Január 22., a Magyar Kultúra Napja, tüntetés az Alkotmány utcában. Ennek következtében légúti megbetegedés. Fekete bakancs vásárlása, életemben először cipőfényesítő vétele hozzá (rekedt hangom kevésbé képes ellenkezésre). 1:32, alvásra szánt idő: végtelen.
Újra ellátogattam a nagymamámhoz. Beütöttem a kapukódot, amit csak én és a két apai unokatestvérem tudnak. Érdekes; soha nem volt közös titkunk, közös gondolatunk, és közös játékunk sem, csak a kapukód tudása volt a miénk. Mindig kitaláltunk jó játékokat, például bíróságosat vagy boltosat, amiket nem játszottunk sosem, mert hárman képtelenség játszani. A kémes volt a legjobb persze, minden gyerek-szerepjáték császára a kémes játék, de inkább fagyit ettünk és hallgattuk a nagymamánktól a sztorikat, hogy az apáink milyen vagányak voltak. Amilyenek mi sosem leszünk persze, de nem baj, ő örült volna három lánynak, ehelyett három fia lett, van ilyen. Most már ezek az alkalmak nem álltak készen, nem nyaraltunk közösen a mamánál, nem is ismertük, nem is különösebben szerettük egymást, megvoltak ennek a maga okai. A nagymamámat látogatni kellett, mert ez így működik, ez a szabály, hogy bármit cselekszel, egy idő után majd látogatni kell téged, és ha már látogatni kell téged, akkor tudod, hogy azért látogatnak, hogy jobb legyen a lelkiismerete a többieknek, mielőtt meghalsz.
A nappaliban sötét volt, legalábbis a teljes sötétség és a félhomály között lehetett valamelyest. A nagymamám a szoba közepén ült és a disznóvágásról motyogott. A Feszty-körképet gobelinezte már hónapok óta, azért, mert úgy hallotta valakitől, hogy aki először kész lesz vele, az örökké élni fog. Fogtam egy mandarint a gyümölcstálból és elkezdtem megbontani.
— Mama, miért akarsz örökké élni? Az jó dolog szerinted?
— Olyan szépek a fiaim és olyan szépek az unokáim.
— De hát egyszer mi is meg fogunk halni — jegyeztem meg.
És csak varrt és varrt és beszélt arról a tizenöt évvel ezelőtti disznóvágásról, amelynek a családi legendárium szerint volt egy előzmény-disznóvágása 40 évvel ezelőtt, az egyiknek egy emigráció, a másiknak egy válás lett a vége.
— Te is úgy emlékszel, hogy a Péter volt akkor felelős a kolbásztöltésért?
— Mama, te egyébként láttad valaha a Feszty-körképet?
— Nem, természetesen.
Kimentem a konyhába kávét főzni, az öt évvel ezelőtt kifüggesztett naptár még mindig a helyén, benne aláhúzva a családtagok és kedvenc politikusainak neve napja, hogy ne felejtkezzen el róluk.
— Károly, te elvitted a bárdot? — hallatszott folyton ismételt kérdés a szobából, a kérdés, ami negyven éve nyugtalanít mindenkit a családban. Persze mindenki tudja, hogy most már nem szabad előkerülnie.
— Mama, a papa meghalt. Nem lehet nála.
— Tudod, miért váltunk el?
Nem várta meg a válaszom, pedig természetesen tisztában voltam vele.
— Azért mert sokkal jobban szerette a disznókat, mint engem.
— Tudod, hogy ez nem igaz — hazudtam.
Levágta a földre a készülő Feszty-körképet, a térdére borult és zokogott. Megsimogattam a hátát, majd felnézett rám és hazaküldött. Holnap nagy embernek van névnapja, készülődnie kell.
— Kérsz pénzt, Kamilla? — kiabált, mikor már az ajtóban bújtam a cipőmbe.
— Nem, kösz.
Ébredés a bérház udvarán kialakult perpatvarra: 6:29. Alvással töltött idő: 4 óra 57 perc.