Nirvánia ünnepel

Keresztury Tibor publicisztikai jellegű írásait tartalmazó, sorrendben ötödik e műfajban született kötete ötször tíz, önálló fejezetcímek alá rendelt szöveget tartalmaz, önironikusan utalva ezzel a szerkezettel a kötet Ötven csapás című születésnapi írására. A Temetés az Ebihalban megjelenésével tehát — a 2000-es Reményfutam óta — immár tizenöt év kulturális, szociografikus, politikai, mentalitástörténeti prózadokumentumai válnak olvashatóvá a személyesség Keresztury nyelvét oly jellegzetessé tévő esztétikai szűrőin keresztül.

Keresztury Tibor publicisztikai jellegű írásait tartalmazó, sorrendben ötödik e műfajban született kötete ötször tíz, önálló fejezetcímek alá rendelt szöveget tartalmaz, önironikusan utalva ezzel a szerkezettel a kötet Ötven csapás című születésnapi írására. A Temetés az Ebihalban megjelenésével tehát — a 2000-es Reményfutam óta — immár tizenöt év kulturális, szociografikus, politikai, mentalitástörténeti prózadokumentumai válnak olvashatóvá a személyesség Keresztury nyelvét oly jellegzetessé tévő esztétikai szűrőin keresztül. Azt a kérdést, hogy hol is helyezkednek el ezek az írások a műfajok rendjében, aligha lehet egyértelműen megválaszolni, hiszen ahogyan Keresztury nyelvhasználatától, úgy szövegeinek formai megoldásaitól, a hírlapírás és a prózaírás, a fikcionalitás és a tényszerűség, a személyesség és az absztrakció, a magán- és a közélet dimenzióinak izgalmas egymásba játszásától is meglehetősen idegen bármiféle karótnyelt szigor. A tárca, a publicisztika, a rövidszöveg, a glossza, a karcolat vagy akár az irodalmi groteszk változékony pozícióinak jelenlétét Keresztury írásaiban Thomka Beáta már több írásában is vizsgálta, többé-kevésbé rögzíthetetlennek ítélve azt az oszcillációt, amelyek egyrészt az egyes szövegek közt, ugyanakkor az egyes írásokon belül is megmozgatják, átrendezik a kézenfekvőnek tűnő határokat. Érdekességük alighanem éppen abban a pulzálásban rejlik, ahogyan az egyes történetek a műfaji (és nyelvi) kódok különböző regisztereit érintve teremtenek meg egy sajátos hibriditást, melyet egyébként egy régebbi kötetében meglehetős pontossággal nevez „harmadik típusú beszéd”-nek szerzőjük. Ez a terminus nemcsak azért tűnik számomra telitalálatnak, mert úgy definiál, hogy ezenközben épp a meghatározás taxonómiáját tagadja meg szellemesen, hanem mert jelzi saját beszédmódjának egyik meghatározó, a szubkultúrák, peremkultúrák, kisebbségi identitások, multimediális források felől érkező inspirációját is. E műfaji terminus utalási tartományában nyilván Spielberg, és mondjuk a film címét társadalmi/kulturális metaforaként felhasználó Európa Kiadó-szám, az Ez a város egy távoli bolygó sejlik fel elsőre, melynek szövege mellesleg erős fedésbe hozható Keresztury számos írásának társadalomképével is. Akárhogy is, a kötetbe rendezett írások egyképp élvezhetők esztétikai tárgyakként, ugyanakkor jelenünk és közelmúltunk történelmének szociografikus leírásaként, a majdani művelődéstörténészek számára pedig a rendszerváltás utáni Magyarország társadalmi, ideológiai folyamatainak szubjektív reprezentációjaként, egy majdani, poszt-újhistorista kutatás gazdag forrásanyagaként is.

