friss műút

-ról, -ről

Szemes Botond

Szemes Botond

(1994, Budapest) Budapesten született, az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom alapszakán, irodalomtudomány szakirányon tanul.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Esszé

Szemes Botond: Az inkonzisztencia-vitához

2017. január 11.

Az Élet és Irodalomban tavaly november végén és december elején élénk vita alakult ki József Attila Eszmélet című verse kapcsán, amelyet Tőzsér János provokatív cikke (Az Eszmélet és a filozófiai analízis, 2016. november 11.) váltott ki. Ennek fő állítása, hogy az említett szöveg nem hordoz magában koherens filozófiai mondanivalót, azt filozófiaiként olvasni — ahogy az eddigi recepció tette — tévedés. A cikkre reagált Tverdota György (Kínos viviszekció, 2016. november 25.), Paár Tamás (Eszmélkedések [uo.]), Marno János (Költészet vagy/és filozófia, 2016. december 2.), Pór Péter (Filozófiai tartalmak,  2016. december 9.) és Varga Péter András (Megjegyzés Tőzsér János József Attila-kritikájához, 2016. december 16.) is. Ezek az írások a cikk módszertanát, előfeltevéseit (koherens filozófiai mondanivaló keresése) és konkrét elemzéseit is vitatják, amelyre Tőzsér Védelmemben című cikkében válaszolt (2016. december 23.).

Első ránézésre szinte érthetetlen a vita: mindkét fél tagadja, hogy doktríner filozófiai tételek mentén termékenyen olvasható lenne József Attila Eszmélet című verse. A válaszok és a viszontválasz alapján azonban úgy tűnik, hogy valójában nem JA verséről van szó (hiszen a vitaindító publicisztika is azt mutatja be, hogyan nem érdemes olvasni a szöveget), az csupán egy provokatív illusztrációként funkcionál. A vita sokkal inkább a művészet filozófiai megközelítésének lehetőségei, pontosabban annak stiláris vetületei körül forog (Tőzsér „önleleplező” válasza is erről tanúskodik), magyarán akörül, hogy milyen beszédmód alkalmas a költészet filozófiai megközelítésére. Az ellentétes álláspontok innen nézve (Varga Péter András is erre igyekszik irányítani a figyelmet) egy kontinentális-esztétizáló, valamint egy analitikus-szakmódszertani nyelv különbségei által határozhatóak meg.

Nem arról van szó tehát, hogy az Eszmélet című versnek gondolati inkonzisztenciája miatt ki kellene kerülnie az irodalmi kánonban elfoglalt helyéről. Tőzsérnek inkább azzal a valódi ítéleteket és állításokat mellőző, így az üres beszéd felé tendáló megszólalásmóddal van problémája, amelynek is-is struktúrájú logikája nem alkalmas arra, hogy a „filozófiai” vagy a „gondolati” megjelölésekkel illessük. Habár jelen írás ezt az álláspontot vitatni kívánja, úgy gondolom, nem érdemes elengedni a fülünk mellett a kritikát. Tőzsér paródiája a kontinentális nyelvezetről ugyanis egyszerre szórakoztatóan és fájóan találó: „amit József Attila az ittlét szabadságáról mond, első látásra inkonzisztensnek tűnik, de épp e vakító együtt-nem-lehetségességben fejeződik ki az ittlét voltaképpeni világba vetettsége”, vagy: „azzal, hogy József Attila egyszer a valóság merev struktúráját, másszor annak törékenységét tárja elénk, valójában az elménktől vagy tapasztalatunktól független valóság fogalmát dekonstruálja.” (Védelmemben)

Kis kitérőként fontos azt is észrevennünk, hogy az első cikkben használt analitikus nyelvezet maga is egy paródia, amelyet Tőzsér szintén inadekvátnak bélyegez, hiszen állítása szerint a szakirodalomnak nem a költemény filozófiai, hanem a „poétikai-retorikai” jellemzőit kellene vizsgálnia. Ám míg az analitikus nyelv használatának inadekvátsága a vers sajátosságainak köszönhető (gondolatilag nem elég „erős” — ezt vitatták leginkább a válaszolók, véleményem szerint meggyőzően), addig szerinte a kontinentális-esztétizáló nyelvezet (a vers kapcsán felmerülő) filozófiai állítások iránti igénye önmagában véve elutasítandó.

