friss műút

-ról, -ről

Nagygéci Kovács József

Nagygéci Kovács József

1977-ben született Sátoraljaújhelyen. Református lelkész, amatőr futballedző, kritikus. Jelenleg Csurgón él, tanít, de leginkább olvas.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Nagygéci Kovács József: A múlt elsajátítása
(Szabó Róbert Csaba: Alakváltók. Jelenkor, 2016)
2017. március 04.

„Az emlékezet eltűnése a nagyon is éber tudat teljesítménye” — mondja ki a látszólag komoly ellentmondást hordozó szentenciát híres szövegében Theodor W. Adorno, hogy aztán a magyarázatban ezt végletekig fokozza: „nem pedig a tudat gyengesége a tudattalan folyamatok túlerejével szemben. A közelmúlt elfeledéséből annak dühe hallatszik ki, hogy azt, amit mindenki tud, az embernek először saját maga számára kell kimondania, még azelőtt, hogy kimondaná mások előtt.” (Török Tamás fordítása) Az emlékezet eltűnésének megakadályozása, azaz a nagyon is éber tudat kondicionálása, munkáltatása írástudói feladat. (Ahogy például Adorno esetében is volt 1959-ben, Németországban.) Negligálása, de még áthárítása is beláthatatlan következményekkel járhat, erre találhatunk elrettentő példát a magyar (irodalom)történetben (is). A jelenkori magyar irodalom számos jelentős eredménnyel járul hozzá ahhoz, hogy a fent idézettek ne, illetve másképp valósuljanak meg. Szabó Róbert Csaba Alakváltók című regénye ehhez a folyamathoz komoly irodalmi teljesítménnyel társul.

Az Alakváltók metaforikus cím, több jelentésárnyalattal, több megjelölttel. Ám összességében egyszerűen kibontható, mivel a szerző számos helyen következetesen megmagyarázza. A regény ugyanis a román (és természetesen a magyar, a kelet-európai) történelem egyik igen sötét korszakát dolgozza fel. A kerettörténet az 1989. decemberi forradalom előtt és idején játszódik, ami pedig keretbe foglalva elénk tárul: az ötvenes évek.

Az alakváltó elnevezés, ahogy ezt Xavér, a volt (?) szekus összefoglalja, elsősorban az országra vonatkozik. Az ország állapota úgy változik, mint egy lepke az élete során. „A háború után a szovjetek szétszórták és felügyelték a peték biztonságát és a petét a Román Kommunista párt vezetőjéről nevezték el. /…/ Ahogy a lárva kikelt a tojásból a gazdarovar eltűnt […] 1963-ban pedig Dej meghalt, Ceaușescu következett, ő volt a hernyó, aki fölzabálta az országot […] és majd valamikor megszületik a lepke is.” De alakváltó a román értelmiség is, ahogy a második világháború vége felé átáll a győztesek oldalára, és egy bizonyos értelemben alakváltók a 89-es forradalom alatt és után szerepet játszók, az akkor forradalmárnak mutatkozók, akikről nem sokkal később egyértelműen kiderül, hogy nem voltak mások, mint a hatalom átmentését véghez vivő csoport tagjai. A legrövidebben összefoglalva a regény a maga narratív eszközeivel azt mutatja fel, hogy a folyamatos alakváltások a román (és kelet-európai) történelemben milyen tipikus mintázatok szerint zajlanak le. Mivel a több idősíkban játszódó, egymásba metszett történetek közös jellemzői egyértelműen felmutathatók, a regény adhatna választ, vonhatna le következtetéseket. Szabó Róbert Csaba könyvének irodalmi erénye mindenképpen az, hogy a tanulságot nem állítja az olvasó elé, miközben a banalitásig menően ismerős az, amiről ír. A román história a magyarra rímel, s benne a kelet-európai, balkáni történelem szereplői mi vagyunk, a se nem jobb, se nem rosszabb, az elsősorban a túlélésre kondicionált ember. Az Adorno említette „düh” a közelmúlt elfeledéséből adódik, miközben a közelmúlt természetesen elfeledhetetlen. Ez a kimondatlanság teremt feszültséget a regényben, feszességet a szövegben. Az elbeszélő az 1989. decemberi események forgatagában állva egyenesen így fogalmaz: „Szinte szégyellem magam, ha arra gondolok, Xavér dossziéjának mekkora jelentőséget tulajdonítottam […] Mindez itt és most semmit sem számít. Talán egyszer valamikor, de annak még nem jött el az ideje.”

