friss műút

-ról, -ről

Förköli Gábor

Förköli Gábor

(1986, Veszprém) Az ELTE Magyar Barokk Irodalom doktori programjának és a Sorbonne (Paris 4) 16–18. századi irodalom tanszékének doktorandusza, 2014-től az MTA–ELTE Humanizmus Kelet-Közép-Európában Kutatócsoport tudományos segédmunkatársa. A kortárs magyar irodalomról szóló kritikái a Vár Ucca Műhelyben, a Tiszatájban, az Alföldben és a KULTer.hu-n jelentek meg.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Förköli Gábor: A besúgás szaknyelve
(Forgách András: Élő kötet nem marad. Jelenkor, 2015)
2017. február 28.

A magyar szellemi életet újra és újra megrázza egy-egy volt ügynök frissen feltárt múltja. Miközben sokan amellett érvelnek, hogy még most sem lenne késő minden aktát nyilvánossá tenni, addig a döntéshozók ezt — ki tudja, milyen politikai érdekekből — folyton megakadályozzák. Vannak megint mások, akik szerint egyszerű aránytévesztésről van szó, és inkább a rendszerben magas pozíciót betöltő funkcionáriusokat és a valódi verőembereket kellene felelősségre vonni, semmint megfélemlített, kisstílű alkukkal megnyomorított besúgók történetén kérődzni. Van, aki — mint nemrég egy interjúban Tamás Gáspár Miklós — ehhez azt is hozzáteszi, hogy az ügynökkérdés valamifajta megoldása még csak nem is járulna hozzá érdemben a diktatúra feltárásához, hiszen spiclik, feljelentők mindenfajta rendszerben vannak, legfeljebb a számukban, a titkosszolgálati módszerek kegyetlenségében és törvénytelenségében van eltérés. Akármelyik tábornak van is igaza, az ügy a művészet és az irodalom számára semmiképpen sem jelentéktelen: minden egyes ügynöktörténet — függetlenül attól, hogy mennyire segít megérteni a rendszer történelmi léptékkel mért lényegét — a szégyen, a titok és a bizalom fogalmának megrendítő újragondolására késztet. Emberi szerepek átértékelésére, történetek szétszálazására és friss szempontú újramesélésére. És innentől kezdve mindez már művészi, irodalmi ügy. Forgách András Élő kötet nem marad című könyve nem kíván ezekben a kérdésekben igazságot tenni.

Mint ismeretes, a szerző 2014-ben felfedezte, hogy apja, Forgács Marcell „Pápai” fedőnéven III/I-es, vagyis kémelhárító ügynökként tevékenykedett, majd elhatalmasodó depressziója miatt helyébe lépett felesége, Avi-Shaul Bruria, vagyis „Pápainé”. Mivel az apa aktái nagyrészt elvesztek, ezért Pápainé lesz a regény főszereplője, aki Palesztinába kivándorolt szülők gyermeke, így anyanyelvi hébertudása kapóra jön az Izraelt gyanakodva méregető titkosszolgálatnak. A besúgást Bruria önként, kommunista meggyőződésből vállalja, beszervezésében zsarolásnak nincs nyoma. Ám nemcsak ebben különbözik az ő története az ügynökmúlt feltárásáról szóló, a közelmúltban megjelent magyar regényektől. A rokonok, barátok és pályatársak ügynökmúltjába ütköző szerzők valamiért hajlamosak analitikus, a múltfeltárás vagy a szembesülés folyamatára koncentráló, sőt szélsőségesen öntükröző elbeszéléseket írni. (Itt most nem beszélek Lőrincz György Besúgó voltam, szívem című könyvéről, amely hagyományos történetmondásra épülő regény, mivel tudtommal nem valós iratanyagot dolgoz fel.) Bán Zoltán András Keserű című regénye, amelyet Tar Sándor története ihletett, a besúgás és a lebukás lélektanának rendszerváltás utáni aspektusaira koncentrál, a főszereplő alkoholizmusára és tönkrement életére: hárító mechanizmusok, hamis önigazolási kísérletek, olykor vádaskodások kísérik végig az emlékezést, vagyis a regény szándékosan egy erősen torzító szemüvegen keresztül láttatja alakjait. Esterházy Péter Javított kiadása a naplóírás és a jegyzetelés színrevitelével azt mutatja meg elemi erővel, hogyan győz az élet az irodalom, apja dossziéja a Harmonia Cælestis felett; Györe Balázs Barátaim, akik besúgóim is voltak című könyve pedig töredékekből építkezik, a nézőpontok és az elbeszélői pozíciók nehezen követhető váltakoztatásával az elbeszélés nehézségeit és a történtek megismerésének lehetetlenségét konstatálja. Mindezzel szemben Forgách András könyve egy szuszra végigmesélt történetet ígér, amelyben mintegy kiszolgálja olvasóját az egységes elbeszéléshez szükséges minden információval; ugyan ő is egyfolytában egymásra vonatkoztatja az elbeszélést és a jelentések szövegeit, akárcsak Esterházy, de a hiányosságokat, amelyek az immár történelminek minősülő dokumentumokban, valamint saját emlékezetében adódnak, az elbeszélői fantázia segítségével egészíti ki, akár egy hagyományos történelmi regény. A történet azonban szándékosan torzó marad, és a könyv verses darabokkal folytatódik. Ezek többek között mítoszi sémákat, fogódzókat nyújtanak a szülők történetének megragadásához. Különösen szép párhuzam Philoméla története, akinek Tereus kivágta a nyelvét, ezért a szörnyű igazságot a szőnyegre szőtt jelenet segítségével mondja el. Ezzel együtt talán ez a rész a könyv legnehezebben indokolható része, de semmiképpen sem érdektelen. A kötet esszével ér véget, és ez az esszé éppen úgy építi fel gondolatait, akár a hagyományos regény a történet építőelemeit. Ebben a könyvben az el nem tagadott személyes érintettség ellenére is olykor elemző, szinte már történészi szándék érződik; nem abból indul ki ugyanis a szerző, hogy a megértés eleve és elkerülhetetlenül szubjektív, hanem hogy létezhet valamilyen közös nézőpont, ahonnan szemlélve olvasó és szerző számára létrejöhet egy megvilágító erejű történet.

