friss műút

-ról, -ről

Győrfi Kata

Győrfi Kata

1992-ben született Bukarestben, most Kolozsváron él. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófia Intézetében hallgatott filozófiát, és az ELTE Esztétika szakán mesterizett. Jelenleg Kortárs színház Színháztudomány szakon mesterizik. Verseit mindenféle folyóiratok és antológiák közlik. Kötete még nincs.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Próza

Győrfi Kata: Lakásgyakorlatok 12.

2017. március 20.

Amikor egyedül hagyok valakit először azokban a terekben, amikben azelőtt csak én voltam egyedül, vagyis az én jelenlétem nélkül senki nem maradt ott, mindig félek, hogy kiderül rólam valami, amit még én sem tudok magamról. És most nem a mosatlan edényekre, a tisztasági betétek szanaszét hagyott csomagolásaira, vagy a le nem mosott fogpasztára gondolok, hanem valami annál sokkal egyszerűbbre. Nem valamire, ami konkrétan utal valami másra. Mert ugye mindenki eszik, mindenkinek vannak mosatlan és olyan mosatlan edényei is, amiket nem feltétlenül ő választott eredetileg. Például műanyag salátástál. Azt se tudom, hogy salátás-e vagy keverő, de van, hogy jobban lehasznált, mint amilyent én használnék, és mivel az van, azt használom, és ha azt használom, akkor akár valami igénytelenségről is árulkodhat. És mindenki mos fogat, akármilyen fogpasztával is, minden fogpaszta kinyomódik, rákerül a fogkefére, és az összekeveredik az éjszaka felgyűlt nyállal, a fogakban maradt ételmaradékkal és az olykor felsértett fogínyekből kibuggyanó vérrel is, ugyanakkor ki is köpődik, és minden előbbire asszociálható kitettségével előfordul, hogy ott marad a kagylóban. Láttunk, és még fogunk ilyeneket látni. De mi van azokkal a dolgokkal, amiket nem ott felejtek, hanem amik ott vannak, és lehet, hogy még én sem tudok az ottlétükről. Példát sem tudok felhozni. Amikor először hagyott a lakásában egyedül, azt hittem, hogy találni fogok valami ilyent. Az ágyban fekszem még, amikor azt mondja, hogy legfeljebb egy óra és visszajön, nyugodtan érezzem magam otthon. Ki leszek téve mindenféle fiókok, szekrények, felületek, füzetek, zsebek és számítógépen megnyitható mappák kísértésének. Még a cipőjét húzza, amikor a szorongás már eluralkodik rajtam, és alig tudok felemelkedni éppen annyira, hogy elköszönjön tőlem. Jól vagy, kérdezi, ha beveszed a másik fájdalomcsillapítót is, hozok valami finomságot. Jól, gondolom magamban, és mosolygok bárgyún, mint aki nem tudja, hogy mi lesz a következő mozdulata. Becsukódik az ajtó, és ott maradok az ágyban. A feltérdelt pozícióból is nagyon sok mindenre van rálátásom. A fehér paplan-, az artdeco-virágos kisebb és a világoskék nagyobb párnahuzat, amik eddig soha nem tűntek fel ennyire élesen. Az egyik szekrény piros üveges ajtója, amire ha ezelőtt kérdezel rá, egyszerű polcnak mondtam volna. Vajon mi van mögötte, én egy olyan szekrényben nem is tudom, mit tartanék. Szerintem nincs is olyan kis szekrényre igényem. Piros üveg — végül is nem rossz. Oda nem fogok benyitni. Rakok valami zenét, ami elvonja erről az egészről a figyelmem. Ráfordulok a már bekapcsolt laptopra, és megnyitom a böngészőt, inkognitó-ablak, teljesen üres a desktop, észlelem, miután betölti a böngésző a teljes képernyőt, nem fogom lekicsinyíteni, hogy leellenőrizzem. Ott bámulom a vékony vízszintes téglatestet, és a függőleges vonalka szinkronba kerül a szívritmusommal. A tekintetem irányítatlanul felcsúszik az ablakra és az erkélyajtóra. Félig leengedett teljes ablakos redőnyök, és krémfehér, földig érő függöny. Alig látok át rajta, kicsit hosszabb, felgyűrődik a földön kábé hét centi, hozzá akarok érni, süt kint a nap. Visszaszökik a figyelmem a vonalkára, de kilépek a böngészőből, és eldöntöm, hogy felkelek mondjuk vizet inni. Átnézek a szoba másik felére, mert az emlékeim ott rögzítettek legutóbb üvegszerű tárgyat. És ott van, az íróasztal bal sarkánál. Széles, sötét színű íróasztal, innen, az ágyból a két fiókgomb körül kirajzolódó homályos perifériájában csak egy füzetet és egy asztali lámpát azonosítok be. Ez nem is fiókgomb, hanem egyenesen kar. Én a kifizetett számlákat tartom az ilyen fiókomban, ő vajon mit tart ott? Óvszert, kábítószert, büntetéseket, fotókat lányokról, fotókat meztelen lányokról, leveleket meztelen fotókkal lányoktól, saját meztelen fotókat, amiket lányok csináltak róla, rajzokat meztelen lányokról, ahogy itt fekszenek, ebben az ágyban, ahol én vagyok most, szép rajzokat szép, meztelen lányokról, akiket sokáig nézett. Eszembe jut a titanik, és elnevetem magam. Magamat nézem, vagyis a pózt, amiben vagyok, hogy rajzolható-e, és rájövök, hogy görbe háttal, leengedett vállakkal térdelek. Nem rajzolható. Átugrik a figyelmem a kanapéra, hogy nincs rajta semmi, nem hogy nincs letakarva, de még egy ruhadarab sem hányódik rajta, egy farmer mondjuk. Kitakarított? Lenézek a padló széles ürességére. Nincs szőnyeg, új hajópadló, karcolást keresek, vagy legalább bútortologatós nyomokat. Semmi. Én milyenre rendezném be ezt a teret. Felnézek az üres falakra. Érdekes, hogy üres, én ha azt csinálnám, amit ő, biztos kiraknám egy-két, két-három vagy minden munkámat. Én ha azt csinálnám, amit ő, kiraknám mind az öt munkámat a négy falra, és egyet az előszobába. Az előszobában sötét van, résnyire nyitva hagyta a fürdőszobaajtót, és égve maradt a villany is. Vizet akartam inni. Elzsibbadt a lábam, kinyújtom, a vádlim a felgyűrt lepedő alatti matrachoz súrlódik. Igyekezettel visszarendezem a lepedőt. Miért nem gumis? Én gyűrtem vajon fel először, és ha nem, akkor miért nem gumis? Nem zavarja, ha felgyűrődik? Sokkal puhább a lepedő, mint a matrac műselyemszerű, de amúgy szép pasztellrózsaszínű anyaga. Vastag matrac, biztosan drága volt. Felhúzom a lábaim a mellkasomhoz, és nyakig betakarózom, kiráz a hideg, és kint süt a nap. Visszanézek az ablakra, és azon gondolkodom, hogy mit mondott, mielőtt elment. A telefonomat keresem, hogy felhívjam, és mondjam meg neki, hogy hozzon valami gyümölcsöt. Megvan, egy új üzenet: most indultam el, kb 5p, és otthon vagyok. csók.

(Fotó: Zuh Deodáth, 2016
Weltaflex [Meritar 75mm] + Fomapan 200)

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!