friss műút

-ról, -ről

András László

András László

(1966, Budapest) író. 2010-ben jelent meg az Egy medvekutató feljegyzései című regénye, 2016-ban Világos indul című verseskönyve.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Medvészet

András László: Örök visszatérés V. — Az utolsó út

2017. március 28.

Aztán pár hét múlva mégis meghalt valami elégtelenségben. Az Isten tudja, ki intézte a temetést. Vagy az ördög. De mégis inkább előbbi, mert rendes temetőbe temették. Vagy csak manapság már nem adnak az ilyesmire. Mindenesetre valaki kirakott egy partecédulát a Serpenyő ajtajára.

Jóval előbb kimentem, nem sokat aludtam az éjjel. Nem a Doki miatt. Vannak ilyen éjszakák, amikor az ember tehetetlen azzal szemben, mit művel az agya. Mikor világosodott, felkeltem. Kimentem az apám sírjához. Húsz év alatt az eső meg a jég meg a szél olvashatatlanná koptatta a nevet. De tudtam, milyen név van odaírva. Az az én nevem is. Meg még egy mondat: „A láthatatlanok örökkévalók” — mint ez a mondat is, noha még látható, de már olvashatatlan.

Átballagtam a szóróparcellához. Valamit variáltak legutóbbi ottjártam óta, mert nem lehetett csak úgy letenni egy mécsest vagy egy szál virágot. Ilyen kurva nagy kőkádakat raktak ki, vagy egy méter átmérőjű, mint a Ligetben a virágoknak. Itt is a virágoknak, és egy rácsot raktak a tetejére, az alján valami kis víz lötyögött. Nem tudtam eldönteni, gondosság, hogy a rácsba szúrt virágok lassabban hervadjanak, vagy csak az esővíz magától. De még nem volt benne virág. Olyan volt az egész, mint egy kibaszott grillező. Letettem a virágot a fűre és eljöttem.

Mentem, hogy megkeressem a sírt. A partecédulán az állt az apróbetűs részben, hogy nem lesz ravatalozás, ellenben megadták a parcellaszámot, gondoltam, megyek egyből a sírhoz. De nem volt ott senki, csak a nyitott urna, meg a Rupi, aki ott téblábolt egy doboz sörrel a kezében.

— Hol a fenébe lehetnek? — kérdezte a Rupi, amikor a temetőfalnak dőlve pisáltunk, hogy visszaadjuk a napindító sört. Aztán csak harangoztak egyet, és amikor oldalt fordultunk, megláttuk közeledni a kis fekete dodzsemet. És akkor befejeztük a műveletet, és elindultunk. Ballagtunk szembe a gyászmenettel. — Ez már milyen! — mondta a Rupi. Bólintottam. Ilyen. Amikor mellénk értek, beálltunk a menet végére a Lóri meg Egy hang a múltból mellé. A Brazil nem vett ki szabadnapot. Pár nő, idősebb is, fiatalabb is — a lánya? — kérdezte a Rupi — nem tudom — vontam meg a vállam. Nem tudok semmit — gondoltam.

Aztán egy rendkívül ellenszenves ember beszélt fényes fekete cipőben. Testvérünket utolsó útjára. — Utolsó út, bazmeg. És: testvéred neked a Káin — gondoltam, és igyekeztem nem figyelni a szövegre. Aztán néztük, ahogy egy kőműves befalaz egy vakablakot, majd kifugázza.

Szóval elkísértük utolsó útjára a Dokit. De aztán még átmentünk a Búfelejtőbe, onnan meg a Gyöngyvirágba, majd a Pipacsba — elvégre tavasz van. Na de onnan már tényleg nem mentünk sehová.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!