Az a nézőpont, amelyet a könyv fel tud kínálni, döntő fontosságú az olvasó morális érzékenységét tekintve. Hogyan mutatja be az író az erkölcsi normalitásnak tételezett rend és a morális botrány találkozását? Revelatív-e a kettő egymásra vetítése? Nem merül-e ki unalmas hüledezésben, társul-e hozzá valamilyen értékes belátás? A botrány feldolgozására, azt hiszem, alapvetően két, egymástól gyökeresen különböző regényhagyomány van. Az egyik a nevelődési regényé, ahol általában egy naiv főhős próbálja elsajátítani az erkölcsi tisztaság mércéjével a legkevésbé sem értelmezhető világot. Ennek az önmagában könnyen „unalmasnak” ítélhető hagyománynak a paródiája a Candide vagy a de Sade-féle regény, amelyben a mesélő szinte végiggonoszkodja az ártatlan főhős kalandjait. A másik megközelítés az abszurd hagyomány, amelyben az élhetőnek gondolt világ erkölcsi normái inkább az olvasó fejében léteznek, mintsem a regényben, amely teljesen más, gyakran elfogadhatatlan értékrendszert kínál — a Sorstalanságban minden, ami a koncentrációs táborban történik, „természetes”. A személyesen is érintett Forgách egyik hagyomány mellett sem köteleződik el, de könyve ott lesz igazán erős, ahol az abszurd hagyományhoz csatlakozik, vagyis ahol a narrátor elfogadja az ügynökösködés játékszabályait, és a besúgás rutinjának nézőpontját átvéve azt belülről igyekszik szétbomlasztani. Éppen ezért telitalálat a regény első jelenete, amelyben besúgó és tartótisztek, mint rendes kollégák, kedélyesen találkoznak egy cukrászdában, és a főnök még ajándékot is visz születésnapját ünneplő beosztottjának. És éppen ezért alkotják a könyv mélypontját Forgách András azon kiszólásai, amelyekben felháborodottan szidja az édesanyjáról valóban vérlázító dolgokat író titkosszolgákat. A morális felsőbbség tudata sajnos egyfajta rossz érzelmességgel keveredik, amelynek semmi keresnivalója nem lenne egy ilyen erősen megírt regényben.

