Nagymama leszek nemsokára

Éva, a feleségem, rendkívüli asszony volt, ha ő nincs, meg persze Lucy kutyám is, amióta velem van, akkor én már régen nem élek, igaz, könnyen lehet, hogy Éva miattam kapta a betegségét, mert ha én nem vagyok, akkor ő talán még most is élhetne, de kitartott mellettem egy életen keresztül, még a halálos ágyán is azt mondta, Petri, ugye tudod, hogy csak a testem pusztul el, a lelkem örökre itt marad veled!, én meg szólni se tudtam, szorongattam a kezét, és elfutotta a könny a szememet, de igyekeztem visszatartani a sírást, nehogy szomorúnak lásson, mert azt nem szerette.

Éva, a feleségem, rendkívüli asszony volt, ha ő nincs, meg persze Lucy kutyám is, amióta velem van, akkor én már régen nem élek, igaz, könnyen lehet, hogy Éva miattam kapta a betegségét, mert ha én nem vagyok, akkor ő talán még most is élhetne, de kitartott mellettem egy életen keresztül, még a halálos ágyán is azt mondta, Petri, ugye tudod, hogy csak a testem pusztul el, a lelkem örökre itt marad veled!, én meg szólni se tudtam, szorongattam a kezét, és elfutotta a könny a szememet, de igyekeztem visszatartani a sírást, nehogy szomorúnak lásson, mert azt nem szerette.

Mások előtt mindig Petrinek szólított, a Petri-csésze miatt, még gimnáziumban a kémiaórán mondta egyszer valaki, hogy olyan vagyok, mint a Petri-csésze, aztán rajtam is ragadt, pedig semmiben nem hasonlítok rá, magas vagyok és vékony, sőt talán inkább egy kicsit sovány. Évával akkor nevettünk rajta, pedig tudtuk, hogy igazából sírnunk kéne, mert hivatalosan ugyan Péter a nevem, de én hideglelést kapok, ha valaki Péternek szólít, akkor még a Petri is jobb, mint a Peti vagy a Péter. Éva ragaszkodott hozzá, én meg tőle elfogadtam.

Nem is tudom, honnan kezdjem. Szinte egész mostanáig Éva volt az egyetlen, aki tudta a titkomat, a szüleimen kívül, akik persze hallani se akartak róla, hogy én igazából lánynak érzem magam, mindig is Judit szerettem volna lenni. Mikor a lányunknak tizennyolc éves korában elmondtuk, hogy nem én vagyok az igazi apja, összecsomagolta a holmiját, felköltözött a kollégiumba, és utána haza se jött, még a vizsgaidőszakra se, pedig úgy volt, hogy csak vizsgázni utazik majd föl Pestre. Éva sírt, én vigasztaltam, Majd megbékél, te szoktad mondani, hogy minden csoda három napig tart!, aztán így is lett, Nárcisz, mert így hívják a lányunkat, egyszer egy hétvégén elment valamilyen terápiás csoportba, utána hazajött és bocsánatot kért, és azt mondta, egészen eddig engem hitt apjának, köztünk semmi sem változik, ezután is úgy fog szeretni, ahogy eddig, de akkor is tudni szeretné, ki az igazi apja. Ahogy kifordultam a konyhából, már sírtam is, Igaza van ennek a gyereknek, hát ki vagyok én, magam se tudom, ilyenek jutottak eszembe, úgy el voltam keseredve, legszívesebben eltöröltem volna magam a föld színéről. Hiába tudtam gyerekkorom óta, hogy lány vagyok, Judit szeretnék lenni, ezt mondtam apámnak, erre lekevert egy nyakleveset, Majd adok én neked, ezt meg ne halljam még egyszer!, amikor meglátta, hogy kicsordult a könnyem, durr, még egyet lekevert, és csak annyit mondott, Takarodj a szemem elől, milyen férfi lesz tebelőled!. Akkor mindjárt azt kellett volna mondanom, hogy semmilyen, persze, hogyan mondtam volna, mikor még azt se tudtam, mi a bajom, egyszerűen csak éreztem, hogy én lány akarok lenni, nem Péter, hanem Judit.

