Még csak vasárnap este van, de már Szálka dörzsölgeti össze a kezeit a szobában. Csattan ki belőle a jókedv, a vágyakozás. Mekkorát fog piálni pénteken Atesszal. Négy hálbás sört iszik meg. Nem, ötöt. Hatot. Atesznál biztos kevesebbet. Annyit, mint ő, nem lehet meginni, a piát ő bírja a legjobban a városban. Mégis mindig addig nyakal, amíg kifekszik, a lábán csak ritkán megy haza. S nemcsak inni megy Szálka, hanem blues-estre is a Siculusba, ahol már jól berúgva — mondja — olyan jókat lehet dülöngélni a Doorsra meg a Hobora, hogy az egy hanyatteséssel is felér.
Sohasem látják ezt. Sem az ivást, sem a dülöngélést. Csak az éjszakai hazaérkezését hallják, ahogy a Tobacco Road kezdősorait beüvölti a szobába, „a nyomor szült, az út nevelt”, vagy a „térden állva” végtelenített refrénjét kántálja az el-elcsukló, bugyborékoló hangján. De aztán hallgat is el, hiába nagyobb egy évvel, mint Kápé, vele még részegen sem mer ujjat húzni. Nehézkesen odabotorkál az ágyához, még jó nagyot húz Mihály hátára, aztán úgy, ahogy van, ruhásan beesik az ágyába, még hallatszik két koppanás, ahogy valahogy csak lerúgja magáról a cipőit, és már alszik is háton, csak az ágyterítővel betakarózva, sipít ki belőle a levegő. Másnap persze rettenetesen fáj a feje, vonszolja fel-alá magát a szobában, csak árnyéka önmagának, de azért fel-fel csillanó szemekkel meséli, hogy hány hálbás sör is volt, s hozzá még hány pohár Indián, hogy Atesz megint lehányta a kocsmaajtót, és hogy milyen jó fogást talált a Tetovált lány alatt az egyik városi bluesos maca hosszú pulcsija alatt. De aztán vasárnap estére teljesen feltámad, újra és újra dörzsöli össze a kezeit: hogy igen, péntek, igen, az a kurva Atesz, s hogy megint mekkora lesz az a kibaszott piálás.
Egy évig csak nézik, hallgatják. Túl kicsik még az iváshoz. Egyedül Alki az, aki fikaként berúg már az első hétvégén, alig hogy bekerül a hálóba. De nemcsak berúg, hanem az ágya mellé is okád, pedig a háló tiltott terület, legalábbis amióta Hajaska olyan magasan, ívesen lehányta a falat. Ki is osztják neki az első papucsokat, nem mintha azok segíthetnének rajta, de nem is azért adják, hanem azért a bizseregtető, hintáztató érzésért, amit az vált ki, hogy ők állnak a papucs másik oldalán, hogy megtehetik. Furcsa ezen az oldalon állni, inkább nyugtalanító, mint jó, de oda kell állnia, hiszen már a nagyok közé tartozik, az egy év fikaság alatt pedig elég papucsot kapott Kápétól, Retektől, Szálkától, Güntitől, sőt egyszer még a nyápic Szécsitől is. Meg a többiek is nézik, várják, hogy lecsapjon, mégis: semmilyen erő, elhatározottság nincs benne, még harag, indulat sem, csak a helyzet fonákságát érzi, hogy kezében ott a gumipapucs, meg valahol odalent a mélyben, lehetetlen távolságra tőle, az összekucorodott Alki dülleszti feléje a fenekét, miközben a lábai mellől zavaros szemekkel, eltorzult pofával felfele tekintget. Nem tehet mást, a karjával lendületet véve odacsap, de nem érzi az ellenállást, nem érzi, hogy megütötte volna Alkit, nincs benne semmilyen kielégülés, nem érzi többnek magát, mint eddig, hanem olyan, mintha egy hatalmas követ engedett volna el egy feneketlen szakadék fölött. Benne marad az ütésben, benne marad a lefele táguló mérhetetlen ürességben, az értetlenségben. S hiába táncol ki a lendületből, s adja át a helyét Ottónak, hogy ő is kiossza a papucsát, hiába hátrál be zavarában a szoba egyik sarkába, hiába próbálja elfelejteni, mi történt az előbb, benne is marad.
