friss műút

-ról, -ről

Nagy Balázs Péter

Nagy Balázs Péter

1994-ben született, a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója, 2016 óta publikál, Budapesten él. (Fotó: Richolm Orsolya)

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Vers

Nagy Balázs Péter: Tata

2017. január 08.

Stílszerűen (ami a piát illeti) egy kocsmában ért a hír.
Meghalt az atyám. Valami
cigicsutkába, sörbe morogtam negyedhangosan, a héten
harmadik ízben már, szerdán, hogy mert fiatal, túl fiatal vagyok
alkoholistának: a törzshelyemen töltött időt, otthon inkább, amikor
hívott a nagynénikém, hogy „Szia”, hogy „Nem zavarlak?”, hogy „Tata
meghalt”, hogy csak „Gondoltam, akarod tudni”, hogy „Mindegy is”.
Senkivel voltam, így illetlenségnek nem számított, ahogy az
irigyelt zsibongó vendégek közül a teraszt elhagytam, nem
tudom, miért, de (talán biztonságérzetet ad, azért) egy
kapualjba kellett húzódnom. Akkor, mint kiivott
felespohár voltam — olyan, amit összetörni egy elhadart mozdulattal véletlen
lelöknek betonra, járólapra és az alján marad mégis pár csepp gondolkodni.
Akkortájt találtam ki, hiszen túl hosszú ez a nagybátyám, nevezem
inkább atyámnak. Abban mélyen ott van valahol az
a világi szakralitás, amely a legtöbb mondatát, ha jól emlékszem, jellemezte,
és hát ugyanolyan idejétmúlt, rossz korban használt volt maga is.
Csak ha egy regényben, hebegtem volna, nem tudom mit, oda nem
illő butaságokat, például „Sajnálom, Ildikó” (ilyenkor mindig
kerek mondatokban beszélnek félre), de mert előttem a semmit nem változó
körút nyúlt el pontos színpadiassággal, mert a
villamos statikus sárgazajba Ildikó utolsó mondatait sodorta, mert nyár
közepe, s ekképp a keresztcsík-ruhás lányok, a válaszom is csak
valószerű lehetett — rám jellemző, hosszan elnyújtott, szinte kínos csend
utáni baszd meg, valami nagy szomorúsággal.
A kapualjba perverz napsugarak vetődtek, kínosan másztak, eltévedt ejakuláció-
cseppek a persze döbbent arcomra. Mint molyok a lakásba eső elől, zavartan a
tekintetem keresett falat, bármit, pihenni egy keveset, de csak a
fényben úszó egytömb-körút. Majd Ildikó, hogy „Itt vagy?”,
hogy „Hallottad?” — a sárgazaj az én szavaimat is, úgy tűnik, elnyelte
(sok bennünk a közös, szomorú ilyen későn erre rájönni).
Tehát válaszolnom kellett, ami nehezebb volt, mint gondoltam.
„Igen”, „Igen”.

Azért pár perc múlva (hogy megszakadtunk, hivatkozva erre) visszahívtam — egy
újabb kellemetlen beszélgetésre.

Kértem egy kövérebb pohárba vodkát, jeget mellé, de csak
hogy elmondhassam utóbb: egy vodkát kövérpohárba s jeget
kértem. Igazából nem tudtam (most sem), milyen alkohol illik ehhez
a különös gyászhoz, maradt így jobb híján a vodka. Undorodva
elkortyolgattam, míg a húgymeleg sör a testem görcseit
fokozatosan oldotta: meg sem kérdeztem, miben? — de mintha
Ildikó sem hiányolta volna, ebben a családban a halál oka túl evidens.
Valamelyik éppen divatos rák. Hasnyálmirigy például. Emlékszem, mikor a
Harmoniát levettem a festett barna könyvespolcról, 14-15 évesen, szóval régen,
félrészegen mordult rám bóbiskoló kómából: nem könyvtár, baszd meg. Nevetni kellett.
Kellett nevetni. De
másnap reggel még emlékezett erre, s mondta megengedően: azt még nem
értenéd… De nem azért, mert hülye vagy, fiam, csak kell még ahhoz pár év
.
Meg egy apa. „Igen”.

„Igen, igen” — mondtam később anyunak, felhívtam, a bátyja volt mégis,
„Igen. Már megvolt a hamvasztás… Nem. Nem pénzért hívott…” Majd mintha csak
egy regényben: „Igen”, „Jól vagyok, anyu”. Emlékszem,

amikor még beszélgettünk (amikor már úgy beszélgettünk, hogy vissza
is tudtam ugatni), amikor élveztük még azt a bizonyos rokoni kapcsolatot, tehát amikor
még élt — mínusz a kussoló 2 év — szerintem már
magát sajnálva jobban, mert én egyetem, hogy főleg
bölcsész: te majd jobban fogod érteni a könyveket, mint én, fiam. Neked tanítani fogják majd.
„Igen”.
Akkortájt jöhetett arra rá, hogy lassan illene meghalnia, gondolom, mert sokat mesélt
lassan kimúló családtagokról, gyűrve, morzsolva a szavakat válogatás
nélküli vádmámorban, fájdalmat okozó
durva foteljában ülve ébren félig ájultan, mint lomhán az eső, a vihar, ha rákezd
hirtelen dühvel: az anyád… meg az apád, az a kurva
ölte meg a dédidet, miattuk… meg az anyámat, a Mamit is az anyád, az.

