Ezek az utolsó februári napok. Az emberek zavartan keresik az ablakon kinézve a napsütést, és ha elkapnak szemükkel egy-egy sugarat, ugyanúgy kiáltanak fel, mint amikor december közepén észreveszik, hogy szállingózik a hó.
Ha pedig február, akkor Valentin nap, ami azt jelenti, hogy előmásznak fénytelen, dohos lakás-üregeikből és minden frusztrációjukat beleölik a hőbörgésbe. Nem, nem a platóni másik fél után kutató, tévelygő emberekről beszélek, akik nem szeretnek semmit, ami egy percre is emlékezteti őket arra a tévképzetükre, hogy van valami űr az életükben, amit mindenáron be kell tölteni. Hanem azokról, akik egyszerűen csak szeretnek hátat fordítani az efféle őrültségeknek, mint a karácsony, a halloween vagy a Valentin nap, amiben csupán a multik és az utcai árusok kegyetlen marketingjátszmáját látják.
Egyébként nem mondom, hogy nincs igazuk, viszont nem tudok nem kiállni ezeknek az ünnepeknek a védelmében, miközben arra gondolok, hogy az összes többi milyen végtelenül elégikus — talán az augusztus huszadikát és a húsvétot leszámítva (de ugye ki az, aki manapság nem utazik el vagy nem zárja be három helyen a kaput és ereszti ki Bodrit a kertbe, ha tudja, hogy jöhetnek a galád locsolók). Mind csak annyit várnak tőlünk, hogy megemlékezzünk nemzeti halottainkról, közeli hozzátartozóink haláláról vagy elvesztett (de amúgy egy hajszálon múlott, hogy ne így legyen) csatáinkról a nagyvilággal.
És most, ahogy ülök itt, és lázongani kezdek a lázongók ellen, most érzem csak, hogy milyen kilátástalan. A február utolsó napjai, úgy tűnik, engem is álomtalanul altatnak el, és feszülten ébresztenek. Írok és közben kerülöm a nagy szavakat, ahogyan általában szóban is teszem. Leírom, hogy szerelem, aztán kihúzom, leírom újra, kihúzom. Folyamatában kerülök mindent, ami szentimentális, és megragad a szemem mindenen, ami komor.
Lehet-e kérni esetleg bármilyen ünnepre olyat, hogy az ember legyen impulzív és érzelmes, mint a francia vagy a spanyol, esetleg olyan lelkes és balga, mint amilyennek az amerikait mondják, vagy bármilyen más, de semmiképpen se ilyen sorstalanul pesszimista és belenyugvó, mint a magyar?