friss műút

-ról, -ről

Magyari Andrea

Magyari Andrea

(1973) Állomások: Nyékládháza, Miskolc, Debrecen, Berlin, Budapest. Tanulmányok: Kossuth Lajos Tudományegyetem, Freie Universität, ELTE. Munkák: tanítás (angol, magyar), műfordítás, írás. Könyvek: Sztori (versek, 2010); Átjáró Másvárosba (meseregény, 2013).

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Nőtérfél

Magyari Andrea: A szégyen

2017. március 02.

Évekig kísértett egy regény, amelyben egy fiatal férfi egy hajón leissza magát, majd szégyenteljes dolgokat művel, és ebbe (értsd: a szégyenbe) rövid idő után (ha jól emlékszem, még azelőtt, hogy a hajó kikötne) belehal. Én ezt a férfit nagyon is megértettem, pedig amit művelt, azzal nem is ártott senkinek. De hát szegény épp azért indult neki ennek a hosszú hajóútnak, hogy nekikezdjen valami számára ideálisnak tartott életnek, s még el sem ért a startvonalig, máris kiesett a versenyből, melyet maga rendezett magának.

Egyszer egy barátom elmesélte, hogy a hőn vágyott külföldi ösztöndíja idején a tanszék elegáns kis könyvtárában véletlenül hangosan szellentett. Azt hitte, nem lesz olyan öblös, denem tudta irányítani. A könyvtárban ketten ültek, a barátom, és egy nagyon helyes lány. Egyértelmű volt a helyzet, a barátom úgy döntött, ezen nincs mit machinálni, így jobb, ha nyugton marad, nem menekült hát szempillantást, s utazgatott hét évig, mint egy bizonyos oxfordi lord, aki egy XVII. századi író és filozófus, John Aubrey által feljegyzett anekdota szerint  elfingta magát Erzsébet királyné előtt, s amikor végül a nyolcadik évben, abban reménykedve, hogy senki már nem is emlékszik a kényes incidensre, visszatért, a királyné így fogadta: — Lordom! De jó, hogy visszajött! Mind elfelejtettük már azt a kis fingot.

Később a barátom egyébként a büfében megismerkedett ezzel a lánnyal. Én öngyilkos lettem volna a helyedben, vagy meghalok szégyenemben, mondtam akkor ennek a barátomnak.

Másodéves egyetemista koromban egyszer kölcsönvettem valakitől egy karkötőt. Negyedik hete laktam a fővárosban, szakot és egyetemet váltottam az első év után, nem ismertem ott senkit, úgy mentem oda, hogy biztos voltam benne, az új életem makulátlan lesz, hónapokig rajzoltam elő a térképet, úgy véltem, ismerem már a gyengeségeimet, s ezúttal minden sikerülni fog.  Kész csoda volt, hogy átvettek az egyetemre, melyhez igen közel, fákkal szegélyezett utcában találtam egy kiadó lakást, illetve kisszobát. A nagyszoba sárga-zöld üveggel fedett duplaajtaját kulcsra zárták, oda nem volt bejárásom. A főbérlő, előző évben diplomázott, ellenszenves lány, külföldön kapott munkát. Addig is, míg kiderül, ott fog-e maradni, nem akarta, hogy idegenek járjanak a dolgai közt, de azt sem, hogy a lakás üresen álljon, és neki kelljen fizetnie a közös költséget. Október végén felhívott, és elmondta, hogy a következő hónapban egy barátnője költözik a nagyszobába, aki ugyanolyan szakos, mint én, biztos jól kijövünk. Örültem, hogy a színes üveg helyett talán új barátnő fogad majd esténként. A lakótárs azonban, mint az első pillanatban kiderült, ugyanolyan ellenszenves volt, mint a főbérlő, semmi közöm nem lehetett ehhez a nagydarab, harsány, drapp és rózsaszín ruhákba öltözött szőke lányhoz. Soha nem váltottunk egy szót sem azon túl, hogy köszöntöttük egymást, de egyébként ez is ritkán történt meg, mert ha otthon voltunk, mindketten gondosan bezártuk saját ajtónkat. Egyik este a lány nem volt otthon, én pedig egy buliba készülődtem. Előtte benyitottam a szobájába, és szétnéztem, csak úgy. Biztos voltam benne, hogy ő is bejár az én szobámba, ennyi kíváncsiságot mindenkiről feltételeztem. A karkötő az asztalán hevert, óarany, gyöngyökből fűzött darab volt, akkoriban sok helyen lehetett ilyesmit kapni, az óaranyba mindenféle más színű gyöngyöket fűztek, ebbe nagyrészt kéket. Nem tudom, mi ütött belém, talán a kék gyöngyök fogtak meg annyira, ami pont olyan színű volt, mint a blúzom, amit akkoriban a bulikban viseltem. Tudtam, hogy a lány vidéken tölti a hétvégét, mert hallottam, amikor telefonban megbeszélte az anyjával, melyik vonattal érkezik.

