friss műút

-ról, -ről

Szántó Veronika

Szántó Veronika

(PhD) filozófiatörténész, biológus. Egyebek mellett filozófiatörténetet, tudománytörténetet és bioetikát tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a Károli Gáspár Református Egyetemen és a Nyugat-Csehországi Egyetemen.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kiskáté

Szántó Veronika: A tudat, az agy és sok füstölgő filozófus
Thomas Nagel és a neodarwiniánus természetfelfogás kritikája
2016. december 21.

(Thomas Nagel: Mind and Cosmos. Why the materialist neo-darwinian conception of nature is almost certainly false. Oxford University Press, 2012)

„Thomas Nagel nem hibbant meg” — igyekezett megnyugtatni a kedélyeket a Prospect Magazine kolumnistája a nagy felzúdulást kiváltó Nagel-könyvről szóló kritikájának címében. Nem sokkal korábban Steven Pinker, az ismert evolúciós pszichológus és nyelvész egy Twitter-bejegyzésben finoman kétségbe vonta Thomas Nagel elméjének épségét. Pinker ugyanebben a bejegyzésben terjedelmes könyvkritikát ajánlott követői figyelmébe, amelynek címe — Do you only have a brain? On Thomas Nagel — alighanem egyszerre utalás a Nagel által támadott materialista-redukcionista filozófiára, az Óz, a nagy varázsló agyatlan Madárijesztőjének filmbéli dalára és Nagel elmeállapotára. A könyvet neves filozófus kollégák nevezték felelőtlennek, veszélyesnek, egyikük pedig afelett sajnálkozott, hogy a mű egyáltalán megjelent.

De vajon mivel húzta ki a gyufát Thomas Nagel, a New York University professzor emeritusa, akit sokan a legjelentősebb — és közéleti megszólalásai révén az egyik legismertebb — kortárs filozófusok között tartanak számon?

Nagel könyvének alcíme azt sugallja, hogy kritikájának tárgya a neodarwiniánus evolúcióelmélet, amely — szerinte — azzal az igénnyel lép fel, hogy a jelenségek egy jól elhatárolható körének vizsgálata és magyarázata mellett átfogó természetkoncepcióval vagy filozófiai világképpel is szolgáljon. A neodarwiniánus evolúcióelméletet mint tudományos elméletet általános konszenzus övezi, és ez alighanem már önmagában is elég volt ahhoz, hogy a kritikája heves reakciókat váltson ki. Nagel azonban maga is tisztában van vele, hogy ennél többről van szó: a neodarwiniánus elmélet a tudományos közvélemény szemében nemcsak tudományosan, hanem politikailag is korrekt álláspontnak számít, amelynek a közfelfogás szerint az egyetlen alternatívája a kreacionizmus. Nagel ugyan világossá teszi, hogy a teizmus tökéletesen idegen tőle, és célja éppen annak igazolása, hogy létezik harmadik út, a kreacionista szerzőket mégiscsak szalonképes és megfontolásra érdemes kritikusokként mutatja be, és ez nehezen megbocsátható bűn a neodarwiniánusok szemében.

Ahogyan a Nagel által ajánlott alternatív — jelenleg még kidolgozatlan — megoldás is, amely teleologikus természeti törvényeket és a természetben fellelhető redukálhatatlan mentális jellegű tulajdonságokat állítana hadrendbe. (Újabb két botránykő a neodarwiniánusok szemében!) Első lépésben rekonstruáljuk azt az általános filozófiai pozíciót, amelyből Nagel beszél! Ebben ugyanis már kódolva van a közte és kritikusai között feszülő kibékíthetetlen ellentét, amelyet Nagel sajátos neodarwinizmus-értelmezése csak tovább mélyít.

Nagel abból a filozófiai előfeltevésből indul ki, hogy a mentális szféra [mind] nem véletlenszerű jelenség az univerzumban, nem valamiféle esetleges adalék, amelyet a természet a kozmikus időskála utolsó másodperceiben, minden előzmény nélkül egyszer csak hozzácsapott a fizikai világhoz, hanem a természet rendjének alapvető aspektusa. A mentális világ viszonya a természet rendjéhez kettős: egyrészt a természetben a pusztán fizikai létezők mellett olyan lények is létrejönnek, amelyek mentális tulajdonságokkal — tudattal és értelemmel — is rendelkeznek, másfelől ezek a lények képesek a természet rendjének megismerésére. Nagel szerint ez utóbbi erős előfeltevés nélkül nem lehetséges valódi tudományos megismerés: minden tudásra irányuló, később akár tévesnek bizonyuló erőfeszítést az a meggyőződés hajt, hogy a világ megismerhető és megérthető.