Ildikó, nem tudom, tudott-e és mit: semmit nem szólt soha. Magam sem,
nem mintha kellett volna, atyám széles teátrálisan volt képes
egymaga kommersz gőzös fantáziáját bejátszani,
a kisebb gyerekkorom legendái — a
Francia Légió szar (mit szar? Baszd meg, ehetetlen) étrendjéről, hogy a
román forradalmat fegyverekkel segítette undok, büdös IFA-ra festett vörös
kereszttel, a pesti alvilágban betöltött szerepéről, hogy kidobó volt a legmélyebb
kaszinóban, és kérdezte járkálva kettesben a Palotanegyed
közepén tőlem, el tudod képzelni, hogy milyen kurva jó érzés egy
ember fejét szétrúgni, érezni, hogy széttörik a koponyája
, és
sokat mesélt egy antikváriumról, valahol a Nefelejcs utcában, ahol
pult alól vette a Márait —, romboló emlékek féligazsága.

Stílszerűen mégis csak enyhe kábultságban egy huszadik cigit sodortam,
majd sárga napcsíkon kacsázó pénzérmeként indultam haza, se
szomorúan, se vidáman, csak akár a körút köré épült város háttérzaja egy
utcafrontra néző lakásból. Akkor, mint atyámnak meghalni, lett volna illendő,
mert közel van, elzarándokolni a Nefelejcs utcába megkeresni azt az antikváriumot. De van
könyvem otthon elég, még egy csak az atyámféle hiányt emelné ki.
Indultam haza — haza, mintha tudná, hogy már rég nem az a lakás, ahol
(hiszen összeköltöztem azzal, akit nem volt ideje lekurvázni)
maga is lakott, és ahol az elmondása szerinti túl sok fájdalom és túl sok szomorúság
érlelte őt magyar nagyátlaggá — indultam inkább haza, pedig az egyik
szomszéd asztalnál két atyámforma alkoholista Istenről beszélgetett, és mint ő is hajdan
lassan, hosszan elnyújtva cigányoztak (de ez más téma) — indultam haza inkább, sem-
hogy ebben az elreteszelt, magamutogató magányban jusson a tárgyakról, emberekről
eszembe Tata, inkább máshol — így hát hazaindultam, felnőttes gyászba burkolt arccal,
sörízű szájszagom egy-egy felidézett emlékével például, később bár letagadta, egyszer mikor
atyám felpofozott, elhadart mozdulattal, felespoharat ahogy betonra, járólapra,
lévén nem olvastam el időre az Egri csillagokat —
tiszteld az irodalmat, hülye gyerek — mondta a konyhában egy füstüres pillanatban.

A Rózsák terén jártam már, ott házasodott (elsietett ököllegyintés a szarnak) anyu és apám,
amikor eszembe jutott, ahogy utoljára a metrón láttam a nagybátyámat, utoljára a metrón, míg
öt megállót megtett a szerelvény acélsikító sebességgel, hogy utoljára akkor
beszéltem vele basszál neki össze pár férget… ezt a román
kurvát
, hogy semmi belőlem így nem lesz —
életemben először férfiasan haragudtam valakire, sajnálva kicsit, magamra is, az én
nőmről, szerelmemről, sőt senki így nem beszélhet. Szomorú, szánalmas ürügy.
Addigra unott atyámat kizárni ekképp mindenből, ami én vagyok, leszek, s
anyuék percnyi házasságának temploma mögött, mégis, a padokon nyárbűzös csövesek
között, furcsa szeretettel, magamba férfiasan eltemetett dühvel gondoltam,
ki ez a román kurva tényleg, Tatához képest, ő legalább még él,
gondolom (úgy ahogy, akivel).

Már szürkülő gyászba sugározta magát az este, a lázszagú este, a keserű.
Mire a lakás idegenné torzult tárgyai közé hazasodródott az
aktuális én nőm, szerelmem sőt, már idegesen remegő kézzel mellé-
mellé öntögetve a kommersz konyakot, kimerülten részegedtem szomorúvá.
Mint magamra öltött maszkot, kellemetlen egész alakos fotót nézett engem egy darabig,
majd szia, köszönt. Szép volt és ingerlően élő. Hogy a
Tata, hogy meghalt, a Tata meghalt, morogtam köszönés helyett,
te meg itt élsz és én is élek és mindenki más is él, de hogy
a Tata meg halott.
Hogy éljen még egy keveset, mint maszkot húzva fel,
csörömpölő hisztériával a járólapra széttörni lelöktem a felespoharat, majd sorban az
asztalról mindent, bármit, kezdve a Doxával, amit tőle kaptam.
Értetlen bénultságban lépett mellém ez az ingerlően élő lény,
elhadart mozdulattal löktem el, még füzetet, telefont,
laptopot, hamutálat, mindent, bármit: hogy e csörömpölés élet-zajából
halljam ki a hangját, szeretlek, fiam. Ellöktem, hangosan
kapaszkodott meg a székben, atyám dühével, mint tanulhattam volna tőle,
sokáig morogtam, üvöltöttem olykor, büdös kurva, miattad, miattatok,
logikátlan, bolond sorrendben, aztán mint magagyűlölő idióta, se szomorúan, se
vidáman az ágyba, hogy alszom, szevasz.

Mellém feküdt pár perc múlva, két cigit meggyújtott, ha volt, az
arcomról csepp könnyeket lecsókolt és kérdezte angyal türelemmel,
ki ez a Tata? A nagybátyám. Nem meséltem neki róla soha, egy ideje már senkinek, ez
meglepett. Szívtam a cigit. Beszélgettünk — hozzá bújva.
De miért Tata? Már nem emlékszem, már nem tudom.
Ne haragudj rám
. Szeretlek.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!