a figyelmét. Tiszta helyzet: a két antológia a kortárs magyar irodalmi intézményrendszer más és más szereplőihez kötődik, a szerkesztők pedig nem gyakran tévedtek át a szomszéd intézményekhez tartozó kulturális vadászmezőkre (vagy ha áttévedtek is, nem találtak olyasmit, ami felkeltette volna az érdeklődésüket).

Marslakónkat ezen a ponton már csak egyetlen kérdés izgatná: vajon az intézményes különbségek (kiadói háttér, eredeti megjelenés helye, a szerző szervezeti affiliációja) vajon együtt járnak-e valódi poétikai különbségekkel, vagy a két antológia kánonjavaslata csupán a konkrét szövegekben és a szerzői névsorban különbözik egymástól?

A kérdésre nem könnyű egyértelmű választ adni, elvégre hatvanhat szöveg sokféle szempont szerint csoportosítható; és nem világos, van-e olyan poétikai rendezés, amely éppen a fenti harminchét plusz huszonkilences felosztást adja ki (egyetlen átfedéssel). Egyvalamit leszögezhetünk: mindkét antológiában a klasszikus, realista poétikákkal dolgozó írások vannak túlsúlyban. (Mintha igaza lenne mindazoknak, bólogatna tudálékosan a marslakó, aki bár vajmi kevéssé ismeri a magyar intézményes kontextust, de sokat olvasott, Bán Zoltán Andrástól Margócsy Istvánig, akik szerint a realizmus és nem-realizmus ingája újból a realizmus irányába leng ki.) A fantasztikus zsánerek szinte teljesen hiányoznak a két antológiából — leszámítva Benedek Szabolcs horrornovelláját és Mezey Katalin apokrif Krisztus-legendáját (Az év novellái). Fantasztikus elemek ugyan megjelennek egy-egy tárcanovellában — Cserna-Szabó András írása az improvizatív, élvezetalapú kultúrafogyasztást metaforikusan összekapcsolja a testi szerelemmel, s a váratlanul durva, irreálisan erőszakos zárlat nagy erővel jelzi e hedonista projekt kockázatait (Körkép); Molnár Vilmos novellájában Csíkcsicsó és Csíkszentdomokos között félúton felszáll a vonatra az Isten, aki eleinte Szőcs Géza, majd Bodor Ádám, végül Vári Attila figurájához válik hasonlatossá, ám egyik alakjában sem ad egyértelmű választ a magyarság sorsát firtató kérdésekre (Az év novellái); Nagy Koppány Zsolt naplóformában megírt humoros elbeszélésének azonos nevű főhőse dél-amerikai bűnözők angoltanárává válva irreális testi-lelki megaláztatások áldozatává válik, s eközben a szöveg egyik kulcsmondata mintegy előre jelzi a 2016 tavaszán kirobbant KMTG-botrányt: „…átadtam a névjegykártyámat, miszerint Nagy Koppány Zsolt angoltanár vagyok (nem adhatok el mást, csak mi lényegem)” (Az év novellái) —, ám e fantasztikus elemek szinte kivétel nélkül a zsánerkonvenciók ironikus vagy humoros megidézésének célját szolgálják. A metanarratív fantasztikum szintén nem különösebben jellemző az írásokra. A „mese” és a mesélés folyamatát végig problematizáló (az író betegségének kontextusában különösen megrendítő) Esterházy-szövegen kívül összesen három olyan írás akad, amelyben az elbeszélői alaphelyzet „megbillen”: Gerőcs Péter narrátora a szó szoros értelmében besétál egy fesztiválról készült reklámfotóba; Morsányi Bernadett novellájában Dobó István szobra megszólal, s átgondolt magánéleti tanácsokat ad az „esztéta” barátjával Egerbe utazó főhősnőnek (az írás a korai Bereményi-novellákat vagy a hetvenes-nyolcvanas évek novellisztikáját idézi); Selyem Zsuzsa egy kutyát választ narrátornak, hogy legyen kinek hitelesen, mintegy első kézből vagy mancsból előadni az allegorikus történetet a „bestiává” válásról. (Mind a négy szöveg a Körképben jelent meg.)

Az antológiákban olvasható novellák zöme lélektani vagy szociológiai értelemben hiteles ábrázolásra törekszik. Mindaz, ami a szövegekben elénk tárul, az olvasóval kötött szerződés értelmében megtörtént vagy megtörténhetett volna a számunkra ismerős világban. S teszik ezt viszonylag változatos eszközökkel: a főszereplők tudatszintjének és perspektívájának érzékeltetésétől (szabad függő beszéd, a gondolatfolyam „kihangosítása”, monológ) az események, helyszínek és szereplők elbeszélői kommentár nélküli, érzelemmentes láttatásáig, vagy akár artisztikusan megformált, irodalmiasan emelt prózanyelv alkalmazásáig. A formai változatosság legalább ennyire jellemző: életkép- vagy jelenetközpontú novellák (amelyekben az elbeszélő által kimerevített hétköznapi vagy sorsfordító pillanatban feltárul a múlt) váltakoznak ráérős, történetmesélő elbeszélésekkel, hol csattanóval, hol anélkül; az anekdotikus szerkesztésmód a legkevésbé sem idegen a novelláktól. Részletes névsorolvasás nélkül: a két kötet abszolút csúcspontját számomra Csabai László és Dragomán György írása jelentette, de e kategórián belül Darvasi László, Garaczi László, Jászberényi Sándor, Kontra Ferenc, Koszta Gabriella, Lajtos Nóra, Márton László és Szvoren Edina írása is emlékezetes élményt nyújthat az olvasónak (Kontra és Lajtos szövege Az év novelláiban, a többi a Körképben jelent meg, Jászberényi, láttuk, mindkét antológiában szerepel).