A szövegekben rekonstruálódó közhangulat, politikai állapot, az ország mentális és kulturális kondícióinak megjelenítése azonban — prózapoétikai megoldások által hangsúlyozottan is — kifejezetten személyes, szubjektív, az így megképződő történelem (történelmi jelen) tehát semmiképp sem mindannyiunk közös története, még ha sokan saját történeteinkre is ismerhetünk bennük, hanem egy nagyjából pontosan körvonalazható érték- és ízléspreferenciákkal, kulturális beágyazódásokkal és ideológiai kompetenciákkal keretezhető beszélő narratívuma, melynek elsődleges megszólítottja egy hozzá hasonló értékvilággal rendelkező értelmezői közösség. Mert ugyan minden (irodalmi) szöveg a szubjektum etikai meghatározottságának modellje, hiszen az olvasás részint etikai tranzakció is (Wayne C. Booth), sőt különböző distinkciókon keresztül láthatóvá teszi a létező ideológia valóságát, melynek persze maga is része (Althusser), Keresztury írásai éppen publicisztikai sajátosságaik miatt mindeme instanciákat nem csupán hallgatólagosan képezik meg az olvasás folyamatában, hanem gyakorta direktben is közvetítik. Világos, hogy etikum és ideologikum efféle nyersen megmutatkozó regiszterei nem csupán az érték alapú azonosulás, hanem a másfajta előfeltevések, hagyományok bázisán nyugvó viszonyulások ellenséges értelmezői tartományait is kijelölik. Ennek ékes példája jelen kötetben a Nevében van című szöveg, amely egy, a szerzőnek írott levél apropóján született, melyben őt és persze családját is részint „liberális-komcsi”-nak, illetve ezzel szoros összefüggésben „hivatásos rettegő”-nek nevezi az episztola névtelen alkotója. A történet ironikus hangoltsága egyértelművé teszi a megszólított és a megszólító értékvilágai, kulturális kondíciói közötti különbségeket — ezek szellemes ütköztetése adja a történet lényegét —, ám az iróniába csomagolt ideológiai ítélkezés mellett a levél „közlése” olyan dokumentatív gesztus is, amelyben lehangolóan mutatkozik meg a közbeszéd (egy jelentős szeletének) nyelvi-ideológiai szerkezete. Izgalmas feladata lesz a majdani művelődéstörténésznek, kulturális antropológusnak vagy nyelvésznek elmélyülnie az Orbán-éra nyelvi kincsesbányájában, és például eme levél-dokumentum alapján értelmezni mondjuk a „kommunista” szó 2015-ös használatának szemantikai tartományait, illetve a szöveg által ehhez felkínált értelmezői lehetőséget.

A hatalom nyelvi működésének hol szarkasztikus, hol ironikus, hol egyszerűen döbbent csodálkozással történő vizsgálata egyébként Keresztury írásainak egyik állandó eleme, a 2002-es kötetében megjelent Minden vonatkozásban például Beke Albert Röpirat az irodalom védelmében címet viselő könyvének nyelvi-eszmei összefüggéseit helyezi tágabb történeti perspektívába, míg a mostani kötet Milyen kár című írása kormánypárti politikusok bizonyos elhíresült mondatait fűzi össze egy hosszabb szövegtömbbé, a hivatalosság egy ijesztően szürreális — vagy inkább a dadaizmust idéző — nyelvi univerzumát és társadalomképét rögzítve ezzel.

A hatalmi nyelv szólama fontos, de nem egyedüli regisztere Keresztury írásainak, hiszen bennük a legkülönbözőbb beszédmódok, hanghordozások, változatos nyelvi formák — és a hozzájuk tapadó értékvilágok — montázsszerű váltogatása, illesztgetése teszi láthatóvá közelmúltunk társadalmi valóságának gazdag nyelvi szövetét. Ha a szó mint ideológiai jel stilisztikai struktúrába rendezi a valóságot, szövegszerű rendként láttatja azokat a kulturális mezőket, amelyeknek metszéspontjain elhelyezkedik (Bahtyin), úgy Keresztury szövegeit éppen az így megképződő metszéspontok, s a rajtuk keresztül ütköző kulturális mezők ellentmondásos feszültsége teszi a legtöbbször izgalmassá. A szerteágazó beszédközi kapcsolatok reflektált bemutatása, a környezet nyelvi anyagként történő hasznosításának igénye Keresztury írásainak egyik eredőjét a Termelési regény szerzőjének „a világ konverzációjára rácsatlakozó” attitűdjében, vagy a Fogadós naplója naplóírójának a világot szöveggé változtató rögzítőszenvedélyében találhatja meg. Alighanem ennek tudatos fel- és beismerése a Reményfutam épp Esterházytól választott mottója, a helyenként Esterházyt idéző archaizáló stíl, vagy akár a Vaddisznó rokona Esterházyról szóló szép írásai, A legjelentősebb civil és a Pusztabeszéd. Ugyanakkor — maradva még egy pillanatra az irodalmi rokonságnál — szövegeinek szubkulturális referenciái, illetőleg mondatainak helyenkénti roncsoltsága Garaczi prózáját, etikai vonatkozásai és valóságelemekből építkező fikcionalitása pedig Tar Sándor szövegvilágát juttathatják eszünkbe, akivel a Vaddisznó rokonában egy megrázó beszélgetést is olvashatunk. A heterogén nyelvi elemek, eltérő kulturális kódok ütköztetéséből fakadó poétikai hatáslehetőségek kihasználása megint csak Garaczi nyelvhasználatának lehet adósa. A négyeshatosonban (Temetés az Ebihalban) például a következőt olvashatjuk: „Elindulunk. Az éjbe fut a vonatunk. Ebbe a sűrű, sötét éjszakába, ami jó ideje uralkodik nappal is a gyűlölet városában — neve is van: Budapest.” A részlet esztétikai feszültségét a kultúra eltérő helyeinek összejátszása, Presser–Dés, Celine, egy Donald Wrye-thriller és Cseh Tamás összemontírozása teremti meg.