A kerettörténetben az elbeszélő, egy fiatal orvos Máramarosszigetről Bukarestbe utazik, s a vonaton egy alak szólítja meg azzal, hogy valami nagyon fontosat kell elmesélnie. Megelevenednek a második világháború utáni román történelem eseményei és szereplői, különösen egy addigra már nyilvánosságot kapott, ezzel együtt hihetetlennek tűnő történet: az ötvenes évek végén egy Sólyom Ferenc nevű szökevény vezette csapat a hegyekbe húzódott, és a megtorlás elől menekülve elsősorban nyugatra akart szökni, de eközben hosszú időn át sikerült a hatóságokat, a nyomukban járó katonaságot és a hírhedt román titkosszolgálatot, a Securitatét félrevezetniük. Sokszor kerültek tűzharcba, és ami a legkegyetlenebb következménye volt tetteiknek: a környéken élő lakosság folyamatosan ki volt téve a hivatalos szervek ellenőrzésének, megtorlásainak. A Securitate emberét Alex Perjovschinak hívták, Sólyom és ő a történet két főhőse. A meglehetősen hosszú vonatúton Xavér a történetből — fizikai és főleg mentális állapotából kifolyólag — fragmentumokat tud csak átadni, így az elbeszélő egészen addig, míg leírva nem találkozik Perjovschi történetével, nem biztos abban, hogy a valóságot hallja. „Meglehet persze, ez a Xavér nem is létezett ott és akkor, azért nem tudok róla mesélni […] Próbálom megfejteni mindentudásának eredetét, szomját és hajtóerejét, szándékait, mert lehet ugyan, hogy nem élt, de a találkozásunknál valószerűbbet mégsem tudok elképzelni.” Az emlékezés általános kínja ez, nem elsősorban a hihetetlennek tűnő információk felett érzett zavar, hanem a múlt megismerésének, feldolgozásának, azaz a hordozásnak a kínja — Szabó Róbert Csaba regényének, azon belül is az irodalmi vállalkozás megértésének egyik kulcsa. „A tükörképemmel találkoztam” — mondja még az elbeszélő fiatal orvos a vonatút élményeire. Azaz saját magával. Ha úgy tetszik, a lelkiismeretével. A feldolgozandó rég- és közelmúlt tanulságot hordozó részleteivel. Pedig látszólag köze nem volt hozzá, mégis az elbeszélő elsajátította itt a múltja egy darabját. Elsajátíttatta vele — és így velünk is — a szerző.

A fentiek magyarázzák, hogy a fővárosba érkezve a fiatalember elfoglalja szálláshelyét, majd munkába áll, de a vonaton hallottak, egészen pontosan a töredékességben kibontakozó egész sejtelme nem hagyja nyugodni, és kutatásba kezd. Amellett, hogy a munkáját végzi, a decemberi eseményekig eltelő szűk egy hónapban összeállítja Alex Perjovschi életrajzát, és a kutatómunkája által viszonylag tiszta, egységes képet kap az ország történelméről.

Benne van elsősorban Alex Perjovschi pályája, aki magasra jutott a titkosszolgálat embereként, majd élete legnagyobbnak nevezhető kihívásában győzött, amikor sikerült végül likvidálnia Sólyom Ferencet és felszámolnia az általa szervezett szabadcsapatot — de ezzel együtt meg is bukott, hogy aztán a nyomasztó élmények terhét sose dolgozza fel.

Benne van a hegyekben bujkáló csapat vezetőjének, Sólyom Ferencnek a sorsa is, aki nem romantikus hős. A Szabó Róbert Csaba megrajzolta alak korántsem makulátlan, gyarlósága abban áll, hogy célja nem az ország felszabadítása, vagy éppen a benne élők életének megjobbítása, hanem elsősorban a saját lehetőségeinek megteremtése, majd édesanyja halála és öccsének elfogása, szerelmének árulása után csakis a bosszú. Ezzel együtt az olvasó elsősorban a hegyekben bujkálókkal érez együtt, Alex Perjovschi pedig egyértelműen antihős, de későbbi élete — különösen az élete vége — legalább is gondolkodásra inti az olvasót. Perjovschi tulajdonképpen az egyetlen, aki teljesen elmerül az általa (is) teremtett pokolban. Delíriumos lázálmok, víziók gyötrik a végül szintén erőszakos halált haló egykori kegyetlen nyomozótisztet, miközben egy árva gyerek képe kísérti.