A világ rendjét helyesen reprezentáló objektív leírásnak a világ minden aspektusára ki kell terjednie. Egy ilyen leírás tehát semmiképp nem hagyhatja figyelmen kívül azt, hogy világunkban egyebek közt olyan jelenségek is helyet kaptak, mint az észlelés, az értelem, a tudat és az értékek, melyek kielégítő magyarázata — amellyel ma még nem rendelkezünk — megmutatná, hogy e jelenségek a természeti törvények és a világ alapvető felépítésének ismeretében hogyan következnek okaikból, éspedig nem elhanyagolható valószínűséggel. Ez utóbbi kitétel abból a fentebb említett előfeltevésből fakad, hogy a mentális szféra a természet alapvető, nem véletlenszerű jellegzetessége.

Ezeket az előfeltevéseket szem előtt tartva érthetővé válik, hogy Nagel miért tartja a természettudományok eszköztárával operáló naturalisztikus magyarázatokat alkalmatlannak arra, hogy számot adjanak a mentális jelenségekről. A modern természettudományok sikere annak köszönhető, hogy a 17. század természetfilozófusai újraértelmezték és lehatárolták a tudomány érvényességi körét. A természettudomány onnantól fogva a térben és időben kiterjedt fizikai világ kvantifikálható tulajdonságainak tanulmányozására szorítkozott, a szubjektív élményeket magában foglaló mentális szférát pedig kizárta vizsgálódásaiból. Amikor — évszázadokkal később — a mentális folyamatokkal szorosan összefüggő élettani jelenségekről is egyre pontosabb ismeretek álltak rendelkezésre, elérkezettnek látszott az idő a jelenségek e két szférájának újraegyesítésére a világ átfogó fizikai koncepciója révén. Nagel szerint azonban a mentális szféra fizikalista magyarázatai, amelyek a mentális szférát fizikai eseményekre próbálják visszavezetni, bukásra vannak ítélve — szerinte az lenne a csoda, ha a tudomány, amelyet eredetileg egy teljesen más típusú valóság leírása céljából hoztak létre, alkalmas lenne egy tőle merőben idegen jelenségcsoport magyarázatára. A fizikalista megközelítés eredendően képtelen számot adni a szubjektivitásról, a fizikai és a mentális szféra közötti szakadék a naturalizmus számára áthidalhatatlan, a mentális szféra puszta létezését is tagadó szélsőséges irányzat, az eliminativista materializmus pedig nem más, mint ennek a szükségszerű kudarcnak a beismerése.

A pszichofizikai redukció lehetetlensége mellett érvelve Nagel részben megismétli mára már klasszikusnak számító, What is it like to be a bat? (1974) című cikke téziseit, de ezúttal jóval radikálisabb következtetéseket von le belőle. A pszichofizikai redukció kudarca Nagel szerint nem csupán az elmefilozófia magánügye, hanem messzemenő következményei vannak a világ naturalisztikus megértését célzó átfogó filozófiai programra nézvést is. A tudat, az értelem és más mentális jelenségek részei a természetnek, ezek a jelenségek pedig magyarázatra szorulnak. Az evolúcióbiológia azonban csak annyit tud mondani minderről, hogy az élet evolúciója során megjelentek olyan szervezetek, amelyek mentális jellemzőkkel bírnak, de ezekre a jellemzőkre valójában nem kínál semmiféle magyarázatot, mégpedig azért, mert Nagel szerint a modern biológia a fizikai tudományok legutóbbi kiterjesztéseként, a fizikalista program részeként szükségképpen megörökölte a fizika eredendő korlátait. Nagel nem vonja kétségbe, hogy az állati tudat megjelenése biológiai evolúció terméke, de azt állítja, hogy ez „a jól alátámasztott empirikus tény” önmagában még nem magyarázat, még akkor sem, ha hozzátesszük azt is, hogy a tudat megjelenése adaptív előnyt biztosított tulajdonosai számára a természetes szelekció során. Az evolúcióbiológusok Nagel szerint megelégszenek azzal az állítással, hogy az idegrendszer egy bizonyos bonyolultsági szint felett váratlanul létrehozza a tudatot, amely aztán bámulatos, meglepő, akár az élőlények közvetlen túlélési szükségletein messze túlmutató teljesítményeket képes produkálni. Azonban, mint írja, „az még nem magyarázat, ha azt mondjuk, hogy az evolúció fizikai folyamata szemekkel, fülekkel, központi idegrendszerekkel stb. ellátott élőlényeket eredményezett, és hogy egyszerűen nyers tény, hogy az ilyen élőlények egyszersmind az általunk ismert módon tudatosak is. Egy ok azonosítása még nem jelenti azt, hogy sikerült értelmes magyarázatot találnunk, ha nem értjük, hogy az ok miért hozza létre az okozatot.” A „tisztán materialisztikus biológia” számára „a tudat megmagyarázhatatlan, járulékos tény marad” (45).