E példa azt is jelzi, hogy a szubkulturális zenei vonatkozások is folyamatosan átszövik az írásokat, olyan sajátos akusztikát teremtve, olyan intenzív zenei morajlásba burkolva a szövegeket, amely nagyban gazdagíthatja azok élvezetét.

Alighanem olvasói/értelmezői deficithez vezet, ha a Reményfutam Miskolc-blues sorozatában valaki nem hallja meg a (korai) Edda lüktetését, ha a Trabant- és/vagy Balaton-intertextusok olvasásakor (pl. Tavaszi szünet; Filmszemle a Szinva-parton) nem idéződik fel számára Méhes Marietta vagy Víg Mihály hangja, ha legalább hallomásból nem tudja, milyen (volt) egy P. Mobil- vagy egy Tankcsapda-koncert, vagy ha nem rezonál arra a számtalan Cseh Tamás–Bereményi-idézetre, amelyek több szöveget is intonálnak. A Temetés az Ebihalban című kötetben olvasható Őszintén megmondja című írás zárómondata például a Désiré Beája című Cseh Tamás-dal egyik sora, aminek hangsúlyos pozícióba helyezése a szöveg végén visszamenőlegesen mozgatja meg, új dimenzióban is érzékelhetővé (hallhatóvá) teszi a történetet. Ahogy a Tíz éve című fejezet, s ezen belül a címadó történet is kaphat egy új árnyalatot a Ten years after („csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”) felől olvasva. Mely sor egyébiránt az Elfutni, odaérni, állni szövegében fel is bukkan (Bejárat a semmibe).

Ha már számok. Immár tizenöt év szövegtermését megismerhetve körvonalazhatónak tűnnek azok a témák, fixációk, amelyek kötetről kötetre, a legtöbbször új fénytörésben, perspektívában térnek vissza Keresztury Tibor írásaiban. Ilyennek látom az elmúlás, a haláltudat gyakori szövegszerű jelenlétét, a rendszeridegen, a deviáns, az individuális társadalmi pozíciójának ünneplését, a perifériára szorultak, elesettek mély empátiával történő megjelenítését, a tudás értékcsökkenésének, illetve úgy általában a kultúra presztízsveszteségének tapasztalatát, s ezzel együtt az újbunkók (politika, média) nyelvi és társadalmi előretörésének keserű rögzítését, illetőleg a családtörténet és a személyes sors mindezek kontextusában történő folyamatos íródását. A Reményfutamban olvasható egyik sortöredék tulajdonképpen már jó előre kijelöli azt az alapvető kérdéskört, melynek megválaszolását immár tizenöt évnyi publicisztika kísérli meg. A Reggel van, megyek című írásban olvasható rémült félmondatra gondolok, ami a következőképp hangzik: „édes jó istenem, hol élek, hol vagyok.”

A személyes sors és a társadalmi tér egymástól függetleníthetetlen összefüggései a szövegekben egyszerre jelenítik meg egyén és közösség közös történetét, amely az elbeszélői hang és pozíció függvényében változatos — ám mindig hangsúlyozottan személyes — perspektívából bontja ki magát. A „megfigyelő” (az elbeszélő a Bejárat a semmibe több szövegében nevezi így magát) egyszersmind megfigyelt is, része a térnek, melynek leírására vállalkozik, s amely az ő jelenlététől nyilván módosul. A megfelelő látószög kialakításának feladata (vö. a Stadion című írással ugyanitt), a perspektíva kijelölése nem csupán a leírandóhoz fűződő viszony optikai bemérését, hanem egyúttal a megfigyelő elhelyezésének, szövegbe illesztésének nyelvi, esztétikai feladatát is jelenti. Ez a folytonos önmegfigyelés, az elbeszélő örökösen reflektált pozícionál(ód)ása önálló történetszálként szövődik az írásokba, részévé válva annak a magánmitológiának, ami a beszélő-megfigyelő élettörténete köré épül a kötetek során. A Fogadós naplójáról, mint a Keresztury prózafolyamát befolyásolható előzményről már esett szó, érdemes most megemlíteni (az Esterházy-szövegre is nyilván hatást gyakorló) Valery-naplók, a Füzetek egy olyan önértelmezését, amely talán Keresztury írásaira is érvényes lehet: „Véget nem érő magánbeszéd”, amely „Önmagad elmélete.” (Érdekes, bár nyilvánvalóan nem számottevő egybeesés, hogy Valery a Füzetek számos bejegyzését az „EGO” szóval kezdi, mintegy megelőlegezve az Egotrip-rovat publicisztikáit.)