A karkötőt természetesen elveszítettem. Hajnalban értem haza, szomorúan, mint általában a rosszul sikerült buliból, ahol egyedül éreztem magam, és fájt a gyomrom a sebtében összeivott olcsó röviditaloktól, amelyektől, gondoltam, majd feldobódok. Amikor vetkőzni kezdtem, belém nyilallt, hogy a karkötő nincs rajtam. Egy ideig kétségbeesve ültem az ágyon, majd arra jutottam, mindenekelőtt aludnom kell.

Másnap reggel korán keltem, és bebuszoztam a belvárosba. Szombat délelőtt volt, végigjártam az összes fellelhető bizsu- és ajándékboltot, ahol ilyesmit lehetett kapni, s találtam is pár hasonló darabot, de egyikben sem volt olyan kékes árnyalatú gyöngy, mint abban, amit elveszítettem. Olcsó, távol-keleti darabok voltak, ennyiben mégis egyediek. Végül megvettem három boltban összesen öt darabot, s hazaérve órákon át cserélgettem őket az eredeti helyen, ahonnan elvettem, tűnődve, melyik hasonlít legjobban az eredetihez. Lehetetlennek tűnt, hogy a lány ne jöjjön rá, hogy nem azt a karkötőt találja az asztalán, amelyet ott hagyott. Kétségbeesésemben felhívtam két barátnőmet is, akiknek, úgy éreztem, egyáltalán beszélni bírok szégyenemről és szerencsétlenségemről. Mindketten azt tanácsolták, adjam oda az egyik karkötőt, és mondjam meg nyugodtan, az eredetit elhagytam, de itt egy másik, megvettem. Egyikük sem tudta magát beleélni a helyzetembe: ha ezt elmondom, mindenképpen kiderül, hogy behatoltam egy teljeséggel tiltott, zöld-sárga üveggel lezárt területre, hiszen onnan vettem el valamit.  Maga a behatolás, hogy kinyitottam a rettenetes ajtót, bementem, és nézelődtem ezen az idegen területen, az töltött el olyan szégyennel, amit nem bírtam elviselni. Két végigkínlódott éjszaka után végül arra jutottam, egyszerűen nem szólok semmit. Viszonyunkba nem fért bele, hogy a lány megvádolhasson, noha nyilvánvaló volt, hogy én vagyok az egyetlen, aki elvehette a karkötőt. Nem is vádolt meg, és még karácsony előtt lakást vettek neki a szülei, így elköltözött. Az ajtót újra kulcsra zárta, a kulcsot elvitte. Júniusban, amikor hazaköltöztem, az öt kék karkötőt a vonatfülke lehajtható asztalkája alatt megbúvó koszos szemetesbe gyömöszöltem, s rátettem úti szendvicsem maradékát.

Egy évvel később, amikor már másik helyen laktam, a főbérlő, akik közben visszatért a városba, felhívott, és azt kérdezte, nem vittem-e el az előző évben néhány könyvet tőle. A megdöbbenéstől csak dadogni tudtam. Semmit sem vettem el tőled, nyögtem végül, nem is jártam a szobádban, hiszen be volt zárva. Jó, csak gondoltam, amikor Ancsa ott lakott, esetleg bementél hozzá, és kölcsönvetted, amúgy nem gond, csak most szükségem lenne rájuk. Újra elmondtam, hogy semmit sem vettem el a szobából, majd letettük a telefont. Dühös voltam, tehetetlen, és szégyenkeztem. Nem tudhattam, elmondta-e Ancsa valaha is, hogy eltűnt a karkötője, amikor ott lakott. A szégyen azonban még ma is bennem van. Mi lesz, ha felismernek. Kik? A könyvekhez sohasem nyúltam.

 

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!