friss műút

-ról, -ről

Szabó Marcell

Szabó Marcell

(1987) Költő, kritikus. Párizsban él.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kikötői hírek

Szabó Marcell: KH — francia (2017. február 27.)

2017. február 27.
Pierre Guyotat

Pierre Guyotat

Pierre Guyotat (1940) életművéből tudomásom szerint ezidáig egyetlen sor sem jelent meg magyar nyelven. Az internetes keresés alapján említése is csak egyetlen helyen fordul elő, Köpeczi Béla 1971-es kitekintőjében, az Irodalomelméleti viták Franciaországban című írásban olvashatunk a francia szerzőről. Köpeczi a Tel Quel irodalomfelfogása kapcsán jegyzi meg, hogy a folyóirat körül csoportosuló alkotóknál „az elméletieskedés veszélyes mozzanataira” lehetünk figyelmesek, illetve hogy a nyelvi kísérletezés a kérdéses íróknál gyakran hermetizmusba torkollik. Guyotat Éden, Éden, Éden című könyvének rövid ismertetése ugyanitt így hangzik: „nyomott gyarmati környezetben a szexuális aktusok rendkívül pontos, nyelvileg bravúros, de már olvashatatlan leírását nyújtja.” (Helikon 1971/2) Az Éden, Éden, Éden Guyotat második regénye, 1970-ben jelent meg, és valóban szüksége volt a Tel Quel folyóirat elméleti pártfogására, ugyanis a francia belügyminisztérium megtiltotta bárminemű reklámozását, terjesztését korlátozták, a szerzőt pedig perbe fogták. Guyotat ekkor már túl volt első regényén, az 1967-es Tombeau pour cinq cent mille soldats-on (Ötszázezer katona sírja). Az Éden, Éden, Éden végül egyszerre három előszóval jelent meg: Michel Leiris, Roland Barthes és Philippe Sollers vette védelmébe a könyvet.

Ennek a rendkívül szerteágazó és gazdag életműnek a bemutatására a jelen írás értelemszerűen nem vállalkozhat. De tekintve, hogy a 2016-os év jelentős eseményeket hozott a Guyotat-korpusz tekintetében, a kései pályaszakasz pillanatnyi összefoglalása talán mégis lehetséges. 2016 elején a Critique folyóirat tematikus számában illusztris szerzőgárda írt Guyotat műveiről, rendre egy-egy konkrét műre koncentrálva: Alain Badiou, Catherine Malabou, Pierre Brunel vagy éppen Tristan Garcia tanulmányai mellett egy eddig publikáltalan korai Guyotat-írás, az 1962-es La  prison is olvasható itt. Majd az év végén két Guyotat-kötet is megjelent a Gallimard-nál. A Par la main dans les enfer egyrészről az éppen aktuális projekt második kötete, de egyfajta melléktermék, ha hihetünk a 2014-es első rész, a Joyeux animaux de la misère fülszövegének, mely szerint  a publikált mű csupán egy készülő, terjedelmesebb másik, a Géhenne írását megszakító „kikapcsolódás-gyakorlat” [exercice de détente] eredménye. Ez a melléktermék a mostani folytatással már ezer oldalra rúg. Végül pedig megjelent a Donatien Grau-val közös beszélgetőkönyv, az Humains, par hasard. Ez utóbbi alapján kockáztatunk meg a továbbiakban néhány átfogó megállapítást Guyotat írásművészetével kapcsolatban.

A könyv tíz jól körülhatárolható tematikájú beszélgetést tartalmaz, és egyszerre igyekszik — csak a legfontosabb motívumokat említve — egy átfogó életrajzi kontextus felvázolására, az írói életmű főbb állomásainak számbavételére, a guyotat-i politikum, az írói praxis illetve teória minél kimerítőbb ismertetésére. Ha kapaszkodókat keresünk Guyotat életművének megközelítéséhez, mindenekelőtt az algériai háború tapasztalatával kell kezdeni. Guyotat-t 1960-ban kapja meg a behívót, majd 1962-ben letartóztatják dezertálásban való bűnrészesség miatt, illetve morális bomlasztásért. Három hónap magánzárka következik. A francia író számára az algériai háború egyértelműen olyan alaptapasztat, mint a korábbi generáció számára a második világháború. Guyotat életművének meghatározó díszlete a bomladozó gyarmati birodalom, melyet egyedül a szürreálisan népes bürokrata osztály, illetve az állandó katonai jelenlét tart egyben. A katonaállam, a homályos elvek szerint működő militáris diktatúra, a láthatatlan hatalmasságok által működtetett államgépezet elkorcsosult piramisa az Ötszázezer katona sírjától fogva egy sajátos, nagy lélegzetű prózavilág kelléke és dekorációja. A széthullóban lévő rendszer elnyújtott, permanens szükségállapotban éli túl önmagát, ahol Guyotat időtlen figurái bolyonganak, illetve adják át magukat az egyetlen megmaradt emberi kapcsolatnak, a megalázó és megalázott között létrejövő viszonynak, a bensőségesség guyotat-i lehetőségének.