Az viszont már ismét az író munkáját dicséri, hogy a könyv végén olvasható nagyesszében — egy bizonyos Szélpál Ottónak a tartótisztekhez szóló kézikönyvéből vett idézetek mentén — valódi esettanulmányt ír édesanyja viselkedéséről. Iszonyatos higgadtsággal ír róla:

Lehetetlen, hogy Bruria ne érzékelte volna, hogy folyamatosan és egyre inkább átlépi a határokat, nemcsak az országhatárokat, hanem a viselkedési normákat is, melyeknek megszegését a »cél szentesíti az eszközt« jeligére, maga előtt talán igazolni tudta; egész életében átlépett korlátokon, időnként radikálisan és bátran, de végül morálisan mégiscsak védhetetlenül, hiába tett esetleg egyenlőséget az ifjúkori illegális akciók bátorsága és a III/I-nek nyújtott és pénzzel is megjutalmazott segítség közé. Ezek a határátlépések mások, és nem csupán ismeretlenek, hanem barátok, családtagok mindennapi életét befolyásoló módon gyűrűztek tovább, ha nem is mindig közvetlenül, de mindenképpen fenntartottak egy korrupt és kisszerű bürokratikus diktatúrát, amely a szovjet birodalmi érdekeket szolgálta ki, és megfosztotta polgárait a szabadságtól.

Kegyetlenül pontos szavakat olvashatunk a zsidó identitás útvesztőiről és az egyéni felelősségről is, amikor így ír szüleiről:

Ők ketten a sehol lakói voltak, se magyarok, se zsidók, se külföldiek, se elvtársak, se honfitársak. Elvtársnak zsidók, zsidónak kommunisták, kommunistának magyarok, magyarnak idegenek. Hazátlanfiak. A Seol lakói voltak, a pokol lakói lettek, személyes pokluk lakói. Nem kötelező persze, hogy egy bolygó zsidóból beszervezett ügynök legyen — éppen elég neki a maga baja, hogy ítéletnapig kell bolyongania.

Csak azt sajnálhatjuk, hogy a regény végül is töredékes marad, hiszen valószínűleg az író rendelkezésére álló anyag is már eleve töredékes volt. A szüleire vonatkozó dossziékon felül egyéb kutatómunkát nem nagyon végzett a szerző, talán azért, mert — mint egy helyütt nyilatkozta —, sietett a könyv írásával, nem akarta, hogy előbb kiderüljön édesanyja múltja, mint hogy megjelenik a könyv. Az egyik legnagyobb súlyú epizód az, amikor Bruria a szerzővel sokáig egy lakásban élő Petri György megfigyelésébe is belekeveredik. Hasonlóan érdekes, hogy ettől a barátságtól nem függetlenül Forgách András és baráti köre „gyanús” szabadegyetemi találkozókat is szerveztek. Ezekről az alkalmakról, valamint Petri György megfigyelésének lehetséges következményeiről azonban nem sok derül ki. A verses betétekben és a kötetet záró esszében már egy másik történetszálról olvashatunk. Héber nyelvtudása miatt, utazásai ürügyén ugyanis izraeli kémkedéssel is megbízták Forgách édesanyját. Első pillantásra kérdésesnek tűnhet, hogy a külföldi hírszerzésnek van-e olyan súlya, mint magyarországi értelmiségi társak besúgásának. Ha nincs, értelemszerűen jogos hiányérzetünk támadhat a könyvet olvasva. Az izraeli történetszál bevezetésével azonban a szerző nem a fontosabbnak tűnő kérdések elől menekül, mivel pontosan láthatjuk, hogy ugyanazok a mechanizmusok működnek a külföldi kémkedés esetében is, mint itthon: ott is ugyanúgy az ismerősök, rokonok kihasználása vezet eredményre, és ott is ugyanazok az önromboló erők lépnek fel: a hazugságok és a színlelés közepette a világ ürügyekre és rejtegetnivaló motivációkra kettőződik, miközben az ember kénytelen olyan tudatos énszemléletet kialakítani, amely nem segíti a személyiség kiteljesedését, hanem ellenkezőleg, ellehetetleníti azt. A titok eltávolítja egymástól az embereket. Innen nézve nyer új értelmet Forgáchnak az a megfigyelése, hogy édesanyja mindig is külön világot alkotott, ahol saját titokzatos nyelvét beszélte, a hébert. E nyelv elsajátítása révén akart az elbeszélő már fiatal korában is bebocsátást nyerni édesanyja világába. Ironikus módon akkor ehelyett csak egy szocialista viszonyokra szabott keletnémet hébertankönyv mesterkélt szókincséhez fért hozzá. Most pedig az elvileg magyarul írott akták, jelentések, hivatalos iratok bikkfanyelvével kell megelégednie, és ebből a szakzsargonból származik a kötet címe is. Amikor olvasóját megtanítja a besúgás életvezetési szabályaira és sajátos dialektusára, Forgách ékesen bizonyítja, hogy az ügynökkérdéssel érdemes foglalkozni, fontos részismereteket közvetít, és olyan írói fogásokkal nyúl a témájához, amelyek pontosan rögzítik a szembesülés emberi drámáját.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!