friss műút

-ról, -ről

Mátyás Dénes

Mátyás Dénes

(1981, Győr) a Szegedi Tudományegyetemen végzett olasz, amerikanisztika és hungarológia szakon, 2014-ben az SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájában szerzett PhD fokozatot. Italianista, főként kortárs olasz és amerikai irodalommal, olasz–magyar kapcsolatokkal, magyar kultúra és magyar mint idegen nyelv tanítással foglalkozik.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kikötői hírek

Mátyás Dénes: KH — olasz (2017. március 27.)

2017. március 27.
Roberto Ruspanti

Roberto Ruspanti

A tavalyi év az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulója jegyében telt, amelyet számos konferencia, kerekasztal-beszélgetés, filmvetítés, kiállítás, kötetmegjelenés kísért hazánkban és a világban. Nem volt ez másképp Olaszországban sem: Róma, Bologna, Firenze, Genova, Nápoly — csak néhány a sok város közül, amelyekben megemlékezéseket, programokat tartottak. Magyarországon a jeles évfordulóhoz kapcsolódott egy olasz mű: Roberto Ruspanti eredetileg 2002-ben a Rubbettino Kiadónál megjelent Quel treno per Budapest című regényének magyar nyelven való közelmúltbeli publikálása is, amelyre (megannyi, az emlékévhez kapcsolódó kiadvány megjelenéséhez hasonlóan) az 1956-os Emlékbizottság támogatásával került sor. Ruspanti a magyar nyelv, irodalom, történelem és kultúra mélyreható ismerője: neves olasz hungarológus, az Udinei Tudományegyetem professzora, továbbá — egyebek mellett — az olaszországi Hungarológiai, Közép- és Kelet-Európai Tanulmányok Egyetemközi Kutatóközpont (CISUECO) igazgatója. Emellett még műfordító is, akinek számos jelentős magyar szerző — többek között Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Ady Endre, Szabó Lőrinc, Kassák Lajos, Weöres Sándor, Kaffka Margit — írásainak olasz nyelvre ültetése fűződik a nevéhez. Nem beszélve Petőfi Sándor János vitézéről, amelynek olasz fordításáért a Magyar Kulturális Minisztériumtól 1997-ben elnyerte az Irodalmi művek műfordítói első díját. Ruspanti természetesen professzorként és kutatóként is nagy számú írást, tanulmányt és kötetet jegyez, köztük ’56-os forradalmat tárgyalóakat: így például az 1996-ban megjelent, Ungheria 1956. La cultura si interroga (Magyarország 1956. A kultúra önmagát kérdezi) című kötetet, amelynek szerkesztője, valamint a könyv bevezető tanulmányának a szerzője is.
Mindezek fényében talán nem annyira meglepő, ha a költői és írói vénával is rendelkező Ruspanti (eleddig egy verseskötetét és két prózai művét adták ki) első regényében, a magyar nyelven Sermann Eszter remek fordításában megjelent A pesti vonatban (Budapest, Magyar Napló, 2016) magyar témához nyúl: két egyetemista fiatal története köré építve dolgozza fel az ’56-os magyar forradalom eseményeit, előzményeit és körülményeit. A családjával az Alföldről Sztálinvárosba (Dunaújvárosba) települni kényszerült, az ELTE bölcsészkarán magyar–olasz szakon tanulmányokat folytató Fekete Klára és a nemesi származású (nevében az y-t azonban i-re változtatni kénytelen) végzős filozófiahallgató, Nádasdy Péter a Fáklya című egyetemi lap szerkesztőségében ismerkednek meg egymással, majd őszinte szerelmi és intellektuális kapcsolat bontakozik ki közöttük, amely azonban a forradalom eseményei sodrásában majd tragikus véget ér. Kettejük mellett a regény fontos alakja az olasz újságíró, Franco Taparelli is, aki a Vie Nuove olasz kommunista lap tudósítójaként jár 1956 őszén Budapesten, s akiben a forradalmi történések alatti, Klárával és Péterrel való találkozás örök nyomot hagy. Nem csak azért, mert a magyar forradalmárokban viszontlátta fiatalkori önmagát, a nácizmus és a fasizmus ellen a szabadság eszméiért harcoló olasz partizánt, hanem eszmei szempontból egyaránt: bár „[sz]eretett volna továbbra is hinni az »emberarcú« szocializmus létezésében, de azt is tudta, hogy számot kell vetnie a saját lelkiismeretével” (12); ahogyan azt negyven évvel később is teszi, amikor 1996 novemberében a budapesti Olasz Kultúrintézetben egy ’56-os konferenciaesten vesz részt.
Ruspanti írása nem puszta szerelmi történet: a két egyetemista köré szervezett elbeszélésen keresztül, valamint a Taparellivel való találkozásuk, illetve az olasz újságíró belső vívódásain át jeleníti meg a forradalomhoz vezető utat, a releváns történelmi eseményeket, a magyar népet fűtő, egyre fokozódó szabadságvágyat, majd pedig magát a forradalom kitörését, annak harcaival és tragikus végkimenetelével. Gondosan megírt, a történelmi eseményeket jól követhető, ugyanakkor olvasmányos módon inkorporáló, „művelt” regényről van szó. A szerző szavait idézve „olasz szemmel és magyar szívvel” megírt alkotás, amely — részben talán éppen ezért, továbbá a könyvvégi névjegyzéknek, a magyar és olasz történelmi és irodalmi utalásoknak és összefüggéseknek, ezek magyarázatainak köszönhetően — nemcsak az olasz közönség számára informatív, hanem a magyar olvasók számára is érdekes és tartalmas olvasmánynak számít. Valójában nem is csak az ötvenes évek eseményeiről kaphatunk egyszerre szűkebb, életközeli, valamint átfogóbb képet: A pesti vonatban kiemelt helyet kap a szerző számára oly kedves Petőfi és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc időszaka is, továbbá — sokak mellett — Márai Sándorról, Eötvös Józsefről, Lukács Györgyről, Déry Tiborról, Zelk Zoltánról, Magyarország 19. század végi, 20. század eleji történelméről, illetve olasz vonatkozásokról, történelmi, politikai, kulturális párhuzamokról és személyiségekről, művekről szintúgy olvashatunk. (Csupán néhány példa ez utóbbiakkal kapcsolatban: Antonio Gramsci és a Börtönfüzetek, Palmiro Toglatti, Galeazzo Ciano, Gaetano Martino, Benedetto Croce, Alessandro Manzoni, Luigi Pirandello.) Ruspanti regénye igényes olvasmány, és ha az olvasó ennek ellenére mégis valamilyen eltérést fedezne fel a valós történelmi tényekhez képest, annak is meglehet az oka: az efféle különbségek „az olasz szerző szabad interpretációjából adód[hat]nak”. A könyvnek, Madarász Imre hozzáértő ismertető előadása kíséretében, több bemutatót is rendeztek az elmúlt időszakban, ezek közül a Magyar Napló Kiadónál szervezett esemény online is megtekinthető: I. rész, II. rész.

