Az Élet és Irodalom tárcarovatának több rövidpróza-kötetet is köszönhetünk az elmúlt évtizedekben, és az is előfordult már, hogy egy költő kezdte ott prózaírói karrierjét építgetni. Ez történt Kántor Péterrel is, aki 2013-ban írt hónapról hónapra tárcákat a lapba, hogy aztán most, némelyiket jelentősen átírva, de mindegyiket finomhangolva, sőt egy újabb darabbal kiegészítve kötetbe rendezze őket. Így tizennégy verseskönyv után itt az első, vékonyka, széttartó, gyenge lábakon álló prózagyűjtemény, mely alighanem inkább a külső szerkesztői nyomásra született meg, mint az életmű szerves fejlődésének eredményeként.
Kántor költészete régóta a körül a kérdés körül forog, miként lehetne megteremteni az egyes versekben „békének”, máshol „nyugalomnak”, de legtöbbször mégis egyenesen „boldogságnak” nevezett állapotot, mely egy kicsit elviselhetőbbé tenné a gyakran üresnek és unalmasnak érzett hétköznapokat. Vagyis: hogyan lehetne megtanulni élni? Kántor nem az ünnepekről beszél, hiszen tudja, egy utazás, egy társasági esemény, egy színházi este önmagában is tartalmat tud adni egy-egy napnak, hanem a mindennapokról gondolkodik, azokat kéne mindnyájunknak tartalommal és értelemmel megtölteni. Nem lehet mindig utazni, nem lehet mindig családi vagy baráti társaságban, netán az ebédlőasztal körül tölteni az időt, nem lehet rendezvényekre járni — de akkor mit csináljunk a kieső, arányaiban sokkal több időben?
A versekben kirajzolódó egyik válasz az emlékek újraélésére és feldolgozására utal, a másik az élet apró örömeinek felfedésére sarkall. Az emlékeket Kántor írói világában a tárgyak hordozzák, nagyrészt a „kacatok”, egy gyerekkori kismackó, egy mesekönyv, egy kopott toll, egy kavics, egy pokróc, egy cipőfűző, egy bicska, de rendszerint rákérdez arra is, mi válhat az életben egyáltalán fontossá, mi építheti és aztán őrizheti az identitást, mi lehet egy személyiség biztos kapaszkodója a biztosan bekövetkező válságok idején is. A tárgyakba rejtett történetek és érzések, illetve az ezek mögötti emberi kapcsolatok viszont sokszor már csak „ködös sejtelmek”, éppen ezért nem is egykönnyen megnevezhetők — inkább csak tudjuk, hogy van bennük valami számunkra fontos, valami hozzájuk köt minket, jólesik vigyázni rájuk, kézbe venni őket, vagy csak egyszerűen rájuk nézni, de hogy pontosan hogyan is emlékszünk az emlékeinkre ilyenkor, az a versek szerint is nehezen megragadható. Az emlékek megőrzése pedig, már tudniillik azoké, amelyek megőrzésre érdemesek, egy olyan feladat, ami még akkor is megkerülhetetlen, ha némelyikük fájdalmat és szorongást kelt — merthogy az ezekkel való találkozást úgysem úszhatjuk meg, hiába is próbálnánk a kényelmesebb és biztonságosabb élet felé menekülni előlük.
Ezt az alapgondolatot Kántor átmenti a tárcákba is — láthatóan ez az ő fő témája, erről van eredeti és mélyen megfontolt mondanivalója. Prózában kicsit másként, más hangsúlyokkal, más tempóban, sőt új hangon és új nézőpontokat kialakítva tud beszélni ezekről a kérdésekről, de egy percig sem gondolnám, hogy akár csak a tárcák legjobbjai felérnének a versek átlagos színvonaláig, a legjobb Kántor-versekhez pedig egyenesen sportszerűtlenség lenne a mégis csak alkalmi szövegnek megmaradt írásokat mérni. A „témaszegénység” talán bántó minősítés, mégis ezt kell előhozni itt, hiszen ez is oka a prózai munkák gyengeségének. Amit egyszer már megírt sokkal jobban és színesebben, egy összetettebb struktúrában, azt nem öröm most újraolvasni laposabb és széttartóbb, habár a bámulatos költői tehetséget még így is többször megcsillantó rövidke írásokban.