Érteni vélem Tőzsér motivációját, még ha egyet nem is értek vele. Paródiája valóban egy gyakran tapasztalt mellébeszélésre, fogalmi és gondolati tisztázatlanságra, akár felületességre világít rá. Ugyanakkor ezen szövegek elutasításával a hozzájuk stilárisan hasonló, ám komoly és fontos tartalmat hordozó szövegeket is kizár a releváns megszólalások közül. Mintha nem tudná, hogy az általa kritizált beszédmód ugyanúgy filozófiai belátásokon nyugszik, mindenekelőtt nyelvfilozófiai belátásokon. Meglehet, közhelyek következnek, de most éppen egyfajta (minél szélesebb) párbeszéd megteremtésén munkálkodunk — arról nem is beszélve, hogy Tőzsér egyszerűen mellőzi ezeket az aspektusokat. A huszadik század második felében kialakult kontinentális hagyomány kiindulópontja ugyanis, hogy a nyelvi rendszer önmagában elégtelen, így a pontos jelölésre alkalmatlan, aminek okai a jel–jelölő-viszony töredezettsége, a jelek végtelen egymásrautaltsága, a nyelv metaforikussága és történetisége stb. Ily módon — leginkább a szépirodalom esetében — nem is lehetséges konzisztens kijelentéseket tenni, mert az egy instrumentálisan használható nyelvet feltételezne. Jó esetben a mellébeszéléssel vádolt kritikusi nyelv — amit nem szabad, hogy megbénítsanak a fenti állítások — is ezen a felismerésen alapul, amikor számot akar adni egy irodalmi szöveg működésmódjáról. (Amely felismeréssel természetesen lehet vitatkozni — nagyobb tétje is volna annak.)

Ez azt jelenti, hogy még ha szándékosan is egy tétel kifejtésére vállalkozik egy költemény, annak formai, retorikai, intertextuális, történeti, vagy akár gondolati vonatkozásai ezt ellehetetlenítik. És ezzel nincsen semmi baj, hiszen az irodalmi nyelv nem is igazságok feltárására van, viszont komoly szerepe lehet egyes, korábban szilárdnak tűnő fogalmak (például: személyiség, nemzet, kultúra, természet stb.) relativizálásában oly módon, hogy különböző értelmezéseket és jelentéseket egyidejűleg ütköztet egymással. Az, hogy mit kezdhet ezzel az olvasó, az más kérdés; de könnyen lehet, a legfontosabb.

Miközben, ahogyan azt a „poétikai-retorikai” megjelöléssel Tőzsér is írja, mindezt komoly hatásmechanizmusok, az érzelmekre és akár az érzékekre ható jelenléteffektusok  segítségével teszi egy irodalmi szöveg. Ami fontos, hogy ezek az effektusok nem elválaszthatóak elméleti tartalmaktól, azok együttesen bomlanak ki. Nyilvánvaló, hogy József Attila költészete is (többek között) az ilyen hatásmechanizmusok miatt működőképes, sőt véleményem szerint ahogyan az Eszmélet gondolati struktúrájának központi fogalmai és képei sor- és mondatvégre, egyúttal rímhelyzetbe kerülnek, egyenesen felemelő. (Az első versszak zárósoraiban a „kint van” és „idebent” záró rímei egyben az egész vers tematikáját is magukban foglalják; akárcsak a gyakran idézett macska–egér-metafora két eleme is a második versszak utolsó két rímét adja.)

De visszatérve a korábbi belátásokhoz: innen nézve nem az inkonzisztencia, hanem egy ideológia vagy gondolati tétel szolgálatába állított irodalmi nyelv (Pór Péter válaszában ezeket „tankölteménynek” nevezi) tűnik hibának, amely korlátozza a szövegre per definitionem jellemző jelentésszóródást.

