Fenyvesi Orsolya: Az éhség a legjobb szakács
Nincs semmi étvágyam, a nagy magyar írók
pedig köztudottan zabáltak. A magyar irodalom
múzeumában, miután átléptem rajta, hogy Petőfit
hevesen támadták költeményei miatt, több termet
megtöltő kiállításhoz értem, főszerepben nagyjaink
receptkönyveivel, teáskannáival és kedvenc fogásaival.
Korhelyleves, lucskos káposzta és pacal.
A hányingerem csak akkor csillapodott kissé,
mikor kiszúrtam az egyik egészen irodalmi
asztaltársaságot ábrázoló fotón a Szárnyas
fejvadász főszereplő replikánsát, Roy Batty-t,
aki, amikor nem vigyáztak az Őrzők a strázsán,
lángoló csatahajókat látott az Orion peremén,
és gyilkos sugarakat az éjben a Tannhäuser-kapunál.
Én meg asszony leszek, és se enni, se főzni
nem szeretek. Csak írni és a tésztát.
De aztán, ahogy tovább botorkáltam, végül csak
találtam valamit, amit megkívántam.
Az Ady-oltárt bemutató teremben felkapcsolt a villany,
és ott hevert Ady Endre kiterítve. A lepel-drapériával
többemberes ölet (ölelést?) alakítottak ki neki,
de én a szívére ültem volna. Miután a Willendorfi Vénusz
életnagyságú figuráját seggbe rúgtam, a szívére csücsültem volna,
mint egy lidérc, valaki, aki kedvére írhat, amikor ő
már majdnem száz éve halott.
Csutak Gabi: Nyúlpaprikás
Nagymama nem hitte el, hogy hólyagok nőttek a nyelvemen, amint megéreztem a nyúlpaprikás szagát. Azt gondolta, nem akarom megenni, mert barátok voltunk. Az igaz, hogy miután eltört a lába, minden nap bementem hozzá a kályha alá, kötözés után, amikor nem volt annyira büdös. De nem volt a barátom. Nem is volt neve.
Nagyapa akkor akarta levágni, amikor beszorult a lába, de nagymama ragaszkodott hozzá, hogy ápoljuk. Végül tavasszal került sorra, amikor már tudott ugrálni, de a lábán még látszott a kötés nyoma, ott fakóbb volt a szőr. Nagyapa pont azon a helyen fogta meg, jó magasra emelte. A nyúl úgy visított és kapálódzott, mint egy kiskutya, amit nem sikerült elég gyorsan megfullasztani. A falhoz kellett csapni a fejét, hogy megnyugodjon. Utána kötözte fel a porolóra, és vágta el a nyakát. A vér pár pillanatig hangosan zuhogott a fémvödörbe, aztán már nem is lehetett hallani onnan, ahová elbújtam. A bokájánál vágta körbe a bundát, majd lassan elkezdte húzni lefelé. Egyre több látszott a csillogó hártyából, ami a húst borította, de vére mintha már nem is lett volna. Egyszerre csak kifordult az egész, mint egy kesztyű. Messziről úgy nézett ki, mintha két nyúl lógott volna egymásba kapaszkodva. A felsőnek szép lilásrózsaszín gyöngyházfénye volt.
Amikor elkezdett főni, ugyanolyan áporodottfelmosórongy-szaga volt, mint amikor beköltöztettük a kályha alá, hogy meggyógyuljon. Abban a pillanatban, amikor megéreztem, valami elkezdte marni a nyelvemet, mintha csípős paprikába dugtam volna. Előbb csak a hegye fájt, majd egészen a torkomig húzódott az a valami, és lüktetett, mintha a nyelvemet is megnyúzták volna. Nagymama megnézte, de nem látott semmit. Azt hitte, hazudok, mert meg akarom szegni a szabályt.
Féltem, hogy nagyon sokáig fog tartani, de kiderült, hogy jobban jártam így. Csak arra kellett koncentrálni, hogy egyenletesen le tudjam nyelni a meleg, rongycafatokkal dúsított masszát. Az ízét szerencsére nem éreztem. A nyelvemen egyre nagyobbak lettek a hólyagok, némelyik szét is pukkant egy-egy keményebb falattól. A langyosodó rongy lassan homokká, aztán üvegszilánkká változott a torkomban. Mégis sikerült betartani a szabályt: megettem mindent, ami a tányérban volt, szépen, egyenletesen, öklendezés nélkül.
De azt az édeskés rongyszagot nagymama haláláig érezni lehetett a házban.
A szövegeket a következő kiállítások inspirálták:
Írói fogások, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2016. 06. 23. – 2017. 03. 31.
Re:Peta, PIM, 2016. 10. 12. – 2016. 12. 31.
A főoldali slide-kép forrása: PIM