Alkin sem fog a verés. Mintha mi sem történt volna, második hétvégén ugyanúgy berúg. Nem úgy, mint ők, akik csak az iskolaév vége fele mernek először bemerészkedni a Metálba. Egymást biztatva lépnek be a súlyos, nyikorgó vasajtón, Mihály és Kristóf, elöl Mihály, hiszen ő az, aki, az állítása szerint, a nyolcadik végi búcsúbulin a fiútársaival már elnyalogatott egy üveg Floriót az iskola fáskamrájában. Nem tágas a bár, hat asztal az egész, de alig lézengenek bent egy páran, a délutáni, kintről beverő világosságban csak néhány ismeretlen, hosszú hajú, bőrdzsekis alak — igazi rocker — görnyedezik unatkozva a pohara fölött. Ott van Kollektívszekér is a rockerek karéjában, bár ő nem iszik semmit, csak fel-felröhögve a fejét dobálja, miközben az ujjaival a nyakába omló, göndörödő tincseivel játszadozik.
Mintha emelkedne feléje a tér. Távol van, távol.
Két deci olcsó vörösbort kértek, ahogy Szálka javasolta. Azzal kell kezdeni, mondta, az nem fekszi meg a gyomrot, csak a fogak, meg a száj lesz vörösebb tőle, igazi vámpírmosolyt lehet a csajok fele villantani.
Savanyú, émelyítő a bor. Az első kortytól, úgy érzi, a gyomra teljesen közel kerül a szájához. Mintha ki akarna fordulni. De aztán lecsúszik az ital. A préseltlemez asztal vizenyős tetején ide-oda tologatja a durva mustárospoharat, várja a hatást. Nem történik semmi. Ugyanolyan kicsinek érzi magát, mint amikor belépett. Mit keres itt? Ugyanúgy esetlennek érzi magán a hosszú, kötött, szürke gyapjúpulóverét, a bokáját verdeső fekete bársonynadrágját. Legalább lenne egy felvarrósokkal tarkított farmerkabátja. Ugyanolyan távol ül tőlük Kollektívszekér, csak a nevetése lesz egyre élesebb, rikácsolóbb. Még egy korttyal legyűr. Lehunyt szemmel még egyet magába kényszerít. Az undor megint összehúzza a száját. Hirtelen meleg folt jelenik meg a hasában. Meleg folt, fényfolt. Kósza fény kezd futkározni az asztal lapján. De nem marad meg ott, hanem szétspriccel a kocsma terébe, apró foltok remegnek a levegőben, mintha a szem húzódna össze, s úgy szűrné meg a kinti fényt. Bátrabban húzza meg a mustárospoharat. Még mindig rossz a bor, de a savanyú, émelyítő ízre rátevődött egy alig érzékelhető selymesség, csuszamlóság. A zsibbadóban levő nyelven ömlik sebesen befelé. Mihály már megitta az övét, még kér egy kört nekik. Kimegy vizelni. De történt valami ezzel a lépegetéssel: másként lépnek a lábai, mint eddig. A padló valahogyan távolabb került, be-bemozdul, de ezt az ingást is távol érzi magától, mintha blokkolná valami a tudatát; nincs ebben semmi nyugtalanító. Egyik kezével nekitámaszkodik a WC faburkolatának, hosszasan vizel a letört fedelű vécécsészébe, ami mellett teljesen össze van hugyozva a kopott, töredezett padlócsempe; mint egy fojtogató maszk tapad arcára a lentről felcsapódó szúrós bűz. Visszamegy az asztalhoz, leül, de már nem az a világ néz szembe vele, mint eddig. Mintha kivonták volna a külső térből, kikerült a képből. Vagyis ott van, lát mindent, sőt olyat is, amit eddig nem: hatalmas verdeső szirént a pult mögött álló kopaszodó férfi alkarján, Kollektívszekér szétterülő nyakékének piros kövecskéit, amelyek úgy virítanak a blúzán, mint borotválkozás utáni kipattogzás irritáló pöttyei, meg egy pókhálógubancot, amely a plafonon teljesen befulladt légkondi elkoszolódott lapátjairól lifeg alá. De már semmit sem kell megérteni, megfejteni, minden úgy jó, ahogy összefüggéstelenül egymás után következik; mint egy orsóról letekeredő zsinór, kezd felszívódni a semmibe az énje. Máshol van, máshová került, de ez a máshol már nem neki engedelmeskedik, saját akarata lett, saját ereje, vágya; és mondani kezdi, mondani, beszélni, Mihályra önteni mindazt, ami átfut a fején, de Mihály sem hallgat, ő is magyaráz, gesztikulál, egy hangorkán kezd elszabadulni, mert már az egész kocsma szövegel, ordítozik, hangosan röhög, visítozik, a zenét is felhúzták, dübörög a metál, dübörög a Hot Cherie, azt is túl kell ordítani, vastag cigifüst kavarog a levegőben, mintha közben elszakadt volna a film és egy későbbi pontján kezdődött volna újra, de nem kezdődik semmi, nem megy semmilyen film, hanem egy régi diavetítő dob ki magából néhány képkockát, de olyan erővel, mintha a nem látható, a nem érzékelhető abba a néhány képkockába próbálná átmenteni, belesűríteni magát, úgy próbálna megmutatkozni, hiszen a következő pillanatban már ott ül Kollektívszekér mellett, nem is ül, melléje omlik, érzi az illatát, kabátjának műbőr szagát, mondani próbál neki valamit, de csak a szája formálja a szavakat, nem jön ki belőle semmilyen hang, mintha közben végtelen tereken rohangált volna át, és abban fulladt volna ki teljesen, majd azt érzi, Mihály rángatja, „szétvernek bazzeg”, sziszegi oda idegesen, az ajtón próbálja kituszkolni, és már kint is vannak a Kossuthon, tompa, távoli zajban és csörömpölésben, valami hatalmas áradat ömlik feléje, száguldás, milliónyi fény, csillámlás, rebbenő ámulat, és egy távoli, szorongató kérdés: hogy fognak a bentlakásba bejutni?
Csak két pohár vörösbort ittak meg. Sokáig elég is volt ez a mennyiség, csak rá kellett játszani egy kicsit, főleg ha csajokkal találkoztak felfele a Kossuthon, vagy a bentlakás folyosóin, miután bemásztak az ablakon; jobban kellett dülöngélni, mint amennyire a lábak maguktól megroggyantak, többet kellett mondani a kelleténél, de ez jött magától, ilyenkor eltűnt minden bizonytalanság, szorongás, ahhoz éppen elég volt ez a két pohár. De amikor már nem elég, akkor jön a Valea Târnavelor, jönnek az olcsó hálbás sörök, az üveges Hargiták, az a sok-sok pohárka Kalonda, Indián és Florio, meg a Vișinata meggylikőr, a szánkós vodka, és néha a Glacial, amitől fűzöldet lehetett hányni. És már nemcsak pénteken isznak, hanem néha szombaton vagy hétköznap, ellógva a délutáni szilenciumról, nemcsak a Metálban, hanem a Siculusban, a Dzsungelben a folyóparton, a vécében a sulibulik alatt, később az Elekes kávézóban és a sínek melletti pizzázóban, sötétben, este, a tornapálya melletti diófa alatt, de még a temetőben is, Tutikánk sírja mellett. És nem csak Kristóf és Mihály iszik, hanem Retek, Ottó, Hajaska, Tüske, Nyugi, Hevi, Kölyök és Kicsi Cika, aztán később Alfréd, Ábel, de alkalomadtán a többiek is beszállnak. Azonban legtöbbet és leggyakrabban Alki vedel, nagyon kell ilyenkor vigyázni rá, mert ha túl sokat magába dönt, kiszabadul belőle a löttyös indulat, a műanyagnyelű, recés kése után kap, nagyterpeszben, berogyasztott térdekkel kiáll a folyosóra, és a kezével hadonászva már ordítja is: „Hol vagy Béja? Vágjam el a nnyakad!”.
Röhögve rángatják vissza a szobába.
A löttyös indulat péntekre azért mindannyiukban összegyűl. A mindennapos hatkor kelés azért rendesen összegyűr mindenkit, ami után a gyors reggeli következik, átrohanás hétre a suliba, a keserves felszámolás hétig, sokszor nyolcig, míg valahogy elvánszorognak egymás után a tanórák — szerencsére lehet Camust meg Dosztojevszkijt olvasni a pad alatt — aztán ebéd, egy kis lötyögés, vagy éppen takarítás a szobában, és már megint rohanni kell át a suliba, be kell ülni a szilenciumra, mímelni a tanulást egészen hétig, majd jön a vacsora, esetleg egy kis MTV-bámulás a tévészobában, aztán nyolctól meg egy óra szilencium, majd az esti készülődés, és végre a lefekvés, menekülés az álomba, menekülés a tigris hasába.
Péntek este végre kiszabadulnak. Ma különben is koncert lesz fent a gimiben, utána meg buli hajnalig. A diófához vezet először az útjuk, az intri mögé, ahol a tornapálya is található. Délután már megvették a két üveg literes bort a sulival átellenben található alimentárából,[1] már kitapasztalták, hogy ennyire van szükségük, fejenként egy-egy üveggel a legolcsóbb fajtából, amelyet valahonnan a polcok hátsó fertályáról kell leemelni. Nemhiába legolcsóbb a bor, még címke sincs rajta, ezért egyszer egy üveg klórral tévesztik össze, és hogy ne csak ők szívjanak, végigkóstoltatják az egész hálóval. Szinte kitépi a klór a torkot a helyéről. Igaz, a bor se sokkal jobb. Nem is lehet kortyokban kiinni, az felér egy emberkínzással, hanem először erőt kell gyűjteni, kivárni, toporogni a diófa alatt a már olvadozó kásás hóban, össze-összedörzsölni a két kezet, hogy ne fagyjon rá túlságosan az üveg hideg nyakára, aztán hirtelen szájhoz kell emelni az üveget, és összeszorított szemekkel, megfeszült testtel befele kell zúdítani az undorító löttyöt, de nem csak zúdítani, hanem szívni is, hogy a sebességtől a nyelv ízlelőbimbói ne tudják felfogni, mi is történik, mintha a torok nem lenne más, csak egy érzéketlen áteresztőcsatorna. Így, ezzel a gyorsasággal kell leszívni az üveg tartalmának legalább a felét, mert utána már érződik a pia, érződik minden, mintha belülről törne ketté a test, és már nem elég az álldogálás, nem elég a toporgás, hanem ugrálni is kell, két lábbal többször nekiszökni a tornapálya betonfalának, közben fintorogni, hangosan fújtatni, míg csillapodik a belső háborgás, elhalványul a hányinger, és egy meleg bódulat lassan belepi az érzékeket, belepi az egész testet.
A maradékot már könnyebb meginni. Még két húzásból le is megy az egész, de közben minden megváltozik. Valahogy az egész világ lesz engedékenyebb, hívogatóbb. Mintha egy nagy éjszaka szállt volna le közéjük a kézremegtető hűvösségbe, hogy meleg színeivel kirajzolja a felfele kapaszkodó domboldalt, a világosságot rejtegető sötét égboltot, az égbolton az ég tovatűnő madarainak fel-felsejlő fekete pöttyeit, a tornapálya semmibe vesző lapos salakját, meg a hajladozó diófa eget szétszabdaló, girbe-görbe ágait, az ágak alatt a két ugráló, vágyakozó fiúval. De csak egy hosszabb pillanatig tud megmutatkozni az egész, mert a következő pillanatban egy belső lökés, kataklizma el is töröl mindent, mintha lendületet kapott volna mindaz, ami egy pillanatig felfedte tágas és békés természetét, mert futni kezd a sötétség az égen, rikoltozni kezdenek a madarak, susogni a diófa ágai, gyorsan repül az idő, nem lehet belefeledkezni az iménti momentumba; „siessünk, lekéssük a koncertet”, hangzik fel a háttérben Alfréd türelmetlen hangja, bár lehet tudni, nem a koncertre gondol, most nem a zene érdekli, hanem az odafent táncikáló sok-sok csaj, akikhez így, a piától feltüzelve, talán közelebb lehet férkőzni.
A koncertet lekésték. A Kopasz Kutya Band zenélt, a város blues-zenekara, míg a heavy metalt, amit igazán szerettek, a Scamp Heart nyomta. Ez most nem számít, végre itt vannak a gimi tornatermében, egy hatalmas térben, végtelenbe futó zöldszínű parketten lábatlankodnak a ritkás fényben, számos, csoportosan álldogáló, mozgolódó fiatal gyerek, lányok és fiúk társaságában. De hiába álldogál itt a többiek között, mégis egyedül érzi magát, mintha egyedüli eleven lény lenne a színes kartonfigurák forgatagában, amiket nézésével, vágyával kell feltámasztania. De hogyan, amikor valamiért a tér sem engedelmeskedik, mintha egyszerre több irányból lehetne beléje hatolni, utak sokaságai indulnak befele, de ezek az utak nem érnek véget, nem érnek el a tér közepére, hanem egyből újrakezdődnek, egy másik pontból hatolnak bele ugyanabba a térbe, ami ettől egyre tágasabb lesz, bejárhatatlanabb, egyre végtelenebb. Egy újabb lökést érez. Nem lökés volt, tánc. Táncolt az előbb valakivel, de inkább olyan volt, mintha a kezei között sistergett volna el egy fényszóró, és nem maradt meg belőle más, csak egy deréknak a gömbölyödő, puha érintése, alig felizzó, máris szertefoszló melegség a tenyerében, ami után csak kapkodni lehet a levegőben. Megint egy újabb lökés érkezik. Ez már a zene, végre egy rockszám, az Arise törzsi dobbanásai hallatszanak fel a Sepulturától, de már ott is van a tér közepén pár csapzott figura társaságában, rángatja magát mindenki, csápolnak kegyetlenül, sikítanak, horzsolnak a gitárok, döfködnek a dobok, minden szétszedhető, minden megsemmisíthető, csak még nagyobb erőt kell betolni abba a derékdöntésbe, abba a fejrázásba, abba a kifulladó kézmozdulatba. Zihálva, izzadtan megpróbál kihátrálni a tömegből. Nem lehet. Bármerre lép sziporkázó színekben tündöklő, hatalmas tömbök zuhannak magasból a lábai elé. Fényoszlopok, mint hatalmas jégtömbök csapódnak eléje, de egyből szerteszét porladnak. Úgy érzi, nyomja, szorítja a fal, odébb taszítja az asztal, ami mögött a zenét teszik, valahogy mindenütt van, és mégis: sehol sincs, majd egymásra préselt húsbálákon próbálja áttörni magát, apró, eltorzult, gnómszerű figurák ülnek sorban a fal mellett odalent, füst emelkedik felfele, egy pillanatig tükörben látja meg magát, de csak a halottsápadt arca látszik, az égnek meredő, csapzott hajzata, nem tudja elkapni a saját tekintetét, megpróbál vizet paskolni az arcára, fel kellene ébredni, de nem engedik, mégis teljesen vizes lesz, kezek rángatják, lökdösik, lábak tapossák, a zene basszus- és dobcsapásaitól szenved, zuhan rá a fény, mindig ez a kibaszott fény az utolsó, már fordul is ki belőle, zuhan rá a sötétség… az éjszaka.
Ki innen, ki.
Mintha több órát töltött volna el valahol, amit aztán teljesen elzártak előle. Az iskola előtti macskaköves utcácskán találja magát. Az eget fénycsíkok szelik keresztül-kasul, mint egy hatalmas, kifeszített gyomorfalon végigfutó erezet — kívülről repeszti szét a hajnali ébredés a domború felületet. Cafatokban lóg alá a sötétség. Elnéz a város fölé, összement háztetők, ferde tornyok, sovány, összehúzódott fák néznek vissza rá, lába alatt kásás, sáros hó — hatalmas böfögés az egész. Összekoszoltnak érzi magát, büdösnek, szájában keserű lepedék. Lépni próbál, de nem viszik a lábai. A lábainál lépcső indul lefele a bentlakás kapujához, azon kellene leimbolyogni. Sűrű nyálfolt csorog alá az arcán. Hirtelen két oroszlán között találja magát. A lépcső két oldalának párkányát díszítik. Odalép az egyik mellé, de ezzel el is használja az összes energiáját, meginog, rázuhan az oroszlánra, s hogy el ne essék, a két kezével átöleli a nyakát. A hirtelen mozdulattól a gyomra is bemozdul, nem bírja visszatartani, zöldes nyák hagyja el a száját, hosszasan öklendezik az oroszlán válla fölött. A levegőt kapkodva visszahajol, lüktet a távolság előtte. Tovább öleli a kőoroszlán nyakát, belenéz a szemeibe. Ránéz az apró, domborodó vaksi felületre. Apró homokszemcsék csillannak meg bennük. Összerázkódik, mert halk, de mélyről feltörő beszédet hall meg. Mintha az oroszlán kezdett volna beszélni rekedtes hangján, de lehet, csak az idő repedt ketté, hogy megmutassa belsejét.
Azt mondják a kőoroszlán szemei: „Nyugodj meg! Ne félj, ne szorongj! Ami most szédület benned, egy másik világban bizonyosság fog lenni, ami most elveszettség, az a másik világban irány lesz. Szorongásaid egy gazdagabb világot fognak feltárni előtted, otthontalanságod otthont fog teremteni, magányodból barátságok születnek meg, fájdalmaidból öröm lesz. És csak arra kérlek, őrizd meg a szédületet magadban, őrizd meg elveszettséged, otthontalanságod, szorongásaid, őrizd meg a magányt, a fájdalmat. De ne csak őrizd, hanem növeszd magadban, tápláld, erősítsd, mert csak így fogsz abba a másik világba valamikor megérkezni.”
Nincs másik világ. Csak ez a szoba, benne néhány elmosódott tárgy: fogas, asztal, pár szék és éjjeliszekrény, meg tizenkét emeletes ágy. Nem üres a szoba, az alsó ágyakon fiúk vannak kiterülve ruhásan, pedig még csak késő délután van. Az el nem függönyözött ablakokon a nap megnyúlt, bolyongó sugarai szabadon hatolnak be a tágas térbe, de nem akadnak fent semmin, lágyan pásztázzák a benti körülményeket, az ágyakon elfekvő fiúkat. Ott van Szálka, Mihály, Alfréd, Ottó, Retek, meg néhányan, akiket nem lehet kivenni az ágyaikon, akiket elkerül a fény, és Kristóf, aki nem fekszik, hanem a szoba közepén álldogál egyedül. S még van valami furcsa, érthetetlen dolog: mindegyik ágy mellé, amelyiken el van nyújtózva valaki, egy nyitott fedelű kartondoboz van lehelyezve, ahogy megsimítja egyiket a fény, olvashatóvá válik a rajta levő felirat: GLOBUS KONZERV. Olyan ez a fény, mintha ő is segíteni akarna az elterült fiúkon, mintha azzal, hogy körülragyogja őket, azzal, hogy gyengéden megérinti az ágyak mellé lehelyezett kartondobozokat, könnyebb lenne elviselniük erőtlenségüket, kábaságukat, szédületüket, kavargó, feszedező gyomrukat.
Azt, hogy irtózatosan be vannak rúgva.
Pénteken megint inni mentek. Dél körül Szálka érkezett meg látogatóba — amióta befejezte a sulit és hazament a falujába történelmet tanítani, most jár először itt. Kajlán áll a szoba közepén, feszengve röhécsel, húzogatja a vállait, de hamarosan magára talál, és egy liter tiszta, vegyítetlen szeszt varázsol ki a szőttes tarisznyájából; azt kellene valahogy meginni, de gyorsan. Vízzel vegyítik fel a szeszt a mosdóban, fele-fele arányban, majd az iskola leghátsó tantermében kényszergetik magukba; oda még a kapus se szokott hátramenni. Csak egyedül Kristóf nem iszik velük, róla lehet tudni, nem szereti a szeszt. Most pedig, mint holmi szalmabálák, itt fekszenek kidőlve, teljesen elerőtlenedve, mozdulatlanul.
Mintha mindannyian halottak lennének.
Pedig nem halottak, Mihály nyög fel a sarokban. A hasán fekszik, fejét oldalt a párnán nyugtatva, de látszik, nem érzi jól magát, izeg-mozog, a fejét próbálja oldalt mozdítani. Végre sikerül, kihajol az ágyból és hosszasan hány az ágy melletti kartondobozba. Vele átellenben Szálka is összerázkódik, gyorsan a doboz fölé hajol, öklendezni kezd, de csak nyál csorog ki a szájából. És így tovább, hamarosan megmozdul Ottó is, majd Alfréd. Mert így telnek a következő órák. Valaki megmozdul, hánykolódik, a kartondoboz fölé hajol, hányni próbál vagy éppen hány is, majd visszahanyatlik. Nem lehet túl sokat tenni, esetleg meg kell igazítani a kartondobozokat, ha elmozdultak, vagy kicserélni azt, amelyikből szivárogni kezd a hányás. De leginkább ott kell állni, hallgatni a csendet a lassan leereszkedő szürkületben, és nézni, nézni a fiúkat, ahogy ott fekszenek magatehetetlenül, mintha maga az idő nyújtóztatta volna ki őket, hogy jobban átérezhetővé válhasson, mennyire közel vannak egymáshoz, mennyire összetartoznak.
Mennyire szerethetően védtelenek és gyámoltalanok.
Lassan akár az este is leszállhatna teljesen, eljöhetne az éjszaka. Lassan eltörölhetné az egész szobát a mindent elcsendesítő sötét. De még megmozdul Retek, félig feltápászkodik az ágyból, karjaival jelez, és kétségbeesetten könyörögni kezd: „Nagyszemű, Nagyszemű, fogd meg a kezem”. Nincs mit tenni, nem lehet kitérni a könyörgés elől, fogni kell Retek kezét, érezni kell görcsös, izzadt szorítását, nézni révedt, de éppen ellágyuló tekintetét, összekuszált hajzatát. Fogni kell és simogatni. De közben mások is segítségre szorulnak, meg kellene igazítani a kartondobozokat, csak Retek nem engedi el a kezet, „fogd, Nagyszemű, fogd a kezem”, rimánkodik hangosan, miközben megint feltápászkodik. Szerencsére közel van a hosszú, fanyelű seprű, azt a kezébe lehet dugni. Két kezével rákulcsol Retek a seprűnyélre, és üdvözült mosollyal hátrahanyatlik.
Még percekig szorongatja.
_____________________
[1] Élelmiszerüzlet (román)