Nehéz erről beszélnem, még a pszichológusnak is elkerekedett a szeme, amikor idáig értem a mesélésben, pedig részleteket nem is mondtam neki, és ő nyilván nem először hallott ilyesmit, nap mint nap olyan emberek ügyeit intézi, akik valami miatt mások, mint a többiek, férfitestbe születtek női lélekkel, mint én, vagy épp ellenkezőleg, kívül nőnek látszanak, pedig belül igazából férfiak, vagy ne adjisten kívül egyszerre nők is meg férfiak is, mert ilyen is akad. Mondom, ha Éva élne, bele se vágtam volna ebbe az egész hercehurcába, mert vele jó volt, mellette biztonságban éreztem magam, nélküle végem, a halála után ezt nem egyszer megtapasztaltam, szükségem van valami kapaszkodóra. Szerdán megkaptam a végleges igazolványomat, a papírjaim szerint már nő vagyok, az új lakcímem van a lakcímkártyán, nem várok tovább, jövő héten fel is költözök. Egyelőre albérletbe, aztán majd meglátjuk. A lényeg, hogy Pesten a kutyát se érdekli majd, hogy ki vagyok.

Mikor Nárcisz tizenkét éves korában először megkérdezte tőlem, Apu, te mért mindig az anyu hálóingében alszol?, akkor már tudtuk, hogy sokáig nem halogathatjuk, egyszer majd úgyis el kell neki mondanunk, hogy mi mások vagyunk, mint a többi család. Mert a maga módján Éva is más volt, mint a többi nő, különben nem bírta volna ki mellettem ennyi éven keresztül. Igazi barátunk sose volt, a szomszédokkal is távolságot tartottunk, a köszönőviszonyon túl jóformán semmit, és ha éppen nem dolgoztam, akkor állandóan varrtam, ha el is mentem itthonról, akkor is csak az erdőbe, mert ott éreztem igazán otthon magamat, a fák között, azok sose kérdezték, ki vagyok, ott mindig olyan lehetek, amilyen vagyok. Az erdő a menedékem. Legtöbbet az erdőtől tanultam életemben. Emberrel ritkán találkozom, legfeljebb gombaszezonban. Eleinte kicsit féltem, hátha eltévedek, aztán hamar rájöttem, hogy nincs mitől tartanom, nekem sokkal veszélyesebb itt, a városban. Ott sose kellett attól tartanom, hogy furcsán néznek vagy megjegyzést tesznek rám. Az erdőnek mindegy, ahogy a tölgyfától vagy az őztől sem kérdezi, hogy miért olyan, amilyen, úgy éntőlem se. Tudomásul veszi, hogy ott vagyok, fenntartás nélkül befogad, ugyanúgy, mint a kutyámat, mindegy neki, hogy én ember vagyok vagy állat. Ártani nem ártok neki, csak sétálok meg nézelődök, még gombát is ritkán szedek, mert a vargánya meg egy-két másik kivételével nemigen ismerem őket.

Lucyt is sokszor elnézem, okosabb ez az állat, mint némelyik ember. Kitalálja a gondolataimat szinte, tudja, mikor mi következik, szólnom se kell, meglátja, hogy nyúlok a cipőmért, már jön, odaül elém, dugja a fejét, hogy tegyem rá a nyakörvét, mert megyünk az erdőbe. Jó lenne Káposztásmegyeren lakást találni, ott közel van a kiserdő. Nem olyan, mint itt, de legalább erdő. Mert én tényleg csak ott érzem igazán embernek magamat. Pontosabban nem is gondolkodok rajta, hogy ki vagyok, egyszerűen csak vagyok. Még csak azt se mondanám, hogy felemelő érzés az erdőben lenni, mert ezek üres szavak, én az erdőben egyszerűen nyugodt vagyok, mintha nem is én lennék. Ha tehetném, órákig elülnék egy fa tövében, főleg nyáron, sötétedés előtt, mikor kezdenek mozogni az őzek, hallom a behegésüket, ahogy észrevesznek bennünket. Lucy nem ugat, megtanítottam rá, ha az erdőben vagyunk és pórázon jön, akkor csöndben kell maradni. Ha hirtelen állatot észlel, sose ugat, csak az orra jár, szimatol veszettül, meg a fülét hegyezi közben. Persze, Lucy nem vadászkutya, vadászkutyát biztos nehezebb fegyelmezni, annak a vérében van, hogy a vadat jelezni kell.