Guyotat nyelve ezekben az első regényekben leginkább szikárnak mondható, egy különös pontosságeszmény által vezetve, központozást alig használva, megfigyelőként végzi el a borzalmak enumerációját. Mert miközben írásművészete egy roppant méreteket öltött absztrakciós projekt világos kivitelezése, magának a prózának a valósága folyamatosan vérben és spermában, illetve egyéb testnedvekben és ürülékben tocsog. Guyotat-val kapcsolatban a megkerülhetetlen a francia irodalom szubverzív hagyománya. De Sade, Bataille vagy Genet írásai éppúgy ide tartoznak, mint a talán legmeghatározóbb Artaud. Guyotat számára írás és szexualitás egyetlen roppant késztetés része, melyet lehetetlen szétszálazni. Az írás szexuális késztetés (131), miközben a szexualitás folyamatosan nyomokat és jeleket vés a testre. Ez a karteziánus szellemet deliráló hagyománytömbön belül is kivételesen radikális kiindulási pozíció a legexplicitebb módon talán az 1972-ben, az Artaud körül rendezett cerisy-i konferencián elhangzott Langage du corps (a Vivre kötetben olvasható) előadásában jelent meg. A Langage du corps arról szól, hogyan kapcsolódott össze Guyotat számára kezdetektől írás és szexualizáció. A kamaszkori szexuális önéletrajz vallomásnyelvébe ágyazva azt meséli el, hogy írás és maszturbáció a cselekvés szintjén is elválaszhatatlanok. A maszturbáció a test önreflexiója (138), ennek a sajátos munkamódszernek szenteli később az Arrière-fond című 2010-es önéletrajzi könyvét (vö.: „branlée-avec-texte”).

Szexus és textus kettőséhez Guyotat egy harmadik fogalmat rendel, a politikáét. Abból érdemes kiindulni, hogy a francia szerző folyamatosan absztrahál, figurái oly mértékben tipizált alakok, hogy jószerivel nélkülöznek minden egyéníthető vonást. Egyfajta különös lebegésben beszélnek a kollektívról, az emberi társadalom absztrakt huzalozásáról, osztályokról, elnyomottakról és kívülrekedtekről. Ilyen figura a kurva, a katona, a gyermek, és a legsajátabb guyotat-i hős, a nem-létező [le non-étant] is. Ezt az absztrakciós vágyat a szerző mindenekelőtt az infantilizmussal hozza összefüggésbe. Az archiválás naivitása (a mennyiség metafizikája) és a karakterteremtés megszállottsága (a karnevál metafizikája) itt egybeér a gyermekségnek egy nagyon szokatlan politikai vetületével. Guyotat az írói munkában mindenekelőtt olyan transzgresszív-felfüggesztő [transgression-suspension] aktust lát, ahol az emberiség saját fejlődésének egy megelőző állapotában van tartva (134). Ez az anti-evolucionista gondolkodásmód Guyotat egész életművét meghatározza: a biológiai, szociális, technikai regresszió egy olyan átfogó poétika magja, ahol az inferioritás evolucionista szempontja politikai programokat kereszteznek. De a technikai regresszió itt semmiképpen sem körvonalaz egyfajta romantikus ludizmuspoétikát, vagy technofób konzervativizmust. Guyotat számára infantilizmus és állatiasság, állatiság eredendően kapcsolódnak össze („sauvagerie quasiement infantile” — 160). A gyermek mint elő-ember, mint nem teljes értékű ember így kerül egymás mellé az állattal vagy a prozotoával (94; 163). Mindegyiknél arról van szó, hogy hogyan lehet lebontani, kikezdeni, provokálni az ember önmagáról alkotott képét, melyben Guyotat szerint vajmi kevés szerephez jut materiális meghatározottsága. A regresszióban tartott emberiség víziója a gyermekben teljesül be. Állat és gyermek egy előttes létezés szereplői. Ez annyiban tekinthető kritikai programnak, amennyiben szüntelenül akadályt állít bármiféle (pszichológiai, politikai) szubjektum rögzíthetősége elé: az olyan jelölők, mint az „ember” vagy az „én” itt sohasem esnek egybe a reflexió alanyával, az identitás csakis valamiféle bevégezhetetlen korrekció, egyeztetés nem szűnő munkájaként képzelhető el.

