December 5., ELTE, Erasmus party, majd érkezés egy nyolcadik kerületi bérház harmadik emeleti lakására egy román cserediákkal. Csókok, ruhák a parkettán, kezek itt, kezek ott, és minden egyéb. Párbeszéd:
— We have Transylvania, neh neh neh.
— I’m aware of it.
— Do you find pleasure in what I’m doing right now?
— I do.
— Do you want me to continue?
— I do.
— Come closer. Will you do what I tell you to?
— What do you want?
— Let’s play the Trianon game. I’m Clemenceau and you will be Hungary.
Megrökönyödés, nyelvi kompetenciám megrekedése, öltözködés, szedelőzködés. Villamos, részeg fiatalok, a szomszéd éjjel-nappaliból marhahús ízesítésű smack leves vásárlása (155 Ft). Hazaérkezés, vacsora. Rövid udvariassági társalgás a lakótársammal. 23:49, ébresztő nincs, alvásra szánt idő: korlátlan. Szép álmok és nyugodalmas jó éjszaka kívánása magam számára.
*
Az Astoriáról igyekeztem a Déli pályaudvarra az M2-es metróval, nem tudom felidézni, milyen ügyben. Utazásomat azonban félbeszakította Kautzky Armand — akinek öblös baritonja egyébként a nemzet közös nevezője —, a Széll Kálmán térhez érve ugyanis a hangosbemondón keresztül felszólította az utazóközönséget; hagyjuk el a szerelvényt, hisz háború van; Magyarország terrorelhárítása küzd a kaktuszokkal, a tér csatamezővé vált, és magyar ember ilyet úgyis ritkán lát, ajánlotta hát a megtekintést.
Igaza volt; dermesztő látványt nyújtott a tér két oldalán egymással szemben álló sorfal. A távolabbi oldalon a kaktuszok a betontól és forróságtól délibábosnak tűntek, a magyar kommandósok fegyvert fogva, csendben néztek farkasszemet velük. Úgy döntöttem, hogy elsietek innen, nagyon féltem, hogy bajom esik, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen egy háború. A buszokhoz rohantam és véletlenszerűen felültem egy ismeretlen jelzésűre, ekkorra már megkapták a parancsot a fegyveres erők, és bár egyre halkulóan, jól ki lehetett venni a lövéseket. Egy idős asszonytól el akartam kérni a Lokált, aki a botjával a busz tetőablakát bökdösve hangos zokogásba kezdett, hogy azt a kicsit is elvesszük mi, ami eddig ingyen volt. Felajánlottam a cserét az egyébként nálam lévő baba-mama magazinnal, és ennél a gesztusomnál jutott eszembe, hogy hát persze, gyereket várok. A mai fiatalok nem adták át a helyüket.
Már jó messzire a Széll Kálmán tértől, a buszról leszállva beestem az árokba, de rögtön ott termett két újságíró.
— Elnézést a zavarásért, hölgyem, nem tudjuk, hogy alkalmas-e, de a háborús helyzetre való tekintettel meg szeretném kérdezni, hogy bántalmazhatjuk-e Önt?
— Ó, nagyon sajnálom, igazán nem szeretnék udvariatlan lenni, de talán valóban nem a legalkalmasabb. Gyermeket várok egy görög költőtől. Haza kell sietnem.
— Egy görög költőtől? Uram isten, ha ezt tudtuk volna! Nagy rajongói vagyunk mindketten a görög költészetnek. Ókori?
— Nem, sajnos kortárs.
— Annyi baj legyen! Tudna esetleg idézni tőle?
— Nem, igyekszünk a munkát és a magánéletet külön választani. Azonban, ha ígéretet tennének rá, hogy a lapjukban írnak egy kritikát az idén megjelent kötetéről, akkor tudunk küldeni egy dedikált recenziós példányt.
— Miénk a megtiszteltetés! A legjobbakat, hölgyem.
Hazasiettem, ahol már várt a görög költő, sört ivott és focimeccset nézett, megsimogatta a fejem tetejét meg a dudorodó hasam, majd azt mondta, hogy már akkorára nőtt, hogy kitakarom a fél pályát, menjek arrébb.
Elkezdtem chatelni a nagymamámmal, közben néhányszor legörgettem a facebook-timeline-t és kikiabáltam a görög költőnek, hogy most már biztos; legyőztük a kaktuszokat, Magyarország felszabadult. Rögtönzött sajtótájékoztató, a közösségi oldalon beállítható trikolór filter a képekre.
— Megünnepeljük?
— Igen, azt javaslom, hogy menjünk el Hódmezővásárhelyre!
— Miért pont oda?
— Ott még úgysem voltunk!
A görög költő ittasan ült a volán mögé, azt mondta, hogy nem merné egy terhes nőre bízni a vezetést. Jeleztem neki, hogy amúgy sincsen jogosítványom, mire csak annyit tett hozzá, hogy na, az meg a másik.
Hódmezővásárhelyre érkezve leparkoltunk a legzajosabbnak tűnő kocsmánál, majd betértünk és a görög költő vad mulatozásba kezdett a győzelem felett örvendező társasággal. Én kértem egy narancslevet, majd a szerencsejátékgéphez léptem.
Az este egy különös, öltönyös alak érkezésében csúcsosodott ki. Egy — mint későbbi bemutatkozásából kiderült — Lázár János[1] nevű férfi rontott be a presszóba, kissé ziláltan, izzadtan, nyakkendője félrecsúszva. A győzelem mámora — úgy tűnt — őt is megrészegítette.
— Ma mindenkinek a vendége vagyok — kiabálta kezét a magasba emelve.
*
14:13, ébredés a mikrohullámú sütő búgó hangjára. Gépelési hibás román nyelvű sms-ek a telefonomon. A következő napi helyesírás vizsgára[2] való készülődés elkezdése édesanyám mindenki által megszívlelendő, örök érvényű tanácsát tűzve zászlómra a tanuláskor: „a hülyét ne pontos jével írd”. Délután internetszámla és helyszíni bírság befizetése. Online virgács érkezése az e-mail fiókomba a nagymamámtól. Alvással töltött idő: 14 óra 24 perc.
________________________
[1] A leírtak nem abban a valóságmezőben igazak, melyben közvetlen, kocsmai tapasztalatot szerezhettem volna Lázár János nevű emberekkel kapcsolatban. Legjobb tudásom szerint nem mulattam még sosem Lázár Jánossal, legalább is ha mégis így volt, nem mutatkozott be és nem tudtam azonosítani.
[2] Tisztelt Hallgató!
Tájékoztatjuk, hogy magyar (BTK-BMAGY-NBHU) képzésén, 2016/17/1 féléven a „BBN-MNY11-200 Helyesírás (alapvizsga)” tárgyhoz tartozó Ötfokozatú eredményére „Közepes” (Bejegyzés dátuma: 2016.12.19.) lett beírva 2016.12.20. napon! Módosító: Aleku Sztefka