Sem az elbeszélő, sem az író nem mond tehát direkt ítéletet, a könyv ezzel együtt szükséges és elégséges információt ad ahhoz, hogy ezt a műveletet elvégezzük, miközben nem állítható, hogy ez a regény célja volna. Ezzel párhuzamosan a kibontott problémák fölébe emelkednek a román–magyar ellentéteknek is. Sólyom bandájában nincs nemzetiségi elkülönülés, bár a főszereplők, Sólyom és a barátjának tekinthető Szarvas magyar, ahogy egy pillanatra eszébe ötlik a fiatal orvosnak is, hogy azért őt választotta ki Xavér, mert tudja róla, hogy ő is magyar. Mert egyébiránt Perjovschi is az, magyar árva gyerekként kerül román nevelőintézetbe, hogy ott aztán a meg nem élt identitásából átváltozva román legyen, vállaltan az; de ennek kettejük viszonyában, Sólyom és Perjovschi egymással folytatott harcában nem lesz jelentősége. Ezeknek az információknak a beemelése egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy semmiképpen se lehessen a történteket — leegyszerűsítve — nemzetiségi problémaként látni. Ez az eljárás segíti abban is az értelmezést, hogy a regionális problémák általános érvényű tragédiaként legyenek felfoghatók. A könyv fontos erénye ez.

A finom korrajz, a szereplők biztos kezű leírása és a szöveg szerkesztettsége tulajdonképpen egy forgatókönyvet mutat: az alakváltás forgatókönyvét mikro- és makrokörnyezetben. Ez is lehet az oka, hogy a regény bizonyos részei sablonos megoldásokat kínálnak, elsősorban a csodás megmenekülések és a (filmszerűen) nagy összecsapások leírásánál. Az a fajta (fentebb dicsért) töredezettség, amely az egész regény frissességét, lüktetését adja, tovább tartaná fenn a feszültséget a Sólyom és Perjovschi közti küzdelem elmesélésében. Mindez egyébként azért szülhet hiányérzetet, mert a szöveg nagy részében ez megvalósul. (Megjegyzem: a regény elolvasása előtt-közben nem találkoztam azzal az információval, hogy a történetből forgatókönyv, illetve rádiójáték készült, s aztán jött a regény. Így érteni vélem, miért éreztem a karaktereket néhol túlságosan képre írtnak, a cselekményt itt-ott jelenetszerűnek.)

Az sem válik előnyére a regénynek, hogy itt-ott didaktikus a szöveg, elsősorban az alakváltás (pete — báb — lepke) metaforája mentén. A szövegben vissza-visszatérő motívum túlzóan részletező kifejtése felesleges tehertétel. Szintén problematikus a három fejezet címe, ezek nélkül is kellően erős a lepke-motívum, s így kisebb asszociációs tér marad az olvasó számára. A kerettörténetben az elbeszélő pár mondat erejéig mindentudóvá is válik, egyértelműen túlreflektálja az éppen zajló eseményeket, mikor a Ceausescu-t eltávolító Iliescut ugyanolyan kommunistának nevezi, aki csak vezetőváltást, de nem ideológiai fordulatot akart. Mindez persze később kiderül, de az események sodrában ez ilyen biztonsággal semmiképpen sem kijelenthető. Erre is ugyanaz áll, mint fentebb: mindez nem tűnne fel, ha másban, például a történet szálainak fűzésében nem járna el remekül a szerző.

Szabó Róbert Csabának köszönhetően fontos munka született. A múltra való személyes és kollektív emlékezés gazdagabb lett egy jelentős szöveggel. A könyveknek is van sorsuk, tudható, így jósolom: az Alakváltók referencia lesz a még mindig nem eléggé feldolgozott múlt megismeréséhez, kimondásához, feldolgozásához, azaz a múlt elsajátításához.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!