A biológia — a vele folytonosnak tekintett fizikai tudományok korlátainak örököseként — nem csupán az idegrendszer és a tudat viszonyát képtelen tisztázni, de azt sem tudja a fenti értelemben megmagyarázni, hogyan jöttek létre a földtörténet során tudattal rendelkező lények — azaz nem tudja megmutatni, hogy az ilyen lények létrejötte nem volt elenyészően valószínűtlen. A materializmus — szól Nagel ítélete — még a fizikai világ elméleteként is hiányos, hiszen nem tud teljes körűen számot adni az univerzum egyes sajátos tulajdonságokkal bíró lakóiról. Szerinte a fizikai és a mentális jelenségeket egyesítő elmélet a jelenlegi tudományos paradigmán belül nem érhető el, csakis egy mélyreható konceptuális revízió révén, amely a fizikalizmus ontológiai alapjául szolgáló materializmussal is leszámol. A materializmust felváltó „posztmaterialista elméletnek egységes magyarázatot kell nyújtania arra, hogyan fejlődtek együtt a fizikai és a mentális tulajdonságok, és mindezt nem intézheti egyetlen mellékmondattal, miszerint a mentális mintegy bónuszként jár a fizikai mellé.” (46‒47)

A tudattal kapcsolatos problémákon túllépve Nagel amellett is érvel, hogy sem a gondolkodás (a szubjektív nézőpontokat meghaladó, logikai, matematikai és tudományos ismeretekre vonatkozó tudás és mentális tevékenység), sem pedig az erkölcsi igazságok megragadására való képesség nem fér össze a naturalizmussal. Az evolúcióelméletnek — ha nem akar lemondani arról, hogy a valóság megismerhető, amivel saját érvényességét is kétségbe vonná — el kell fogadnia, hogy a gondolkodásra képes (bár kétségkívül nem tévedhetetlen) elme képes arra, hogy megragadja a természet objektív rendjét, és ezáltal meghaladja, korrigálja saját pusztán szubjektív nézőpontját, észleléseit, vélekedéseit. Magáról erről a képességről azonban nem adható olyan evolúciós magyarázat, amely ne hivatkozna már maga is a racionalitás standardjaira: „az értelemről szóló minden evolúciós magyarázat előfeltételezi az értelem érvényességét, amelyet logikai körbenforgás nélkül nem tud alátámasztani.” (81) A gondolkodás éppen ezért Nagel szerint nem naturalizálható. Hasonló érvelést olvashatunk az erkölcsi igazságokkal kapcsolatban is: Nagel saját morális realista álláspontja felől támadja az erkölcs evolúciós magyarázatait. Minthogy azonban a morális realizmus még az erkölcsfilozófiában is vitatott álláspont, a vele szemben álló erkölcsi szubjekivizmus vagy konstruktivizmus pedig távolról sem számít oly mértékben riasztó perspektívának, mint a tudományos antirealizmus, a szerző maga is elismeri, hogy erkölcsfilozófiából merített naturalizmusellenes érvét alighanem kevesek találják meggyőzőnek.

Nagelnek nincs kész válasza arra, hogy hogyan festene az az elmélet, amely megfelelne az általa felállított kívánalmaknak. Ha komolyan vesszük, hogy az elmeszerű jelenségeket az univerzum alapvető természetéhez tartozónak, a mentális élettel rendelkező élőlények megjelenését pedig többnek tekintjük pusztán kozmikus balesetnél, akkor mind ontológiánkat, mind a természeti törvényekre vonatkozó elképzeléseinket felül kell vizsgálnunk. A Nagel által preferált ontológiában az univerzum végső alkotóelemei olyan tulajdonságokkal bírnak, amelyek képesek magyarázatot adni a világban fellelhető fizikai és mentális jelenségekre. Minthogy azonban Nagel érvelése szerint a puszta fizikai tulajdonságok erre nem képesek, egyéb, nem-fizikai tulajdonságok feltételezésére is szükség van. Ez megengedi — noha nem teszi szükségessé — azt a lehetőséget, hogy ezen alkotóelemek maguk is mentális tulajdonságokkal rendelkezzenek. A tudatos lények több-mint-véletlenszerű megjelenéséről pedig olyan — hangsúlyozottan nem-intencionális — teleologikus törvények gondoskodnának, amelyek a természeti folyamatokat a nagyobb komplexitás irányába terelik. Ehhez persze arra is szükség volna, hogy a fizika törvényei ne legyenek teljesen determinisztikusak: a világ több lehetséges alternatív állapota közül a teleologikus természeti törvények értelmében az jönne létre nagyobb valószínűséggel, amelyik közelebb visz az e törvények által specifikált célhoz.

A természettudósok és mainstream analitikus filozófusok legtöbbje számára ezek alighanem hajmeresztő gondolatok, de a könyv megjelenését övező felháborodás mértékét önmagában nem magyarázzák. Elvégre a kortárs elmefilozófián belül is jelen vannak „renegát” irányzatok: David Chalmers például a test-lélek dualizmus egyik fajtáját képviseli, újabban pedig egyre nagyobb népszerűségnek örvend a pánpszichizmussal rokonítható Russell-féle monizmus. Természetesen az elmefilozófián belül is parázs viták dúlnak, amelyek olykor a személyeskedést sem nélkülözik, de ezek nem érik el a Nagelt ért támadások hevességét.

A magyarázatot inkább abban kell keresnünk, hogy Nagel saját álláspontját a neodarwinizmus ellen intézett támadásként prezentálja, ráadásul sikeres támadásként, hiszen a könyv alcíméből megtudhatjuk, hogy a neodarwini természetkoncepció „majdnem biztosan téves”. Magában a könyvben azonban hiába is keressük a darwini evolúcióelmélet cáfolatát. Nagel elégedetlensége jogos, amikor azt állítja, hogy az elme magyarázatára irányuló népszerű redukcionista megközelítések nem képesek megvilágítani a tudat természetét — a fentebb említett nem-fizikalista irányzatokat is ez a meggyőződés motiválja, anélkül azonban, hogy a fizikalizmus hamisságából egy lépésben a darwinizmus hamisságára következtetnének. Nem tudjuk ugyanis, hogy a Nagel által sematikusan felvázolt monizmusból — vagy éppen a russelliánus monizmusból — milyen metafizika és fizika következne, és nem tudjuk, hogy ezek összeegyeztethetőek lennének-e jelenlegi tudományos elméleteinkkel vagy sem. Semmi okunk sincs arra, hogy eleve kizárjuk a kompatibilitás lehetőségét. Nagel nem-fizikai monizmusa természetesen azért tűnik eleve inkompatibilisnek a neodarwinizmussal, mert az ő értelmezése szerint utóbbi visszavezethető a fizikára, vagy annak kellene lennie, ha legalább a fizikalista paradigmán belül legitim álláspontot szeretne kialakítani az élőlények evolúciójáról. Ezzel szemben a valóság az, hogy a biológusok és filozófusok többsége nem fogadja el az evolúcióelmélet fizikára való redukálhatóságát, és úgy véli, hogy annak sikere tökéletesen független egy ilyenfajta redukció lehetőségétől. Mindez persze akár vita tárgya is lehetne, de Nagel inkább a neodarwinizmus általa kreált verziójával vitatkozik. Hozzátehetjük, hogy akadémiai körökben viszonylag kevesen vannak olyanok (mondjuk Daniel Dennetten és Richard Dawkinson kívül), akik szerint a neodarwinizmusnak a mindenség átfogó elméleteként kellene helytállnia. Ha mégis ekként tekintünk rá, akkor persze könnyű rajta fogást találni. A biológiai evolúció elméleteként már sokkal nehezebb — Nagelnek sem sikerült.

A könyv által felvetett problémákat — mint láttuk — néhány jól azonosítható, általános kérdésfeltevés motiválja. Mit tekintsünk a világ alapvető vonásainak, intellektuálisan kielégítő-e egy olyan elmélet, amelyben kitüntetett szerepe van a véletlennek, egyáltalán hol húzódnak a megismerhetőség határai? Mindezek a kérdések különös elevenséggel tevődnek fel az elmefilozófia kontextusában, ahol sokan — és jogosan — osztják Nagel elégedetlenségét a fizikalizmussal. Ha Nagel a neodarwinizmus elleni elnagyolt kritika helyett nagyobb energiát fektetett volna ezeknek a problémáknak az elemzésébe, akkor a könyve nyomán kibontakozó vita talán nagyobb eséllyel szólhatott volna a szerző elmeállapotánál izgalmasabb elmefilozófiai kérdésekről.

Megjelent a Műút 2016058-as számában

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Koós István
Ideje: 2016-12-21, 15:17

Ez tényleg hülyeség. Ez ugyanaz, mint a kreacionizmus.

„A tudat, az értelem és más mentális jelenségek részei a természetnek, ezek a jelenségek pedig magyarázatra szorulnak. (…) Nagel nem vonja kétségbe, hogy az állati tudat megjelenése biológiai evolúció terméke, de azt állítja, hogy ez „a jól alátámasztott empirikus tény” önmagában még nem magyarázat, még akkor sem, ha hozzátesszük azt is, hogy a tudat megjelenése adaptív előnyt biztosított tulajdonosai számára a természetes szelekció során.”

Itt van egy egyértelmű megfigyelés és egy magyarázat, miszerint a tudat előny jelent a túlélésben. Ezek után semmi értelme azt mondani, hogy a magyarázat mégsem magyarázat.

„Az evolúcióbiológusok Nagel szerint megelégszenek azzal az állítással, hogy az idegrendszer egy bizonyos bonyolultsági szint felett váratlanul létrehozza a tudatot”

Ez is iszonyat hülyeség. A tudat nem váratlanul jelenik meg: a tudatosságnak vannak különböző szintjei, minél összetettebb egy organizmus, annál több tudattal rendelkezik. A papagájok tudnak eszközt használni, a majmok meg méginkább bonyolultabb mentális műveletekre képesek. Nem úgy van, hogy egyszercsak a semmiből megjelenik a tudat. Itt bukik Nagel egésze elmélete.

„Ehhez persze arra is szükség volna, hogy a fizika törvényei ne legyenek teljesen determinisztikusak: a világ több lehetséges alternatív állapota közül a teleologikus természeti törvények értelmében az jönne létre nagyobb valószínűséggel, amelyik közelebb visz az e törvények által specifikált célhoz.”

Hét igen, ha feltételezzük, hogy az emberi tudat a létrehozása a világegyetem létrejöttének célja, akkor abból le lehet vezetni, hogy az emberi értelem létrejötte nem véletlen. Az egész egy ostoba, kóros kör.

Hozzászólás küldője: G.T.
Ideje: 2016-12-21, 22:53

„Itt van egy egyértelmű megfigyelés és egy magyarázat, miszerint a tudat előny jelent a túlélésben.” Senki nem igazolta, hogy létezik állati tudatosság, és azt se világos, hogy ha létezne, mennyiben jelentene előnyt a túlélésben. Mindazt, ami állítólag az „elméről” „tudható”, a viselkedés megfigyeléséből következtetik ki. De eddig senkinek nem sikerült megmutatni, mi lenne az a megfigyelés, amit egészen biztosan nem lehet visszavezetni kondicionálásra és ami ne kaphatna inger-válasz alapú magyarázatot, a „tudat” mint magyarázó elv kikerülésével.

„a tudatosságnak vannak különböző szintjei, minél összetettebb egy organizmus, annál több tudattal rendelkezik.” Ez egy újabb igazolhatatlan állítás. Ami megfigyelhető, az általában a viselkedés komplexitásának növekedése az organizmus összetettségével arányosan.

„A papagájok tudnak eszközt használni, a majmok meg méginkább bonyolultabb mentális műveletekre képesek. Nem úgy van, hogy egyszercsak a semmiből megjelenik a tudat.” Semmi olyan nincs az eszközhasználatban, amit ne lehetne behaviorista alapon magyarázni. A (bonyolult) mentális műveletek pedig 1. nem hasonlíthatók az eszközhasználathoz, 2. a létezésük nem igazolható megfigyeléssel, csak egyfajta magyarázati modellben felvett hipotézis. A behaviorizmus szerint vagy nem léteznek mentális jelenségek, vagy azonosíthatók a viselkedési mintázatokkal.

Szólj hozzá!