Éva? Mondom, Éva vállalt engem. Igazság szerint nem is kellett ezt így kimondani soha, valahogy magától jött minden természetesen, ő olyan, amilyen, meg én is. Jövőre lett volna harminc éve, hogy együtt vagyunk, hát, sajnos nem érhette meg szegény. Ha Éva nincs, akkor már én se lennék, tizennégy évesen öngyilkos lettem volna, abban biztos vagyok. Pokol volt az életem, egészen addig, amíg a gimnáziumban mellé nem ültem. Nem tudom, hogyan, de elsőre kiszúrtuk egymást, már a felvételin, úgyhogy szeptemberben egymás mellé is ültünk, még a névsorban is egymás után következtünk. Éva kiállt mellettem, végig a négy év alatt, és azt is tudom, akkor nem szánalomból mondta, hogy házasodjunk össze, inkább a megértés, na meg a felelősség volt benne irántam sokkal nagyobb, mint mondjuk a szüleimben. Tudta, hogy nélküle elvesznék.

A halála után jó fél évbe tellett, mire rászántam magam, hogy keressek valami segítséget, addig nyugtatókon éltem. Az interneten keresgéltem, ott találtam egy oldalt, ahová ilyen transzneműek írnak oda, mint én, persze névtelenül, onnan tudtam meg, hogy mit kell csinálnom, hogy végre a papírjaim szerint is nő lehessek. Változni nem sok minden változik majd, de mégis, ezután nem kell majd járnom a férfi vécébe, mert eddig csak akkor mentem vécére nyilvános helyen, ha nagyon muszáj volt. Ennyit számít, hogy Judit lehetek.

Egyszer még az is megfordult a fejemben, hogyha Nárcisz apjával összeköltöznék, akkor Éva helyett most már anyja lehetnék, úgyis Sanyi az igazi apja, én eddig is csak papíron lehettem. Sanyi különben nem rossz ember, csak gyenge, nagyon befolyásolható, miután megnősült, inkább tudni se akart rólunk, se a kislányáról, mi meg nem forszíroztuk, hadd élje ő is az életét. Éva boldog volt, született gyerekünk, Sanyit meg egy idő után el is felejtettük. Sanyi különben az első pillanattól fogva tudta, hogy én nem férfi vagyok, másképpen biztos nem ment volna bele, hogy hárman is együtt legyünk, egyszer ki is mondta, hogy jó nő lenne belőlem, meg hogy őt a külsőm sose zavarta, nem tud úgy nézni rám, mint egy férfire. Ehhez még csak annyit, hogy sokan azt hiszik, az a természetes, hogy mindenki normálisnak születik, amilyen a többség, pedig állítólag elég sokan vagyunk ilyenek ebben az országban, meg olyanok is, akikről életükben sose derül ki, hogy más neműek, mint amilyen testbe beleszülettek. Olyanok is vannak, akik már átoperáltatták magukat, én ezen egyelőre nem is töröm a fejemet, egymilliónál is többe kerül a műtét, azt hiszem, annyi pénzt én soha az életben nem fogok összeszedni.