E magántörténelem szereplőjeként válik egyre ismerősebbé már a Reményfutam szövegei óta a Küküllő utca, Skriba Barna és felesége, Tóth bácsi, Csengős vagy akár Babu Béláék, akiket a Temetés az Ebihalban egyik írásában (Iskolába megy) már tényleg régi ismerősként üdvözölhetünk. Ám nemcsak az ismerős személyek, helyszínek, szituációk köszönnek vissza váratlanul a kötetek különböző írásaiban, de a szövegek maguk is tudatos textuális viszonyokat alakítanak ki egymással, melyek leginkább utalások, átvételek, reflexiók formájában jelentkeznek. Olyasféle apróságokra gondolok, mint hogy például a Vaddisznó rokona első írása az előző kötet címére alludálva a Kemény futam címet viseli, a Temetés az Ebihalban című kötetben olvasható A taknya, nyála már alcímében is jelzi, hogy széljegyzetként íródott a Reményfutam azonos című szövegéhez, vagy ahogy az új kötet Minőségi ősz című darabja megemlíti a címadó történetben foglalt eseményt. Valamiféle laza hálózatosság éppúgy összefűzi az írásokat, ahogyan a szereplőket és az ismétlődően fel-felbukkanó helyszíneket, eseményeket is, ám ennek ellenére sem tartom lehetségesnek a kötetek írásait — mint egyik értelmezőjük felveti — novellafüzérként olvasni. Ennek folyamatát többek közt azok az írások törik meg, amelyekben a zsurnalizmus irányába billen ki az a szerkezeti egyensúly, ami az írásokat a széppróza és a publicisztika, a személyes és az általános, vagy a fikció és a tényirodalom már említett pólusai közt balanszírozza. Keresztury szövegei szerintem akkor a legjobbak, amikor fenn tudja tartani ezt a kényes egyensúlyi helyzetet, és elegánsan lavírozik a határok között. Az Ebihal-kötetben például a Későn futott című írás — jóllehet tematikusan persze illeszkedik a futással kapcsolatos szövegcsoporthoz — nem sokkal több, mint egy futással foglalkozó könyv alig leplezett promóciója. A gyerekeinek írott három Hábi Szádi-szöveg igényes nyelvi megformáltsága ellenére is, egyszólamúsága okán szintén inkább a tanító jellegű publicisztika felé mozdul el, hisz bármennyire is egyet lehet érteni a levelekben foglalt tanácsok és felvetések szinte mindegyikével, a levélforma, a szöveg egynyelvűsége, a beszélő és a megszólított viszonyából fakadó tanítói szándék meglehetősen közhelyes bölcselkedéssé hígítja ezeket az írásokat. Ráadásul több olyan darabbal is találkozhatunk a kötetekben, amelyek jobb-rosszabb csattanóra kihegyezett zárlata érezhetően a kellő mennyiségű leütésszám teljesítésének köszönheti gyors befejezését. Ugyanakkor kétségtelen az is, hogy a kötetek egymásutánja megképez valami történetszerűséget, létrehoz egy, ha nem is novella-, de füzért — érzésem szerint elsősorban a beszélő-megfigyelő narratív identitása tekintetében. Tanúi lehetünk a gyerekek cseperedésének, a költözéseknek, a régi ismerősök már említett felbukkanásainak, illetőleg az Ebihal-kötetben az alkoholfüggőség futásfüggőségre cserélődésének, és persze sok minden egyébnek is. Van tehát valamiféle ív, amelyben mozaikosan, könnyed vonásokkal kirajzolódik egy életút, amellyel kapcsolatban ad absurdum érvényesnek tűnhet akár a „honnan?” és a „hová?” racionálisan célelvű kérdése is. Viszont azok a társadalmi kulisszák, amelyek mindezt keretezik, már jóval statikusabbnak mutatkoznak. Ez pedig annak a megfigyelői tekintetnek köszönhetően van így, amely a Reményfutam szövegei óta bármilyen látószögből, bármilyen megfigyelői pozícióból, helyszínről is tudósít az őt körülvevő társadalmi valóságról, mindig ugyanazt a romlást, provincialitást, műveletlenséget, harsányságot és pitiánerséget látja, szóljon akár a médiáról, a politikusokról, a kisemmizettekhez való többségi viszonyulásokról, bármiről. (Érdemes lenne amúgy a társadalmi valóságunkról így kirajzolódó képet összevetni A vidék filozófiája című nagyszerű, bár kevéssé ismert Radomir Konstantinović-szöveggel.)

Keresztury írásait olvasva azt látjuk, hogy a Reményfutam és a Temetés az Ebihalban megjelenése közötti időben szinte semmi nem változott, a látvány ugyanaz: Kopár a táj, ahogy a Bejárat a semmibe egyik szövegcíme fogalmaz. