Anyát nem lehet meggyőzni róla, hogy harmincöt négyzetméteren elfér egy kétszoba-konyhás lakás. Többször is elmondom neki, hogy ő választhat ágyat, alhat az enyémben vagy a kanapén is, ami amúgy nagyon kényelmes. De továbbra is vonakodik. Csak nyűg lennék neked, mondogatja, így kénytelen vagyok emlékeztetni, hogy már a repülőjegyét is megvettem. Erre gondterhelten sóhajt. Nem is ült még repülőn. Végül azt kéri, hogy küldjek neki néhány képet a lakásról. Küldhetek, de akkor ne siránkozz tovább! Ezt viccelődésnek szánom, de ő nem annak veszi. Helyette panaszkodni kezd, hogy most képet sem tud fogadni, mert véletlenül letörölte a telefonjáról a Vibert, és különben is, utálja ezt az újfajta telefont, jó volt a régi Sagem, még most sem érti, minek vettem neki ezt a másikat. Mély levegőt veszek. Anya, ne kezdjük. Jó, én csak mondtam.
Csütörtök este, másfél órás késéssel száll le a gép. Anya tajtékzik, amikor kilép a kapun, még puszit sem ad, annyira fel van paprikázva. Másfél óra! Másfél óra! Tudják, kinek az idejével szórakozzanak ezek! Türelmesen mosolygok, és elveszem anyától a gurulós kiskocsiját. Azt reméltem, hogy ha már lebeszélni nem tudtam a banyatank megvásárlásáról, legalább arról le tudom majd, hogy ezzel jöjjön. De ezzel jött, azt mondta, mindenhova ezzel megy. Nejlonzacskót húzott a tetejére, és celluxszal ragasztotta rá. Mielőtt útnak indulunk, mutatom anyának az érkező járatok tábláját. Látod, még te jártál a legjobban, mások gépei még többet késtek. Anya megvonja a vállát. Az ő bajuk!
A hazafelé vezető úton mondok egy-két dolgot a városról, ez a rövid szakasz is elég színes és sok a látnivaló, de anya nem figyel, a kiskocsijában matat hosszan, de végül nem vesz elő semmit. Mikor végre hátradől, elpanaszolja, hogy a gép személyzete nem beszélt magyarul, ő meg így nem tudta, mikor lehet kimenni a vécére. Anya egyébként többször is próbált meggyőzni, hogy inkább menjek én haza látogatóba, minthogy ő jöjjön ide. De én erősködtem, hogy jöjjön csak, ő még úgysem volt itt, sőt szinte sehol se volt egész életében. Nem vagy rá kíváncsi, hol élek? De, persze hogy kíváncsi, de a repüléstől is fél, meg a terhemre se akar lenni. Nem volt könnyű meggyőzni, hogy eljöjjön. De most itt van. Örülök, hogy eljöttél, anya, mondom neki, miközben már meg is érkezünk az utcába, ahol lakom. Pár másodperccel hamarabb csatolja ki a biztonsági övet, mire a kocsi automatikusan pittyegni kezd. Ez nekem pittyeg? Hagyd csak, itt is vagyunk.
Mivel felkészültem rá, nem lep meg különösebben, hogy anyám savanyú képpel járja végig a kicsi lakást, külön hangsúlyt fektetve a főzőfülke lefitymálására. Itt még egy rántott húst se tudna csinálni az ember! De neked ez nem baj, mi? Csodálkozom, hogy anya emlékszik rá, hogy vegetáriánus vagyok. Legalábbis úgy sejtem, azért mondja ezt, mert emlékszik, de inkább nem kérdezek rá. Végül a kanapét választja, és váratlanul egy lepedőt húz elő a gurulós kocsiból. Te meg mit csinálsz, kérdezem tőle. Jó lesz nekem a saját ágyneműm, mondja. Ne butáskodj, az enyém nem jó? Én csak nem akarok a terhedre lenni. Ha már elhoztam, akkor fel is húzom! Felőlem, mondom, majd kimegyek a konyhába, hogy töltsek magunknak egy italt. Mikor behozom, anya meglepetten néz rám. Te iszol? Koccintani szeretnék veled arra, hogy itt vagy. Mi ez, bor? Kicsi szódád nincs véletlen? Csak mentes víz van. Az mi, kérdi értetlenül. Rámosolygok — csirió!
Előre szóltam anyának, hogy péntek reggel még beugrok a munkahelyemre, most mégis úgy tesz, mintha nem beszéltünk volna róla. Hát mindegy, mondja, addig kivasalom a ruháidat. Nem kell, anya, nincs is vasalóm. Erre úgy néz rám, mintha idegen nyelven beszélnék hozzá. Figyelj, miért nem jársz egyet a parkban? Itt van az utca végén, ötven méterre vagy annyira se. És ha megszólít valaki, kérdi erre kétségbeesetten. Nem, inkább itt maradok, és majd elfoglalom magam. Te tudod, én most rohanok, de legkésőbb 11-kor jövök, és utána elmegyünk ebédelni a kedvenc éttermembe. Erre még jobban kétségbe esik. Étterembe? De nem hoztam éttermi ruhát! Így jó leszel, anya.
Persze eszem ágában sincs bemenni a munkahelyemre. De egyszerűen muszáj volt eljönnöm legalább egy órára. Még képtelen voltam ráhangolódni anyámra és az előttünk álló hosszú hétvégére. Egy kávézóban ülök három utcával arrébb, és mandalákat színezek. Nehezen tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez röhejes, de úgy döntök, most pontosan erre van szükségem, úgyhogy ezt csinálom, és próbálok nem arra gondolni, hogy erre majd vissza fogok emlékezni pár év múlva, és már előre bűntudatom van. Inkább próbálom átgondolni, hogyan is töltsük el az időt vasárnap délutánig.
Tizenegy hónapja találkoztunk utoljára, mikor otthon voltam, de csak futólag tudtam leutazni hozzá Pestről a konferencia után. Alig pár órát töltöttem nála, de ennyi idő alatt is sikerült hajba kapnunk. Próbáltam rábeszélni, hogy menjen el az ingyenes mell- és méhnyakrákszűrésre. Még arról is beszámoltam, hogy úgy kimondottan egyik sem fájdalmas. Ebből pattant ki a vita, hogy ha eddig felé sem néztem, most ne akarjam megmondani, hogy ő hova menjen és hova ne, és ha meghal, hát meghal, ez az élet rendje. Mert egészségesen élni olyan kurva rendellenes dolog, ugye? Kiabálás közben véletlenül a tányért is levertem a földre, rajta az érintetlenül hagyott csirkecombbal, amit Fifi, a kutyája pillanatok alatt befalt. Azt hiszem, ez lehetett az utolsó csepp a pohárban. Hogy inkább a kutyára pazarlom a húst, semhogy megenném rendesen. Náciországban ez a módi? Erre képtelen voltam bármit is mondani, és szó nélkül jöttem el tőle. Érezhette ő is, hogy túlment egy határon, mert még azon a héten felhívott, hogy én amúgy meg miért járkálok szűrésre, ugye nem vagyok rákos? Ekkor eszembe jutott, hogy akár el is mondhatnám neki, hogy gyereket szeretnék. Némán tartottam a telefont, és azt fontolgattam, belekezdjek-e. Hogy beültetéssel szeretném, mivel nincs senkim. És ha lenne, se férfi lenne. Végül aztán nem mondtam semmit, csak hogy épp azért járok szűrésre, hogy ha baj van, kiderüljön. De nincs.
Anyának a vártnál jobban tetszik az étterem. Mikor látja, hogy nem az a kiöltözős hely (ahogy ő hívja), felenged egy kicsit, és szokatlanul vidámmá válik, főleg a második martini után. Úgy érzem, itt az idő, ennél jobb alkalom nem fog adódni arra, hogy beavassam anyámat a nagy tervembe. Annál is inkább, mert a beültetés nemrég megtörtént, és ha minden igaz, jelen pillanatban elvileg már terhes vagyok. De pont, mikor nagy levegőt vennék és belekezdenék a mondandómba, anya is belevág egy nagymonológba. Apa sírjáról beszél, és a virágokról, amiket folyton ellopkodnak róla. Ő meg van olyan hülye, hogy minden hónapban újakat ültet. Már direkt úgy gyökerezteti az otthoniakat, hogy majd tudjon belőle vinni a temetőbe is. Tisztában vagyok vele, hogy egyszer majd lesz egy nagy vitánk, anyámnak és nekem apa temetéséről, mert apa hamvasztást akart, de anyám azt mondta, arrafelé senkit se hamvasztanak. Jól is nézne ki, mindenki azt hinné, hogy az ő ötlete volt, hogy ne kelljen gondozni a sírt. Ebbe a veszekedésbe viszont még sokáig nem akarok belemenni. Próbálom érdeklődéssel hallgatni a temetőben hallott pletykákat, de jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy vajon tényleg szeretném-e, hogy anyám nagymama legyen. Ha otthon laknék, biztos jót tenne neki egy unoka, legalább volna mivel elfoglalnia magát a veteményes mellett. Miközben az ölembe meredek, az asztal alatt látom anyám fedetlen lábfejét. Az egyik lábujjáról hiányzik a köröm.
Séta közben veszünk egy fagyit, és anyám váratlanul kitalálja, hogy most ő fizet. Dehogy fizetsz te, mondom neki. De erősködik, és már húzza is elő a kétezresét. Ezen önkéntelenül is nevetni kezdek, és próbálom minden rosszindulat nélkül a tudtára hozni, hogy a forinttal itt nem sokra megy. Némi habozás után ő is nevetni kezd. Jó, akkor ezt még fizesd te. Mikor tovább sétálunk, anyám kiszúr az út végén egy hőlégballont. Nyílt döbbenettel bámulja, aztán megkérdi: az meg mi? Mivel úgysem volt semmi tervem ebéd utáni program gyanánt, felajánlom, hogy menjünk egyet a ballonnal. Nem veszélyes? De, borzasztóan veszélyes. Próbálok együtt nevetni anyával, de ő nem nevet, csak a fejét ingatja. Tovább sétálunk, anyám azt kérdi, nem furcsa, hogy nem magyarként élem az életem? Nem tudom, hogy a nyelvre vagy bármi másra gondol-e, de azt mondom, vannak itt is magyarok, például az éttermet, ahol most ettünk, egy magyar férfi vezeti. Erre felcsillan a szeme. Akkor azért volt olyan jó! Jaj, anya. Inkább mesélj Ica néniről, mi van vele. Ó, hát meghalt az már tavaly. Anya legyint, miközben ezt mondja. Negyven évig voltak szomszédok, jóban-rosszban… inkább rosszban, de egy szomszéd az szomszéd. Valami fiatal pár vette meg a házat, de még nem laknak ott. Elkezdték tatarozni, aztán hagyták is annyiba! Már csak a szembeszomszéd Juli néni van meg a régiek közül.
A jegypénztár után a lépcső mellett egy biztonsági őr áll, hogy belenézzen a táskánkba. Miért akar belenézni, méltatlankodik anya. Nálam nincs semmi, csak a bukszám! Ezt már egyenesen az őrnek mondja, aki rezzenéstelen arccal mutatja anyámnak, hogy nyissa ki a táskáját. Anya kelletlenül kinyitja. Az őr belepillant, majd int, hogy haladjunk tovább. Miért nézett bele, morog anyám továbbra is. Biztonsági okokból. Mindenkiébe belenéz, anya, nyugodj meg. Ez a munkája. Szép kis munka, mondhatom! Emberek táskájában turkálni. Kicsit előrébb megyek, és veszek néhány mély levegőt, nem is annyira anyám, mint inkább az enyhe tériszonyom miatt, amiről anya persze nem tud, és ha tudna, se hinne benne. Pár perc múlva elkezdünk emelkedni.
Anya egy ideig a lassan távolodó utcákat figyeli. Nem akarsz fényképet csinálni, kérdem tőle. Á, nem, jó így is, mondja, majd megfordul, és körbenéz a ballonon. A tekintete pár másodperc múlva megakad egy négytagú családon. Olyan megdöbbenéssel nézi őket, mintha épp egy gyilkosság szemtanúja lenne. Hallod, mondja nekem fojtott hangon. Figyelj már! Nézz oda! Majdnem azonnal sejtem, honnan ered a hirtelen jött izgatottsága, mégis eljátszom egy kicsit az értetlent, mert végtelenül szeretném elkerülni az épp kibontakozni készülő jelenetet. Hova? Mi a baj, anya? Nézzél már oda, édes lányom, hát nem igaz! Ezt már meg sem próbálja suttogva mondani, nyíltan és hangosan kárál. Őszinte rémület ül a szemében, miközben a kilátásban gyönyörködő családot figyeli. Ezek miatt volt az ellenőrzés! Ezek miatt volt! Menjünk vissza! Le akarok szállni! Egyre többen fordulnak felé, míg végül az egész ballonszemélyzet anyámat bámulja csendes értetlenkedéssel. Entschuldigung, motyogom az emberek felé, és közben anyám felé sziszegek, maradjál már nyugton, a kurva életbe! Normális vagy? Ezen egy kicsit meglepődik, mert soha nem szoktam így beszélni vele. Közben a család is felénk fordult, és mivel látják anyám szikrákat szóró, egyértelműen őket célzó tekintetét, inkább visszafordulnak, tovább nézik a kilátást, a férfi pedig szorosan magához öleli a kisfiút és a kislányt.
Mintha csak az iménti jelenetet akarná erősíteni (vagy parodizálni), hirtelen óriási szél támad, és ide-oda kezdi dobálni a ballont. Ettől pánikolni kezdek én is, mivel egyébként is kezd egy kicsit elegem lenni a magasságból. Először úgy tűnik, csak egy nagyobb széllökés volt, de hamarosan újabb, még durvább áramlatok közelednek. Egyre erősebb és ijesztőbb a kilengésünk, az emberek között lassan elszabadul a hisztéria. Anyám mindenkit túlkiabálva mondja a magáét megállás nélkül. Én megmondtam! Ez is miattuk van! Az egész miattuk van! Állítsák le! Le akarok szállni! Fogják le őket! Mondani akarok valamit, de ekkor hirtelen, saját magamat is meglepve, elhányom magam, és a határán vagyok, hogy el ne ájuljak. A szél eközben még hevesebben rángatja a ballont, és nem értem, miért nem húzzák vissza a földre, ahogy azt sem, hogy miért nem reagál senki a hányásomra, mindenki csak áll a korlátba kapaszkodva, és tétlenül figyel hol engem, hol a szédítő mélységet, ami elterül alattunk. Egyre jobban lefelé húz a fejem, és pont mielőtt összeesnék, a családból mellettem terem a férfi, és alám teszi a karját, hogy ne üssem meg magam. Anyám erre nekiront, és teljes erejéből ütni kezdi. Nem tudom, hogy a férfi számított-e rá, vagy az emberek ennyire gyorsan közbelépnek, de anyámat szinte azonnal sikerül visszafogni, és a következő pillanatban émelyítően, mégis jólesően édes folyadék ízét érzem a számban, és a férfi tenyerét a tarkómon. A szél közben tovább tépi a ballont, de mivel teljesen tehetetlenek vagyunk, csak várunk. Időközben anyám is elhalkult, és mikor magamhoz térek, látom, hogy két nő szorításában áll a ballon másik felében. Felváltva néz hol rám, hol a férfire, és próbálja összeszorítani a száját, de annyira zihálva veszi a levegőt, hogy képtelen rá.
Nem sokkal később letérdel mellém a kisfiú, és szó nélkül belém diktál egy datolyát, majd egy számomra azonosíthatatlan nyelven mond pár szót. Egyszerre száraz és nagyon selymes a hangja, ami olyan megnyugtatóan hat rám, hogy akaratomon kívül is becsukom a szemem, és egy váratlan gondolat azt mondatja velem, hogy pont ilyen gyereket szeretnék. Mikor újra kinyitom a szemem és körbenézek, rájövök, hogy valószínűleg ezt hangosan is kimondtam. Anyám továbbra is zilált ábrázattal mered felém. Mit mondtál, kérdi hápogva. Valamiért senki nem mond semmit, de mivel lassacskán enyhülni kezd a szél, az emberek is megnyugszanak, és elfoglalják az eredeti helyüket. Anyám visszajön mellém, de látom, hogy a két nő, akik az előbb lefogták, továbbra is figyelik.