Mikor a pszichológus kérdezte, előbb nem gondolkoztam-e a névváltoztatáson, akkor egyértelműen azt válaszoltam neki, hogy eddig Éva miatt nem akartam. Nárcisz nem bánná, kicsit olyan nekem ő, mintha a barátnőm is lenne, nem csak a lányom, megértő, szikrányi harag sincs benne irántam. Igaz, én is mindig őszinte voltam hozzá, kiskorától fogva többet foglalkoztam vele, mint Éva, jobban rá is értem, talán nagyobb türelmem is volt hozzá. Kiskorában Nárcisz nem tudott tőlem olyat kérni, amit ne kapott volna meg, és itt persze nem pénzért megvásárolható dolgokra gondolok. Bármit kérdezett, én mindenre válaszoltam neki, csak azt az egyet volt nehéz elmondanom, hogy nem én vagyok az apja, az volt a legfájdalmasabb, a szívem szakadt meg, mikor láttam, mennyire megviselte. Nagyon bántam akkor, hogy nem előbb tudta meg, de most már túlvagyunk rajta.

Akkor azt mondtam Nárcisznak, nem szerettem volna fájdalmat okozni neki, tudom, hogy nem könnyű elfogadni, de gondoljon arra, hogy köztünk ettől még semmi sem változik, ezután is minden úgy lesz, ahogy eddig volt, hiszen nem bűnöző vagyok, a legfontosabb, hogy tudja, mennyire szeretem. Apjának vagyok bejegyezve az irataiba, ez tény, de amikor született, nem mertük volna vállalni, hogy az igazi apját írják be, meg ő se, neki másik családja is van, mit szólt volna a felesége. Azóta persze elváltak, Sanyi is egyedül él, Nárcisz a féltestvéreivel is jól kijön, nagyon jó természete van, megértő, kedves, az apját is hamar levette a lábáról, nem csodálkozom rajta. Éva mindig azt mondta, Nárcisz tisztára olyan, mint én vagyok. Eleinte még örültem, büszke is voltam rá, hogy ezt mondja, aztán megijedtem, mi lesz, ha Nárcisz is ennyire bizonytalan lesz, mint én, de Éva megnyugtatott, és rájöttem, hogy igaza van, Nárciszt nem kell félteni. Nem véletlen, hogy pszichológusnak készül.

Azóta, hogy a nagy beszélgetésünk után tizennyolc évesen összepakolt, majd később elment abba a csoportba, Nárcisz talán még jobban ragaszkodik hozzám, mint előtte. Tegnap is azt mondta, miatta ne aggódjak, mostantól csak magamra figyeljek, ne rá, és talán igaza is van. Minden erőmmel igyekeznem kell, hogy ne csak a nevemben, hanem valóban Judit lehessek. Az én helyzetemben, ilyen idősen nem könnyű ám, annak ellenére, hogy a testemet kivéve mindenben sokkal nőiesebb voltam, mint Éva, már ha egyáltalán szabad ilyet kijelentenem. Szegénynek például semmi kézügyessége nem volt, mindent én csináltam, ami kézimunka a házban, pulóvert is én kötöttem Nárcisznak. Főzni is többnyire én főztem, Éva nem ért rá, egy szabadnapja volt a héten, sokszor vasárnap is mennie kellett, itt dolgozott a szomszéd utcában, az öregotthonban.

Én jó ideig a cukrászüzemben dolgoztam, aztán miután Nárcisz megszületett, bedolgozó lettem. Hátul az udvarban kialakítottuk a kisházból a sütödét, csináltam mindent, sajtos tallért, pogácsát, mikor mi ment jobban. Aztán a cukrászüzemből az egyik kisfőnök nyitott egy magáncukrászdát, azóta neki dolgozom, nagyon rendes velem, faggatózni se faggatózott soha fölöslegesen, beérte annyival, amennyit tőlem hallott. Neki most azt mondtam, Éva halála után nem tudok tovább egyedül élni ebben a házban, azt is megértette, sőt még ő ajánlott több helyet Pesten, hogy nézzem meg, holnap megyek, megnézek kettőt, hátha szerencsém lesz. Persze, izgulok, hogy sikerül majd a bemutatkozás, nem a nevem miatt, a nevemmel nem lesz baj, azt nem fogom eltéveszteni, annyira bennem van, szinte boldogság kimondani, hogy Horváth Judit vagyok. A jövő héten megint föl kell majd mennem Pestre, megkezdhetjük a hormonkezelést. A doktornő azt mondta, még van értelme, nem vagyok hozzá túl öreg, negyvenkét évesen is belevághatok. Hátha valamit segít, ebben reménykedek.

Ez alatt az elmúlt egy év alatt sokszor eszembe jutott, mikor a gimnázium után a banketten kicsit többet ittam, úgy el voltam keseredve, hogy majd szét kell válnunk, féltem, mi lesz, ha végleg eltávolodunk egymástól. Akkor mondtam Évának, Holnap én megölöm magam, Éva megfogta a vállamat, eltolt magától, hogy jobban lásson, úgy nézett a szemembe, Te bolond vagy! Aztán közelebb hajolt hozzám, ahogy ültünk ott a lépcsőn, és a fülembe súgta, Ha megölöd magad, utána nem fogod érezni, hogy könnyebb lett, és ezt a mondatát egy életre megjegyeztem, még a halálos ágyánál is megfordult a fejemben, hogy hányszor, de hányszor gondoltam, ha én így szenvednék, mint ő, én már régen végeztem volna magammal, aztán mindig elszégyelltem magam, és eszembe jutott, amit akkor mondott.

Talán furcsán hangzik, hálátlanságnak is tűnhet, de én rengeteget gondolkodtam már ezen, hogy talán Éva betegsége, halála, ez az egész arra kellett, hogy én végre Judit lehessek. Persze, nem Éva az oka, hogy eddig nem lehettem Judit, csakis magam miatt, Éva hiába mondta, hogy őt nem zavarná, ha nevet változtatnék, de mellette nem volt jelentősége, mert a lényegen úgyse változtatott volna, de én ilyet sose tettem volna vele. Lehet, hogy ostobaságnak hangzik, de kicsi ez a város, hiába város, itt rögtön híre ment volna.

Mikor Nárcisz unszolására felkerestem a pszichológust, az első alkalommal azt kérdezte tőlem, hogy bírtam ennyi időn keresztül, én meg néztem rá elképedve, Micsodát?, aztán rögtön rájöttem, hát ezt az egészet. Én nem tudom, egy biztos, nekem ez Évával olyan természetes volt, mindennel együtt, még úgy is, hogy Nárcisz egy időben neheztelt rám.

Sose gondoltam volna, hogy egyszer idáig jutok, még a végén majd azt kell mondanom, szegény Éva, Isten nyugosztalja, hogy lényegében őmiatta nem lehettem igazán nő. Ezt azok után mondom, hogy többször jártam a pszichológusnál. Utána jöttem rá. Nem vagyok hálátlan, tudom, hogy mekkora áldozatot hozott értem, amikor összeházasodott velem, nem akarom most úgy beállítani, mintha ő tehetne mindenről, nem is azért mondom. De mégis, kicsit olyan volt, mint amikor valakiről megtudjuk, hogy halálos beteg, menthetetlen, aztán amint egy kicsit jobban lesz, megnyugszunk, hogy lám, mégsem olyan súlyos, megy minden tovább, ahogy eddig. Pedig a betegség ettől még nem múlt el.

Milyen könnyű beleszokni mindenbe!

Hamar elhittük, hogy mi egy család vagyunk, és persze bizonyos szempontból ez így is volt, de lényegében mégsem, mert egy idő után én ugyanúgy nem éreztem jól magamat a bőrömben, ahogy gyerekkoromban, csak most már az okát is tudtam, de könnyebb volt úgy tennem, mintha az volna a természetes, ahogy mi élünk. Sanyi igazából csak Évát tekintette nőnek, engem megtűrt maguk mellett, mint valami kis buzi gyereket. Éva kiment a fürdőszobába vagy a konyhába, Sanyi halkan megjegyezte, Azért érdekesebb lenne, ha teljesen nő lennél, én meg szóhoz se jutottam, annyira szíven ütött ez a mondata.

Sanyi egyszer eltévesztette Éva műszakját, azt hitte, délelőttös, közben éjszakás volt, nem volt otthon, mikor Sanyi jött, csodálkozva nézett rám, Most mi lesz, egész éjjel kettesben maradunk?, és nevetett, kényszeredetten én is vele nevettem, és nagyon szégyelltem magam érte, de annyira kívántam, hogy belementem mindenbe. Utána mondta reggel, mikor nyúltam felé, és nem lökte el a kezemet, hogy csináljam nyugodtan, egyáltalán nincs ellenére. Talán furcsán hangzik, de ennek ellenére vagy talán éppen ezért azt is gondoltam néha, főleg mikor az erdőben sétáltam Lucyvel, hogy milyen jó, hogy Sanyi nem előbb bukkant fel másodszor is az életünkben.

Nem szeretnék senkit okolni a sorsomért, Isten őrizz, tudom, hogy egyedül én vagyok a hibás, ha eddig nem úgy alakult minden, ahogy szerettem volna, de ez most már a múlt, mostantól nekem kell mindent megtennem, hogy végre éljem a saját életemet, ahogy szeretném. Azt nem mondom, hogy igazi nőként, mert igazi nő én sose leszek, de szerencsére a külsőm zavar a legkevésbé, elég jelentéktelen. Egyáltalán nem bánom, ha nem fordulnak utánam az utcán a férfiak. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért ilyen nőies az arcom, borotválkoznom is szinte alig kell, a hormonkezelés után állítólag majd még kevesebbet. A hangom sem túl mély, amiatt sem kell aggódnom, nem úgy, mint kamasz koromban, akkor szenvedtem legtöbbet, csúfoltak állandóan a fiúk, nem is szeretek visszagondolni rá, még jó, hogy az egész olyan már, mintha nem is velem történt volna. Annyira mélyen érintett, hogy teljesen el is felejtettem, ha most el kellene mesélnem, úgy tudnám elmesélni, mintha filmen láttam volna, nem is én lettem volna, aki elszenvedte azt a rengeteg megaláztatást, amit csak kamasz fiúk képesek művelni egymással, mikor megtalálják maguk között a leggyengébbet. De ez már a múlt.

Sokszor hallottam, minden halállal kezdődik egy másik élet. Mikor nagyon elkeseredtem, leültem az ágy szélére, Lucy a lábamnál, és miközben simogattam a kutya fejét, azzal vigasztal magam, talán Évának is azért kellett meghalnia, hogy én végre én lehessek. Azt mondják, a halottak nem szeretik, ha egy évnél tovább gyászolják őket. Én is meggyászoltam Évát, egy év után kezdtem csak a papírokat intézni. Egyedül, Nárcisz tudott csak róla, de segíteni senki nem segített, az a pszichológus irányított tovább, akit először felkerestem. Én nem vagyok vallásos ember, de ha az lennék, akkor se paphoz mentem volna, abban biztos vagyok, mert közben már olyan szülőről is olvastam, aki a kamasz fiával meggyónatta, hogy milyen bűnös gondolatai vannak, lánynak hiszi magát, aztán utána hiába oldozta fel a pap, hiába mondatott el vele ezer miatyánkot is akár, a gyerek mégis öngyilkos lett, nem bírta egyedül ezt hatalmas lelki megrázkódtatást.

Ruhám már van, varrtam magamnak néhányat, ott lógnak a szekrényben. Éváéból is átalakítottam, a legtöbbet neki is én varrtam, sok nem volt, majdnem mindet sikerült úgy megcsinálnom, hogy jó legyen. Mosolygok magamban, mikor esténként megállok a tükör előtt, és sorban felpróbálom őket. Örülök, mint egy gyerek, vagy mint régen a menyasszony, aki előszedte a ládából a stafírungját, és nézegette a ruháit, mikor az anyja nem látta, és közben az járt a fejében, milyen jó lesz, ha majd újasszony lesz. Csigavér, Judit!, ezt mondom magamnak ilyenkor, de olyan hangosan, hogy még Lucy is felkapja rá a fejét, jön oda hozzám, csóválja a farkát, mint régen, mikor Éva még élt, és valamelyikünk felemelte a hangját, mert akkor Lucy rögtön tájékozódni akart, hogy komoly-e a vita, érdemes-e közbeavatkoznia.