Deleuzé és Guattari fajról deliráló skizója igazi guyotat-i hős. Idézzük hosszabban, milyen is ez a skizó:

Azt hihetnénk, hogy szüntelen felbukkanó és alásüllyedő leendésekben, átmenetekben és intenzív vándorlásokban és széttérülésben minden egybemosódik, elkeveredik — országok, fajok, családok, szülői megnevezések, isteni megnevezések, történeti megnevezések, geográfiai megnevezések, még napi hírek is. (Úgy érzem, hogy) Istenné válok, nővé válok, Jeanne d’Arc voltam, most Heliogabalus vagyok, a Nagy Mongol, egy kínai, rézbőrű, Templomoslovag vagyok, az apám voltam, a saját fiam. […] Miféle rend ez? Először is a fajok sokasága, kultúrák és azok istenei oszlanak el a szervek nélküli testen. Még nem ismertük fel kellőképp, hogy a skizó mennyire tevőleges részese volt a történelemnek, hallicinálta és delirálta az egyetemes történelmet, szétszórta a fajokat. Minden delirum faji, de ez nem jelenti szükségképpen, hogy rasszista is. Nem arról van szó, hogy a szervek nélküli test fajokat és kultúrákat »reprezentál«. A teli-teljes test egyáltalán semmit sem reprezentál. Ellenkezőleg, a fajok és a kultúrák jelölnek ki régiókat ezen a testen, vagyis intenzitás-zónákat, potenciál-mezőket. Ezeken a mezőkön belül individualizációs és szexualizációs jelenségek mennek végbe. Egyik mezőből a másikba küszöbön át jutunk: szüntelenül vándorolunk, migrálunk, individuumot váltunk, akárcsak nemet, és továbbállni olyannyira egyszerű, mint megszületni vagy meghalni.
(
L’Anti-Œdipe, 101)

A guyotat-i írás visszatérés az őskorba, a történelem elé, hogy szert tegyünk egy prehistorikus identitásra (214). Az író feladata ezeknek az előzetes, a jelen homogenizáló valóságához képest forradalmi, nem kizárólagos, alternatív identitások kialakítása, illetve elrendezése a műben. Az uniformitás ellenében (226) az írás differenciáló-megsokszorozó aktus (227).

Guyotat számára tehát a legfőbb kihívás, hogy elhagyjuk aktuális emberképünket (168). Írásművészete, ahogyan a könyv címe is sejteti, elsősorban antropológiai transzgresszió. Az író delíriumában előemberek, gyermekek, állatok, növények és ásványok kavarognak. Az önkívület pedig mindig politikai tett. Az írás a létrehozott és megtalált identitások egyidejű fenntartása. A modern francia irodalom egyik központi motívumának továbbgondolása ez. Az apokalipszis víziója a fennálló világ ócskasága felett érzett rezignációra adott válasz. A totális pusztulás végre pontot tesz valaminek a végére, melynek nem is lett volna szabad léteznie ilyen formában. „Szüntelenül kísért a Föld eltűnésének gondolata — nem az ökológiai pusztulásról beszélek […] hanem egy robbanásról: mindaz, amit megalkottunk, el fog tűnni. Az égitest, melyből az Univerzum középpontját hoztuk létre, előbb-utóbb, hirtelen vagy felgyorsítva, egy véletlen folytán végül porfelhő lesz, egy fosszília maradéka. […] Az emberiség el fog tűnni.” (128) A világ és az ember eltűnése mint elemi megkönnyebbülés, a vég lucidus várása fellélegzés, számos színrevitelt élt már meg Guyotat elődeinél. Ponge víziója a Louvre-ról, ahol az emberiség végnapjai után majmok ugrálnak, biztosan ilyen. Ott visszhangzik Foucault nevezetes észrevétlen pusztulás-jelenete is A szavak és a dolgok végéről, ahol az ember vége a fövenybe rajzolt vonások eltűnéséhez hasonlatos. De mindenekelőtt Baudelaire remekművéről kellene beszélni, a Le monde va finir… (1880) kezdetű versről, melyben ebben a formában talán először jelenik meg az apokalipszis, nem mint projekció, hanem mint az ember ideges sürgetettsége saját pusztulása előtt: „Vége lesz a világnak. Az egyetlen érv, mely fönnmaradása mellett szól, az, hogy létezik. Mily gyönge ez az érv mindazokhoz képest, melyek az ellenkezőjét hirdetik, és főként ehhez képest: ugyan mi teendője van még az ég alatt a világnak? ­ Mert ha föltesszük is, hogy anyagilag tovább létezik, méltó volna ez a lét nevéhez és a történelmi szótárhoz?” (Rónay György fordítása)

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!