Végre valahára elkezdik visszahúzni a ballont, mire hangosan és elégedetten sóhajt az egész társaság. Anyám a modern találmányok (például a hőlégballon) veszélyeiről kezd karattyolni. Kényszerét érzi, hogy beszéljen, de csak azért sem válaszolok az okoskodására. Egy idő után el is csendesedik, és a többi emberrel együtt figyeljük, ahogy ereszkedünk lefelé. Anya végül nem bírja megállni, már másodpercekkel korábban érzem rajta, hogy készül megszólalni, míg végül felém is fordul, és halkan, szinte suttogva kérdi. Ugye nem bántott az a férfi? Nem csinált veled semmit? Mit itatott veled? Én is meglepődök rajta, milyen nyugodt vagyok, és mosolyogva nézek anyám szemébe. Cukros teát adott, mert leesett a vércukrom. Ezt kéne mondanom, de nem tudom beszédre nyitni a szám, csak nézek anyámra, ő egyik szememről a másikra kapja a tekintetét. Nem tudom, mikor lettem immunis az arcán levő folyamatos értetlenségre. Vagy mindig az voltam? Terhes vagyok, mondom váratlanul. Hogy mit csinálsz? Terhes vagyok. Gyerekem lesz. A szeme még jobban elkerekedik. Hangtalanul tátog, mint egy hal, aztán annyit mond: neked? Utána el is fordul, és a várost bámulja. Már csak tíz-húsz méterre vagyunk a földtől, egyenletesen ereszkedünk lefelé. A hangosbemondóban elnézést kérnek a technikai hiba okozta kellemetlenségért. Az emberek enerváltan nevetnek, majd a kijárathoz gyülekeznek. Anya továbbra is maga elé mered, majd kábán felém fordul. Hát most erre mit mondjak? Aztán egyenesen rám néz, és egy ideig farkasszemet nézünk. Anya. Semmit.
Jó negyedórát sétálunk szótlanul, anyám közben nem néz semerre, csak szigorúan a lába elé. Aztán végül megtöri a csendet, de továbbra sem pillant fel. És ki az apa? Mikor nem válaszolok azonnal, anya nem bírja megállni, és mégis felém fordul. Nincs apa. Úgy tűnik, megelégszik ezzel a válasszal, mert nem firtatja tovább a dolgot, és váratlanul egy régi, általános iskolai osztálytársamról kezd beszélni, hogy ikreket szült, egypetéjűeket ráadásul! De ott sem lehet tudni, ki az apa, mert összefeküdt a Renáta minden jöttmenttel. Mikor ezt kimondja, tőle szokatlan módon zavarba jön, és összefüggéstelenül hebegni kezd. Nem mintha te… Nem azért. Csak mondom. Én viszont nem mondok erre semmit, helyette intek anyának, hogy ugorjunk be az Aldiba vacsorának valóért.
Anya a háta mögé kulcsolja a kezét, úgy járkál a sorok között, de közben meg annyira előrehajol, hogy hirtelen sokkal öregebbnek tűnik, mint amilyen idős valójában. Semmihez sem nyúl hozzá, de mindennek alaposan megnézi az árát, és a szája mozgásából ítélve azt sejtem, hogy fejben átszámolja forintra. Olyannyira belemerül a vizsgálódásba, hogy nem is figyel, mikor odaszólok neki, hogy visszaszaladok még laktózmentes tejért. Kerülgetem az embereket, szokásos péntek délutáni tömeg van, és mikor visszaérek a tejtermékekhez, nem a hűtők felé veszem az irányt, hanem lassítás nélkül tovább haladok, keresztül a pékáru-részlegen és a zöldségosztályon, míg végül már nincs más hátra, csak a kijárat. Ott hirtelen megtorpanok, mert az elektromos kaput csak az őr tudja kinyitni. Bambán meredek magam elé, kicsit elhomályosodik a látásom, olyan, mintha megint le akarna esni a vércukrom. A biztonsági őr közben máris ott terem, és udvarias mosollyal kinyitja nekem a kiskaput. Nem mozdulok semerre, nem visznek a lábaim. A kezemet kezdem tördelni, érzem, hogy jéghidegek az ujjaim. Az őr öblös, kellemes hangon szól hozzám, de nem értem, mit mond. Biccentek, és nagy nehezen mozgásra bírom a lábamat. Az első lépés nehéz, indokolatlanul nehéz, mintha elzsibbadt volna a lábam, de aztán hamar visszatér belé a vérkeringés, és néhány másodperccel később már kint is vagyok a friss levegőn. Arrébb sétálok, és megállok a biciklitároló mellett. Az üvegen keresztül figyelem anyát, ahogy lassan csoszogva szemügyre vesz minden terméket. Ahogy nézem a klumpáját, szinte hallom a tompa koppanásokat a járólapon. Egy ideig még figyelem, aztán elfordulok, és mikor alig egy perc múlva beáll az áruház előtti megállóba egy busz, gondolkodás nélkül felszállok rá. Lehuppanok az első szabad helyre, az ablaknak hajtom a fejem, jólesik a késő délutáni napfény, és ahogy bekanyarodik a busz a körforgalomba, látom megint a hőlégballont felfelé emelkedni a távolban.