Most így elmondva talán úgy hat ez az egész, mintha meg se rázott volna Éva halála, mintha hideg fejjel eldöntöttem volna, hogy kivárom, amíg letelik a gyászév, és utána intézkedtem. Pedig nem így volt. De most nem akarom azt a sok álmatlan éjszakát felidézni, mikor negyedszerre is felriadtam hajnalban, és arra jutottam, hogy legjobb lenne nem is élni, még a lehetséges módszereken is végigmentem gondolatban, gyógyszer, kötél, vonat, híd, mindent elképzeltem, láttam magamat, ahogy behunyt szemmel zuhanok, vagy feketén lóg ki a nyelvem, én meg félrebillent fejjel himbálózok a kötélen a spájzban, mikor megtalálnak. Tudom, Éva már régen mondta, mikor ilyesmiről beszéltünk, hogy a káliuminjekció a legkevésbé fájdalmas, olyat meg úgyse tudnék beszerezni, úgyhogy legjobb lesz, ha kivárom a telet, és elindulok az erdőbe, és addig megyek, amíg teljesen ki nem hűlök, aztán ott szépen megfagyok. Állítólag nem rossz érzés. Félálomban még megfordult utána a fejemben, hogy ezt nem tehetem meg Lucyvel.

Mikor megkaptam az új személyi igazolványomat, úgy örültem neki, mint egy gyerek. Nézegettem, forgattam, előre, hátra, a fényképem persze nem tetszett, pedig a hajamat is leengedtem, jobban szeretem leengedve hordani, de az igazolványképeim valahogy sose sikerülnek, gondolom, más is így lehet ezzel, úgyhogy nem nagyon foglalkoztam vele, inkább a puszta ténynek örültem, hogy végre Judit és nem Péter áll a vezetéknevem mellett. Szerettem volna megosztani valakivel az örömömet, gondolatban Évának meséltem, Látod, meg kellett halnod, hogy én ezt megérjem!, ilyesmiket mondtam neki, meg hogy ne haragudjon érte, igaz, ezt kár is volt mondanom, inkább csak a saját lelkiismeretemet nyugtattam vele.

Annyira jólesett volna, ha van valaki, akivel megoszthatnám az örömömet, egy barátnő, de sajnos nincsen barátnőm, talán majd Pesten lesz, abban reménykedek, valaki, aki elfogad ilyennek. Végül Nárciszt hívtam fel, nagyon rendes volt, azonnal haza is utazott még aznap este, főztem neki káposztás tésztát, mert még mindig az a kedvence, gyerekkorában persze utálta, még cukorral se ette meg, aztán egy idő után valahogy ráérzett az ízére. Sütöttem islert is, mert a franciakrémes meg a somlói mellett az a másik kedvenc süteménye, de csak ritkán, jeles alkalmakkor álltam neki, karácsonykor talán, de most úgy gondoltam, ez elég jeles alkalom, hisz végső soron most újjászülettem. Akárhogy is nézzük, én mostantól más ember leszek.

Éjfél is elmúlt, mikor Nárcisz fölállt, hogy ideje lefeküdnünk, korán kell kelni, a legkorábbi vonattal föl akar menni, várja a barátja. Fölálltunk az asztal mellől, átöleltük egymást, jó hosszan, ahogyan talán még soha, és utána Nárcisz csak annyit mondott, Apa, lehet, hogy nemsokára nagymama leszel!, erre nekem elfutotta a szememet a könny, Nárcisz!, hirtelen ennyit tudtam kinyögni, átöleltem Nárcisz vállát, és eleredtek a könnyeim. Egy darabig így zokogtunk mind a ketten, egymásra borulva, utána Nárcisz rám nézett, azzal a hamiskás nézésével, amivel kislánykorában is mindig levett a lábamról, ahogyan csak ő tud nézni, Nagyi leszel, apa!, és utána annyira nevettünk, hogy megint csorogni kezdett a könnyünk.