Néha idegen

Néha idegen pályákra tévedek. Nem érdekel semmi, nem hat rám semmi, még a vasárnapi depresszió elleni antidepresszánsok sem. Be sem veszem őket. Minek? Visz a lábam, mintha menekülnék valami elől. De ezt a menekülést sem érzékelem, nem tudom, hogy bárhová mennék. Készülni biztosan nem készülök. Egyszer csak ott állok egy pálya szélén. Tök ismeretlen csapatok futkorásznak a gyepen. Vadidegen szurkolók fütyülnek, ordibálnak. Ez jó. Ez az idegenség. Idegennek lenni nemcsak szép, de hasznos is. Kívülről szemlélni a belterjesség mintázatait. Ez a belterj az életem talán. Hiába ellenkeznék már, otthonosan idegen és idegenül otthonos. Ez adatott. Van egy nyelv, melyen akaratomon kívül tudok beszélni, s hiába tanulnék más nyelveket, ezen vagyok képes a legtöbb emberrel kommunikálni, és ezen álmodom. Mint a kisgyerek, aki folyton a felnőttek lábánál ül, s akkor válik a közösség tagjává, amikor először tud valami érvényeset hozzátenni a nagyok diskurzusához, számára bármennyire is idegen témáról legyen szó. S ezt az idegenséget cipeli egész életében, míg már nemcsak a téma, maga a nyelv is idegen nem lesz, az idegenség nyelvén pedig csak a saját idegenségéről tud beszélni. Ösztönösen visszavágyik a kezdetekhez, a felnőttek lábához, de ott is csak saját idegenségét találja, azt a szégyenletes, megalázó, mert kényszereknek behódoló első mondatot a fociról.

„Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe.”
(Szép Ernő:
Néked szól)

Néha idegen pályákra tévedek. Nem érdekel semmi, nem hat rám semmi, még a vasárnapi depresszió elleni antidepresszánsok sem. Be sem veszem őket. Minek? Visz a lábam, mintha menekülnék valami elől. De ezt a menekülést sem érzékelem, nem tudom, hogy bárhová mennék. Készülni biztosan nem készülök. Egyszer csak ott állok egy pálya szélén. Tök ismeretlen csapatok futkorásznak a gyepen. Vadidegen szurkolók fütyülnek, ordibálnak. Ez jó. Ez az idegenség. Idegennek lenni nemcsak szép, de hasznos is. Kívülről szemlélni a belterjesség mintázatait. Ez a belterj az életem talán. Hiába ellenkeznék már, otthonosan idegen és idegenül otthonos. Ez adatott. Van egy nyelv, melyen akaratomon kívül tudok beszélni, s hiába tanulnék más nyelveket, ezen vagyok képes a legtöbb emberrel kommunikálni, és ezen álmodom. Mint a kisgyerek, aki folyton a felnőttek lábánál ül, s akkor válik a közösség tagjává, amikor először tud valami érvényeset hozzátenni a nagyok diskurzusához, számára bármennyire is idegen témáról legyen szó. S ezt az idegenséget cipeli egész életében, míg már nemcsak a téma, maga a nyelv is idegen nem lesz, az idegenség nyelvén pedig csak a saját idegenségéről tud beszélni. Ösztönösen visszavágyik a kezdetekhez, a felnőttek lábához, de ott is csak saját idegenségét találja, azt a szégyenletes, megalázó, mert kényszereknek behódoló első mondatot a fociról.

Ezért néha idegen pályákra tévedek, hogy minden érdek nélkül ne érdekelhessen, ami nem tetszik. Tetszik ez a lehetőség. Élek vele gyakran. Tobzódom benne. Oda sem figyelek, állok az akármilyen színű korlátnál, pont ott, ösztönösen ott, ahol a legtávolabb van tőlem bármilyen szurkoló. Egy végtelen szöveg sűrűjében bambulok. Mondatok, szavak, mindenféle morfémák hevernek szerteszét. Azért jöttem ide, hogy se egészében, se részleteiben ne kelljen a szöveget alkotó nyelvre figyelnem. Egy gyorsúszó úszás közben nem foglalkozik a vízmolekulákkal.

Szóval csak állok, és nem érdekel. De ott nem. És az nem,
mekkora a pálya, milyen a talaja, hogyan festették fel, vannak vicces tócsák, fel van szórva homokkal vagy fűrészporral az ötösön belüli terület, az első félidőben csak a hazaiaknak, lukas a háló, létezik olyan gól, amit azért nem ad meg a bíró, mert akadálytalanul átsuhan a lukon, kik a hazaiak, kik a vendégek, milyen a mezük, nő vezeti a meccset vagy férfi, fedett a kispad, egyáltalán, miből készült, odaszart valaki a vendég kispad alá, megvan mindkét csapat, hazai pályát fúj a bíró, megbundázták a meccset, hány ember elég hozzá, biztos, hogy annyi elég hozzá, milyenek a gólok, potya-, ön-, sarkazós vagy ollózós, esetleg becombolt vagy fejes, ítél a bíró jogos vagy jogtalan büntetőt, szidják az anyját, ha ítél vagy nem ítél, berúgják, bepanenkázzák, begurítják, hasba lövik a kapust, szétlövik az óvoda tetején a cserepeket, hány labda akad fenn a fákon, mennyi landol az uborkaföldön, rabosítanak valakit azért, mert vissza akarja hozni a szomszéd kertjéből a lasztit, jelzik valahogy az állást, hazai–vendég-táblában cserélgetik a számokat vagy futja elektromos eredményjelzőre, tördelik a játékot vagy ölik, kényelmesebb és melegebb a hazai öltöző, esetleg felküldik a vendégeket a tetőtérbe, lehet zuhanyozni, egyszerre hány embernek, ha lehet, érdemes is, tényleg: van wifi, ha nincs, csúszik a meccs, és az ifi csak kétszer harminc percet játszik, és a budi, szabadtéri, fedett, gravitációs, falra kell hogyozni, vályúba, lukas ereszbe, magad alá, piszoárba, nagy fehér mikrofonba, hány napos hányás bűzlik benne, vagy csak a közeli kocsmában lehet könnyebbülni, büfé van, szotyin, chipsen, bojhos pálinkán és sörön kívül kapható más is, van szemetes a pálya mellett, vagy a meccs végére mindent szotyihéj, cigarettacsikk és sörösdobozok borítanak, a lefújást követően beszalad az egyik rendező, hogy megüsse a bírót, futás közben leveszi láthatósági mellényét, sikerül megütni a bírót vagy időben lefogják,
és még sorolhatnám.

A hangok lassan elcsitulnak körülöttem. Két ember már a hálót szedi le, egy harmadik a szögletzászlókat gyűjti be. Vécéznem kéne, de nem érdekel ez sem. Indulok. Elkezdem keresni az utat, amin idetaláltam. Visszafelé hátha nem a kiindulási pontra vezet.

A képekért köszönet Bíró-Balogh Tamásnak és MicMac MC-nek.