Miközben a semmitmondó üres beszéd vádja gyakran nagyon is érvényes magukra az irodalmi szövegekre is, azaz önmagában az inkonzisztencia sem érték. A kérdés, hogy milyen (nem személyhez, hanem szöveghez köthető) poétika társítható egy adott műhöz, ami motiválttá teheti a jelentésszóródást. A huszadik században ilyen poétikák a szerzők által is egyre reflektáltabban jelennek meg, ám a megállapítás az irodalomtörténet egészére érvényesnek tűnik — jó példa lehet erre az egyetemi oktatást szolgálni hivatott Magyar irodalom (Akadémiai Kiadó, 2010) Szilágyi Márton és Vaderna Gábor által írt, klasszikus magyar irodalommal foglalkozó fejezetei (akár a Hymnus rövid, de nagyon fontos elemzése!), amelyek a szövegek fő értékének többek között a retorikai paradoxitást és a korábbi költőszerepek elbizonytalanítását tartják. További példaként a közelmúltból: triviálisan melléfogás lenne a gondolatisággal igencsak telített Esterházy-próza inkonzisztenciáját hibaként felróni, hiszen ez a prózapoétika éppen a fogalmak viszonylagosságára épít és nem csupán úri passzióból bűvészkedik a nyelvvel. Érdemes lehet ehhez, és további belátásokhoz (amelyeken a kritizált beszédmód alapul) Esterházy A szavak csodálatos életéből című előadását újra meghallgatni-elolvasni — itt csak egyik záró passzusát idézem és küldöm Tőzsér Jánosnak:

Nincs történet? Nincs íve az elbeszéléseinknek? Hát mért nem tetszik olyan életet élni, amelynek íve van? Rajzolom. A-tól B-ig, és halad és rendben és lineárisan. És mért tetszik események helyett események valószínűségével dolgozni, és mért tetszik összevissza beszélni a fényről, hol azt állítván és bizonyítván, hogy az hullám természetű, hol meg azt, hogy részecske, és mért tetszik sunnyogni, ha valaki egyszerre szeretné tudni egy elemi részecske helyét és sebességét, és mért tetszik faksznizni az idővel is annyit, relatíve sokat?
Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni a saját életét, mért tetszik álldigálni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni? Mért nem tetszik elfeledkezni az életről, épp azáltal, hogy élni tetszik?
Mért tetszik folyton rohanni? Mért nem tetszik egy aranykorban élni?

Úgy gondolom tehát, hogy nem csupán stiláris kérdésről van szó, hiszen amögött elméleti, gyakran filozófiai megfontolások húzódnak. Talán érdemesebb is lenne ezekkel az előfeltevésekkel vitatkozni, miközben fenntartom, hogy Tőzsér paródiájából van mit tanulni. A nehézséget éppen az okozza, hogy első ránézésre nem egyértelmű, hogy mely elemzések tudnak elmondani valamit egy vers/szöveg működéséről, és melyek fogalmi bűvészmutatványok. Mindenekelőtt óvatosságra intenék mindenkit — elsősorban magamat.

És hogy valamit az Eszméletről is mondjunk, bár félek, hogy saját magam paródiájává válok: a vers éppen az inkonzisztenciára épül, ahogyan emellett Pór Péter is elegánsan és meggyőzően érvelt. Véleményem szerint a kint és bent fogalompár, azaz annak egy hagyományos, oppozícióban való elgondolása az, amit a versbeszélő látszólag fenn akar tartani, de minduntalan annak elégtelenségével szembesül. A kettő „csereszabatossága” pedig a rá épülő fogalmak stabilitását is megkérdőjelezi, így viszonylagossá válik a műben (többek között) mind a szabadság, mind a boldogság fogalma. Hogy az sosem ugyanolyan és minden attól függ — és ez nem üres nihilista relativizmus: a szöveg egyik legnagyobb erénye, hogy végig egyértelművé teszi, hogy habár konzisztens választ nem képes adni a felmerülő kérdésekre, a játék igenis a mi bőrünkre megy.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!