Az egyetlen valóban komolyabb poétikai különbség: Az év novelláinak szerkesztője sokkal hangsúlyosabb szerepet szánt a relatíve egyszerűen „megfejthető”, a hétköznapi groteszk cselekményt az emberi kiszolgáltatottságról, a szülőföld elvesztéséről vagy az emberi természet sötét oldaláról szóló allegóriává növesztő elbeszélésnek, illetve a vallomásos, önelemző esszének. Ami az előbbit illeti: az antológia két mélypontja Horváth (EÖ) Tamás írása az éjszakai buszjárat vezetőjéről, aki igazságot tesz, és megbünteti mindazokat, akiktől az alsó-középosztály tagjai mostanában szorongani szoktak („randalírozó”, részeg fiatalok, rablók, végrehajtók, gazdag ügyvédek és szívtelen üzletemberek, a tévészékház 2006-os ostromának résztvevőit „rommá verő” rohamrendőrök); illetve Marosi Gyula novellája a fiatal apáról, aki 1972 nyarán a Balaton-parton egy hivalkodóan ízléstelen építmény tövében életre szóló ismeretséget köt az irracionális gyűlölet működésével („De tudtam, hogy a mindenféle gyűlöletek kibogozhatatlan gubanca összefon személy szerint is — azért, mert fehér a bőröm [?], mert magyar vagyok [?], mert keresztény [?], akár a szemem színe, termetem vagy férfiúi testi megjelenésem miatt…”). Bálint Péter megrázó esszéje viszont Az év novellái csúcspontja: az elbeszélő brutális őszinteséggel számot vet azzal, milyen viszony fűzi az édesapjához, s hogyan változott meg ez a viszony az idős férfi haldoklása során. (Lajtos Nóra szintén kiemelkedő írása egy pszichiátriai kezelés alá vont fiatal nőről szintén felveti az önéletrajziság gyanúját — ám a szöveg nem ad egyértelmű utasítást arra, hogy részben személyes érdekű dokumentumként olvassuk.)

Természetesen mindez nem jelenti, hogy a Körképből hiányozna az önéletrajziság vagy kvázi-önéletrajziság (lásd Szil Ágnes vagy Térey János írásait), vagy akár az esszénovella műfaja (lásd Ungváry Rudolf kötetzáró szövegét). Ha mégis rákényszerülnénk, a következő szabályszerűséget fogalmazhatnánk meg: Az év novellái átlagos írásának elbeszélője jóval nagyobb eséllyel egyértelműsíti a szöveg jelentését, mint a Körkép átlagos írásának narrátora, és a Magyar Napló kiadványában sokkal gyakrabban találkozhatunk az elbeszélésbe ékelődve esszéisztikus részletekkel (akár a szereplői megszólalásokban is), mint a magvetős kiadványban. (Kötter írása akadálytalanul illeszkedik mindkét megjelenési helyhez: szűkszavúbb változat az ultizóknak, bőbeszédűbb a betlizőknek.)

Marslakónk azonban nem lenne elégedett. Tényleg ez a nem túl jelentős fokozati különbség lenne a rivális kánonjavaslatok poétikai tartalma? (Amely poétikai különbség ráadásul számos novellára nem áll: Böszörményi Gyula hátborzongató elbeszélése Az év novelláiban nem tartalmaz semmilyen tanulságot, Márton László írása a Körképben viszont igen, bármilyen ironikusan elbizonytalanított formában is, és a többi.) Vagy koncentráljunk inkább a tematikus kérdésekre? A Körkép harminchét írása közül kilencnek Budapest a helyszíne, további tizenegynek közelebbről meg nem nevezett magyar város, és csupán hat elbeszélés cselekménye játszódik kisvárosban vagy falun. Az év novellái esetében ezek a számok így festenek: két budapesti novella, kilenc magyar nagyvárosban játszódó, tizennégy kisvárosi vagy falusi cselekményhelyszín. Mindez szoros összefüggésben áll azzal, hogy az antológia három novellájának főszereplői is a szovjet csapatok elől menekülnek 1945-ben (Jámborné Balog Tünde, Berta Zsolt, Stenszky Cecília), illetve hogy számos írás választja témájául ember és természet viszonyát, vagy a falu világának pusztulását (például Kemsei István és Gy. Szabó András esszéi — sajnos ezek is kimondottan gyenge szövegek).

Persze marslakónk minderre jóval egyszerűbben is rájöhetett volna. Elég, ha megnézi a két kötet első és utolsó mondatát. Az egyik köteté: „A férfi az ablaknál áll, és nézi, amint az alkonyat vérvörösre festi az ég alján a középmagas gomolyfelhőket.” — „Vajon tudott volna-e változtatni a sorsán?” A másiké: „Nagy tévedés az élet.” — „Mindenki megvan.”

Megjelent a Műút 2017059-es számában

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Marosi György
Ideje: 2017-04-12, 12:52

Érdekes írás. Ahogy látom, az antológiák is szekértáborok szerint szerveződnek. Az egyik mélypontnak mondott írást (kitalálható a szerző nevéből, melyik érintett meg személyesen is) egy felolvasáson hallva éppen az idézett mondatok miatt erősen meghökkentem, de ezzel ott és akkor akár egyedül is lehettem. Ilyenek vagyunk. Olyanok, amilyenek, de nem szeretjük, ha a szemünkbe mondják.

Szólj hozzá!