friss műút

-ról, -ről

Baróthy Zoltán

Baróthy Zoltán

(1977) író. Budapesten él. Az írás mellett reklámszövegírással és tanítással foglalkozik, emellett az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa.

-tól, -től

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Baróthy Zoltán: A mese másik vége

2017. január 10.

Olyan hideg volt, hogy a derült égen többé nem oszlottak szét a kondenzcsíkok, hanem egyben megfagytak, alázuhantak, és hatalmas, fehér nyílvesszőként csapódtak a mezők vagy rétek kemény földjébe; egy erdei tisztás szélén az egymást melegítő őzek nagy szemekkel, dideregve csodálkoztak rá az egyik ilyen fura, földből kimeredő jégcsapra, majd miután látták, hogy a hirtelen odakerült óriási jégoszlop nem veszélyes rájuk, újra összebújtak. (A napnyugtakor földbe csapódó kondenzcsíkok természetesen rózsaszínűek maradtak másnapra is.)

Olyan hideg is volt, hogy egy éjjel ráfagyott az égre egy repülő, pontosabban nekikoppant a hidegnek, és visszapattant róla, mint bogár az ablaküvegről, aztán mielőtt nagyobb baj történhetett volna, a bal szárnya hegyével fennakadt egy csillagon, azóta is ott himbálódzik nyekeregve-nyikorogva fel-le, fel-le, akár egy hinta; a ringatózástól a repülőgép fűtött belső tereiben az utasok, a pilóta és a személyzet azonnal elaludtak, mint bölcsőben a csecsemők, nem ébredtek fel azóta sem, és mindannyian azt álmodják, hogy túlélnek mindent.

Közben a földön olyan hideg volt, hogy az utcákon az emberek arca előtt összefagyott a párafelhő, így aki gyalog ment a dolgára, egy idő után a szájából kinövő, áttetsző-fehér gömböt tolt az arca előtt; beszélni így nemigen lehetett (sem dohányozni), meg a nyílt utcán enni-inni sem, a mindig jókedvű, mindenhol tréfát kereső fiatalok viszont hamar felfedezték, hogy bicskával, vagy vastagabb alkoholos filccel szavakat lehet karcolni a jéggömbök felszínére. „Szövegbuborék”, így nevezték, és ha valamit mondani akartak, szavak helyett odafirkantották abba az arcuk előtt mozgó szürke mezőbe. EGY KÉPREGÉNYBE KERÜLTÜNK, EGY KÉPREGÉNYBE!, ujjongtak (legalábbis ez volt kiírva a jéggömbjükre), és tömegével tódultak az utcákra szövegbuborékos szelfit készíteni — meg rengeteg képet a családjukról, barátaikról; ÉLETEM LEGJOBB TELE!, volt olvasható egy csillogó szemű, piros orrú fiatal lány arca előtt, akinek szó szerint arcára fagyott a mosoly.

És olyan hideg volt, hogy végül megdermedtek a hangok is, például egyszer egy rosszul fűtött, huzatos lakásban éjjel négy és fél öt között megfagyott az ott élő bácsi horkolása: előbb különös színű kristályokká alakulva lebegett, majd mint a por, némán leülepedett; a tudósok, a fizikusok, meteorológusok és alváskutatók most először figyelhették volna meg, milyen színűek az alvás természetes hangjai, de hát éjszaka volt és sötét, és kutató sem volt a közelben, egyes-egyedül a békésen és hangtalanul hortyogó bácsi és körülötte a padlón, a dunyháján, a szemöldökén meg a hálósipkáján a csodálatosnál csodálatosabb kristályok — amelyek azonban reggelre, amikor újra melegebb lett, eltűntek, vagyis előbb újra horkolássá változtak, és csak utána illantak el, foszlottak semmivé; ébredése után a bácsi nem is értette, mi ez a távoli morajlásra emlékeztető, néha recsegésszerű, néha berregésszerű háttérzaj, amely vissza-visszaverődik a szoba falairól. „Hogy az úristen! Már megint korán reggel fúrnak, vasárnap? Pimaszok, semmirekellők!” És végleg kiment az álom a szeméből.

Egyszóval olyan hideg volt (és elmondani is hosszú volna, mi minden történt még), hogy a meséből a kis gyufaáruslány, aki még mindig élt, és aki minden hasonló történésről tudott, ennyi különleges esemény láttán úgy döntött, inkább felkel a kuckójából, felkel a gazdagok házának ablaka mellől, és elindul, és rövidesen látszott, hogy a kislány csak megy és megy, pontosabban jön és jön, mert a kis gyufaáruslány éppen ehhez a szöveghez közelített, alakja mind nagyobbá vált, már-már félelmetessé, és eltakart a szöveg mögül mindent, és igen, az arcával éppen a te arcodba bámult bele, kedves olvasó, így jól láthattad, ahogy az ócska rongyokba bugyolált kislány előbb mosolyogva felsandít az égre, vet egy pillantást a szikrázó csillagon himbálódzó repülőgépre, nevetve rád kacsint, aztán csak annyit mond: AZÉRT SE HALOK MEG, AZÉRT SE. Igen, szó szerint ezt mondta, legalábbis ez a mondat volt beleírva a szája előtti szövegbuborékba.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Maros Péterné
Ideje: 2018-03-09, 08:47

Tetszik,különleges ,ugyanakkor szemléletes képeket használ az ember és természet kapcsolatára.

Szólj hozzá!