Guilio Cesare Capaccio

Guilio Cesare Capaccio

Nem a tavalyi emlékévhez kapcsolódik, de szintén élvezetes olvasmányélményt nyújt a magyarul ugyancsak nemrég megjelent (Ruspanti regényénél viszont jóval korábbi, 1602-es) könyv: Giulio Cesare Capaccio Tanmesék — Apológusok című műve (Lazi, 2016), amelynek szintén pár hete volt könyvbemutatója (ezen Szörényi László működött közre). Az önmagában is érdekes, különös korban (a reneszánsz végén, a barokk első korszakában, az ellenreformáció/katolikus restauráció idején) élő Giulio Cesare Capaccio (1552–1634) a dél-itáliai kultúrkör ismert alakja és kiváló ismerője volt. Ugyanakkor, ahogyan Vígh Éva — a korszak olasz irodalmának, kultúrájának jeles kutatója, egyúttal a mű fordítója és a könyvhöz tartózó, értő jegyzetek és kísérőtanulmány szerzője — írja: „a város titkáraként vagy a neves Accademia degli Oziosi alapító tagjaként elsősorban Nápolyhoz kötődött ugyan közéleti és irodalmi munkássága, […] Itália más vidékein is otthonosan mozgott” (105), amihez nyilvánvalóan hozzájárult életének száműzetésben, Urbinóban töltött mintegy másfél évtizede is. Jártas volt tehát nemcsak kora kulturális, de egyúttal politikai és udvari életében is, akárcsak Nápoly történetében: az író, költő, történetíró, emblémamagyarázó Capaccio széles körű ismereteiről és műveltségéről tanúskodnak hosszan sorolható írásai, így például a Nápoly és környéke (például Pozzuoli) történetét, leírását célzó Neapolitanae Historiæ (1607) és Puteolana Historia (1604), az Il forastiero (A külhoni vendég, 1630), a „[p]olitikai állásfoglalását, ismereteit és tapasztalatait” (105) bemutató Il Principe (A fejedelem, 1620), vagy az Apológusokhoz akár egyfajta „előtanulmánynak” is szolgáló Delle Imprese (Az impresákról, 1592), illetve maga a szerző 1602-es írása is (Gli Apologi).
A tanmeséknek, fabuláknak messzire nyúló hagyománya van, amire Capaccio is kitér az olvasókhoz írt előszavában olyan klasszikusok szerzőket említve, mint például Aiszóposz, Avianus, Hésziodosz, Phaedrus. Mellettük nyilvánvalóan jól ismerte a korabeli vagy hozzá időben közelebb álló alkotók (Leon Battista Alberti, Bartolomeo Scala, Leonardo da Vinci stb.) ilyen irányú munkásságát is, akik közül Bernardino Baldit, pontosabban Baldi 1590-ben megjelent művét (Cento apologi) emeli ki közvetlen előzményként. Amikor a tanmesék egyik változatának számító, kiélezett helyzeteket, szituációkat felvázoló rövid apológusait írja, mindezen gyökerekhez visszanyúl. Közben azonban újra is értelmezi a hagyományokat, amikor a mesék ikonológiáját, szimbolikáját új értelmezésekkel látja el, illetve a tanmesékhez újfajta, olykor akár meglepő tanulságokat társít.
