friss műút

-ról, -ről

Csutak Gabi

Csutak Gabi

1977-ben született. 2008 óta publikál novellákat és kritikákat különböző irodalmi lapokban. Eddigi írásait főként a Látó, a Műút, a Tiszatáj, a Litera és a Prae.hu közölte.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Áttűnések

Csutak Gabi: Temetés

2017. március 11.

Már napok óta ázott a föld, amikor kivitték nagytata koporsóját a hídon túli temetőbe. Az egész rokonság libasorban sorakozott fel mögötte a sírok közötti sárpatakban. Természetesen Imre bácsi haladt az élen, és diktálta az iramot, mint minden családi kiránduláson. Gondosan feltűrt nadrágját ruhacsipesszel rögzítette, ahogy a biciklizők szokták, hogy sárga bakancsa utat mutasson nekünk. Apa lelkesen indult is utána, de annyira sima volt a cipője talpa, hogy  össze-vissza csúszkált. Ezért újabb és újabb sífutó manőverekkel próbálkozott, hogy elkerülje az ütközéseket. De néha még saját nadrágszárában is megbotlott, mert a földig lógó vászon felszippantotta a sarat, ami percek alatt majdnem a térdéig kúszott. Néha egy-egy pillanatra belekapaszkodott Zsóka nénibe, aztán megint ellökte magát tőle. Ő állt a legstabilabban, mert tűsarkúja minden lépésnél mélyen belefúródott a földbe. De amikor éppen kiszabadította magát, mindig csak egy hajszálon múlt, hogy nem mezítláb kellett továbbmennie. Megfeszített talpa valószerűtlen ívét is látni lehetett a felfutott harisnya alatt. Lábujjaival kiemelte a cipőt, majd újra belesüppedt a sárba. Messziről olyan lehetett, mintha lassítva próbálná bemutatni, hogy hogyan kell járni.

Czigany Ákos: OtthonÉn is egyre lassabban lépkedtem. A folyamatosan rákenődő ragacsos rétegek egyre formátlanabb nehezékké változtatták a cipőmet. Úgy néztem ki, mint egy keljfeljancsi, vagy mint a temető bejáratánál heverő csenevész fácskák, azokkal a zacskóba csomagolt formátlan gyökereikkel, akik arra vártak, hogy elültessék őket, ha eláll az eső.

Elképzeltem, milyen lenne, ha tényleg elültetnének abban a kőrengetegben, és évekig bámulnám a sírköveket, az esőben is porosnak tűnő művirágokat, a díszes képkeretekben feszengő retusált arcokat. Figyelném az Erdei Manók és Végh Emmák rokonait, meg azokét, akiknek még ilyen nevük sincs, csak annyit tudni róluk, hogy valakinek az édesanyjaként, édesapjaként, férjeként, vagy feleségeként végezték. Talán az is kiderülne, hogy miért tett valaki sós pálcikákat az egyik sírkőhöz drótozott beton virágvázába.

Csak nagymama lebegett egyenes háttal és tiszta cipővel a menet fölött. Két hatalmasra nőtt unokatestvérem cipelte, mint búcsúban a Mária-szobrot. Ő is ugyanúgy dülöngélt és bólogatott, mintha bármikor átfordulhatna a feje tetejére. Már láttam is, hogyan kalimpálna az ég felé vékonyka lábaival, és repülne a sárba a fekete kalap a szőke hajjal együtt. Olyan lett volna, mint aki hirtelen megkopaszodott, mert mindig sárga úszósapkát hordott az ünnepi parókája alatt.

Czigany Ákos: Fedél

Onnan ismertük fel a sírt, hogy két ember állt mellette halálfejes pólóban, ásóval a kezében, nejlonzacskóval a fején. A gödörben térdig ért a víz. A temető legszélén voltunk, ahonnan jó messzire el lehetett látni. Ott kezdődött a sártengerré oldódott szántóföld, és a betonút, ami a disznóhizlaldához vezetett.

Pap helyett Imre bácsi mondott beszédet, de úgy rezegtette a hangját, mintha szószéken lenne. Ettől a rezgéstől minden összecsomósodott a gyomromban, a tüdőmet elnehezítette a sűrített levegő. Visszatartottam a lélegzetemet, mert már a rekeszizmom is görcsbe rándult, arra készült, hogy az összepréselt levegővel együtt kivesse belőlem az egyre intenzívebben lüktető hordalékot: a formátlanná ázott cipőket, Chaplinné változott apámat, nagymama úszósapkáját, Zsóka néni talpát, a hülye neveket, a rocker sírásókat, nagybátyám nadrágszárán a ruhacsipeszeket. Hiába igyekeztem másra gondolni, hiába számoltam magamban becsukott szemmel, valami szét akart feszíteni. A felvillanó képek sárrétegei már ott lüktettek a torkomban, és a pálcikák, azok a lehetetlen sós pálcikák a szájpadlásomat csiklandozták. És Imre bácsi csak beszélt, beszélt valamilyen férjről, apáról, nagyapáról, barátról, munkatársról, valakiről, akit egyikünk sem ismert.

Czigany Ákos: Gazdaság

Amikor végre elhallgatott, csak az esőt lehetett hallani a fekete ernyők alatt. Nagymamát odavitték a sír melletti kupachoz, és egy játéklapátot adtak a kezébe. Nagy nehezen kikanyarított egy kis darabot a ragacsos földből, majd a sírba dobta. Pont a csobbanás pillanatában robbant ki belőlem az eszelős nevetés.

A szöveget Czigány Ákos Földek című kiállítása inspirálta
(Várfok Galéria, 2016. december 02. – 2017. január 21.)

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!