A mostani kötet keretét az elhunyt anya lakásának eladása, illetve az eladást megelőző kiárusítás, majd lomtalanítás adja, és ez pont egy olyan téma, ami a legutóbbi, Köztünk maradjon című 2012-es verseskötet egyik központi élménye volt. Ott az anya halála a végpontot jelentette, a fájdalom tovább nem mélyíthető szintjét, amiből a kötet többi szövege is magyarázatot kapott. A Levél anyámnak című vers biztos antológiadarabbá vált, mert a veszteségről, illetve a veszteség feldolgozásának és a továbblépésnek a kényszerről, a gyász lelki folyamatának és a praktikus teendők gyötrelmének megrázó, mégis elkerülhetetlen összekapcsolódásáról beszélt. Ugyanezt kísérli meg a novellákban is, és a közvetlenséggel, a személyességgel, a feltárulkozás szintjével nincs is probléma, a kimért, józan, visszafogott hang is adekvát. De amíg a vers minden sorában ott a fájdalom, és azt kell éreznünk, hogy a szöveg épp azért dolgozik, nehogy a pátosz és a gyász magával ragadja, nehogy teátrális legyen, itt csak a férfias beleállást látjuk, amibe egy-egy feltáruló emlék belezavar. Ott az árván maradt fiú nosztalgiája és zavara sokkal erősebben és indokoltabban, habár mindig rejtetten van jelen, ott a mondatok csendes, méltósággal teli dallamai közvetítik a gyászt, itt direktebben jelenik meg az önsajnálat, szárazabban a lakás felszámolásának kényszerű története. A versbeli eseménysor legmegrázóbb része egyszerű, prózába hajló szavakkal indul: „kimegyek az erkélyre, utoljára”, és ott, kint tör elő a gyerekkor biztonságának és önfeledt, zavartalan boldogságának emléke, például az erkélyen vívott sakkpartik intimitása. A novelláskötet végén a könyvek közül előkerülő, Filicskunak hívott Teddy mackó hozza vissza ugyanezeknek az érzéseknek egy részét. Szép és kifejezetten lírai megoldás, hogy az üres, a lomtalanítók által kisepert lakásban majd csak ez a mackó marad. Az ablakba ültetve várja a sorát: az új lakók bizonyára őt is a szemétbe dobják majd.
Egy másik vers, A könyvespolc előtt című is visszaköszön a mostani kötet utolsó darabjában, amikor az elbeszélő arról ír, hogy mivel nincs már hely a saját lakásában a könyveknek, úgy dönt, mindent elszállíttat, azaz kidob az örökölt lakásból, nem válogat. De amikor jönnek és viszik a Nádas-regényeket, a Csehovokat és a Thomas Mann-műveket, hirtelen mégis a „megsemmisülés küszöbén” érzi magát. A versben ez is árnyaltabb: ott a beszélő először megpróbál válogatni, és ezt csak azért adja fel, mert reménytelennek érzi a minden könyv kézhezvételekor felmerülő dilemmát: mit jelent ez a könyv-tárgy nekem? Mit jelentett az anyámnak? Lehetséges-e, hogy valaha még fontossá válik? Így aztán minden könyvről kiderül, hogy érdemes megtartani — de ha nincs hová tenni őket, egyszerre lehet csak megszabadulni tőlük. Mindeközben valamiképp az is belátható ebből a kis történetből, hogy egy értelmiségi, a könyvek között felnőtt, az identitását az olvasás szeretetéhez kötő ember épp a könyvespolcai előtt állva fél leginkább a haláltól.
Az anya figurája mellett a polgári értékeket közvetítő apai nagymama alakja rajzolódik még ki több írásban is — ha jobban összekapcsolódnának a szövegek, akár azt is mondhatnám, voltaképp ő a kötet főszereplője. Figyelmet érdemel például A vasárnapi ebédek című novella, melyben ennek a kötelező családi összejövetelnek a forgatókönyvét rekonstruálja az elbeszélő. Ebből szépen kirajzolódnak a családi viszonyok és hierarchiák, látszik, hogy mindenki tudja, hol a helye, senki sem méltatlankodik az igazságtalanságok láttán és nem követel egyenlőséget. Természetes, hogy az apáé az első tányér leves és a legfinomabb falat, az sem kérdés, hogy a nagymamáé a dicsőség, a másik nagymamának viszont nincs helye még a nagyra nyújtott ebédlőasztalnál sem — hogy miért, azt kérdezni sem szabad. Külön szép, ahogy az ebéd után elvonuló apáról és az ő anyjáról beszél a szöveg: a nagymama egy órán át beszél a fiának, aki nem szól közbe, nem szakítja félbe a monológot, nem kérdez, nem vitatkozik, nem ad igazat és nem vigasztal. Csak hallgat. És a dolgok valahogy a helyükre kerülnek.
A dolgok a helyükre kerülnek: „majd rendeződnek a dolgok. Ha nem így, hát úgy, ha nem előbb, akkor utóbb” — ahogy egy másik érdekes írás, a Mondta Kasztor végén olvashatjuk. Ez a polgári világ rendje, ez az oka a benne megbúvó biztonságnak, ettől lehet vonzó és persze unalmas, kiszámítható is. A novellákban ábrázolt rutin állandóságot ígér, súlyt, amitől a rend mindig helyre billen, mint egy alul súlyos baba, de szabályokat is előír, olyanokat, melyeket nem is igen lehet vizsgálni. Ezek a szabályok szó szerint az anyatejjel együtt folynak a gyerekekbe, ha felmerül kérdés, azt is csak egyszer szabad feltenni, valódi válasz nincs rá, de ajánlatos a válasznak szánt rövid mondatot válaszként elfogadni és nem kételkedni tovább a kialakult rend tökéletességében: „egyszer kérdeztem anyámat” — „én pedig sietve elfogadtam a választ” (72).