Capaccio apológusai jellegzetes felépítéssel rendelkeznek — cím, embléma, kifejtés, tanulság —, ezt a magyar kiadás is követi, sőt külön érdeme, hogy az eredeti metszeteket (emblémákat) is reprodukálja. (Érdemes megjegyezni, hogy az eredeti műnek — ahogy az egyik végjegyzetben is olvashatjuk — volt egy erkölcsi fejtegetéseket tartalmazó második része is, ennek magyarra ültetésétől azonban a fordító és a kiadó eltekintett, mivel az ott olvasható eszmefuttatások csak távolról kapcsolódnak az egyes tanmesékhez.) Sokszor találkozunk a könyvben állatokkal, de nem csupán velük, hiszen „bármilyen teremtett dologról lehet életünk számára példát venni” (9). Az ezekhez kapcsolódó történetekhez szolgálnak kiegészítésként a megértést, értelmezést könnyíteni hivatott metszetek, és minden bizonnyal ezen emblémáknak is köszönhető, ha a könyv nemcsak érdekes, de egyúttal szórakoztató olvasmány is, amelyet bármelyik oldalán felcsaphatunk, hogy különféle helyzetekről, morális, etikai, viselkedésbeli tanulságokról olvassunk. Ez utóbbiakat illetően pedig minden bizonnyal nem túlzás azt mondani: nemcsak a szerző korára vonatkoztathatóak, hanem napjainkban is általános érvényű „életigazságoknak” számítanak. Éppen ezért Capaccio apológusai nem kizárólagosan a kor szakértői és kutatói számára érdekesek, hanem mindenkihez szólnak. S bár egyik-másik esetben elkerülhetetlen a dolgok továbbgondolása, azok olvasó általi önálló, saját értelmezése (de persze ugyanígy a világosabb helyzetek és tanulságok is tovább boncolhatóak, mélyebben elemezhetőek), a Capaccio-tanmesék már csupán „intellektuális játéknak” is kitűnőek, amikor a felvázolt szituációból levont egyéni tanulságunkat összevethetjük a szerző által kínált megoldással.

Míg 2016 sok-sok szálon át a huszadik századi történelem egyik legjelentősebb forradalmának (élő) emlékéhez kapcsolódott, az idei évben is találhatunk jeles évfordulókat: március 2-án volt Arany János (1817–1882) születésének kétszázadik, március 6-án Kodály Zoltán (1882–1967) halálának ötvenedik évfordulója. Illőnek érezzük megemlékezni róluk itt is néhány sorban azzal, hogy felelevenítjük életük és munkásságuk néhány (ha nem is összes) fontos olaszos momentumát. Említsük meg hát Arany Tassónak Zrínyire és a Szigeti veszedelemre gyakorolt jelentős hatását bemutató akadémiai székfoglalóját (Zrínyi és Tasso); A megszabadított Jeruzsálem, Dante Isteni színjátéka, Ariosto Az eszeveszett Orlandója (vagy Őrjöngő Lórántja) egyes részeiből készített fordításait; valamint Dante és A kis Pokol című költeményeit (nem beszélve a Toldi-trilógiához köthető olasz vonatkozásokról). Kodállyal kapcsolatban is nehéz kimerítő felsorolásra vállalkozni, de emlékezzünk meg legalább a nagy olasz karmesterhez, Arturo Toscaninihez fűződő barátságáról, aki egyébiránt Kodály több művét is előadta, köztük például a Psalmus hungaricust a milánói Scalában (a Székely fonót ellenben egy másik olasz karmester, Sergio Failoni vezényelte ugyanott); a Négy olasz madrigálról, amelynek születése részben Toscanini egyik lányának budapesti házasságkötéséhez kapcsolható (az első darab a házassági tanúként jelenlevő Kodály nászajándéka volt az ifjú párnak); továbbá jegyezzük meg azt is, hogy a zeneszerző Toscanini bíztatására komponálta a karmester halála után bemutatott és emlékének ajánlott Szimfóniát.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!