A novelláknak ez a szintje élvezetes, hiszen valóban van az ábrázolt létnek bája, a gyermekként átélt rendnek pedig vonzása. De az írói feladat nem az édeskés nosztalgiázás lenne, nem a magazinos kesergés az elmúlt családi rend felett, hanem éppenséggel ennek az életmódnak a megkérdőjelezése, a benne rejlő álságok és hazugságok leleplezése, a nevelés leple alatti, a gyerekek szabadságát csonkító elvek kifigurázása, a családi mosolyalbum mögötti kibeszéletlen feszültségek megmutatása. Ezt a munkát Kántor elmulasztja — és erre nem magyarázat, hogy a tárca műfaja és terjedelme nem adott rá módot. Megelégedett kevesebbel is, csakhogy ebben az esetben a kevesebb valóban kevesebb lett — a szöveg színvonala is kötélen táncol, borotvaélen a jó és a gyenge között.
A Repülő a sivatagban viszont épp az imént hiányolt szabadság kérdéséhez szól hozzá, és arra mutat rá, hogy bár a sivatag szabadságot ad, hiszen ott mindenki szabályok nélkül járhat-kelhet, húsz órán túl víz nélkül nem kibírható. A szabadság allegóriája tehát egyben a szabadság korlátainak, a függésnek, a kiszolgáltatottságnak az allegóriája is — ahogy a sivatagban a víznek, a családban gyerekként a szülőknek, a társadalomban a közösségnek vagyunk kiszolgáltatva. A szabadság csak álom, de a szabadság vágya mégis a szerelem vágyához hasonló mozgatóerő az életben — mondja Kántor Péter elbeszélője ebben a kis szövegben, finoman, apró jelzésekkel, szépen formált mondatokkal, kellően érzékenyen.
Még egy novellát emelnék ki, mégpedig a Kancsendzöngna címűt, mely a hegymászó Erőss Zsolt és többre hivatott társának tragédiáját újragondolva, tehát kivételesen az aktualitást kiindulópontnak választva jut el egy életszervezési kérdéshez, hogy ugyanis mi a fontos, miért érdemes küzdeni, milyen célokat érdemes kitűzni magunk elé. Kántor érzi ennek az idegenségében is érdekesen és végső soron ismerősen, mesebeli varázsigének hangzó szónak a költői erejét, nem véletlen, hogy a négy oldalon tizenkétszer írja le a hegy nevét, és mint egy igézetet ismételgeti. A név pedig, ezt a szerző nagyon jó érzékkel oldja meg, a szövegben szép lassan a szinte elérhetetlen álmok költői képévé válik: a hegymászó vágya egy magas és veszélyes csúcs meghódítása, akár az élete kockáztatásával is, de a teljes élethez mindenkinek kell, hogy legyen valamilyen alig elérhető célja, valami, amire lehet készülni egy életen át: „aki készül valamire, bármire is készüljön is, az egy kicsit mindenre készül.” (45) A tragédiát a szöveg sorsszerűnek látja, mintha csak erre születtek volna az ottmaradtak — és itt azért lehetnének kérdéseink. Tényleg nem volt más választásuk, mint felmenni a hegyre és ott meghalni? Tényleg tiszteletre méltó, aki az életét kockáztatja? A fiatal, erős hegymászó közben talán épp amiatt halt meg, mert segíteni próbált a tapasztaltabb, nagyobb nevű, sokat látott társán — vagyis mert egy erkölcsileg elfogadható, szakmailag viszont végzetes döntést hozott. A sorsa másként drámai, mint az akkorra már megdicsőült, két gyerekét árván hagyó társáé, a Hópárducé (ez a név is tetszik Kántornak, pedig ebben már messze nincs akkora erő, mint a hegy valóban titokzatosan szép nevében) — ő akkor és ott döntött, és még azt sem lehet mondani, hogy rosszul döntött, hiszen segíteni próbált, de ezzel önmagát is végzetes veszélybe sodorta. A novella kiélezi ezt a drámai helyzetet, állást foglal, és persze általánosít — itt valami újat, a versekből nem annyira ismerőset is megcsillant.
A könyv mégis a verseskötetek mögötti polcra kerülhet csak, az életmű részeként, de epizódszerű, kísérletező gyűjteményként. Kántor Péter van annyira nagy költő, van annyira tájékozott és olvasott, hogy bármikor ír hasonló, elfogadható színvonalú, itt-ott érdekes, de mégis inkább felejthető novellákat, de egyáltalán nem csodálkoznék, ha első prózakötete egyben az utolsó is lenne. Sokat írt már a versekben arról, hogy mindenkinek csak egy élete van, sokat gondolkodott azon, mi férhet bele ebbe a rövid életbe, mi a fontos, és mit kell belőle kihagyni — azt hiszem, nem lesz nehéz meghoznia a vers melletti döntést.
Megjelent a Műúr 2016058-es számában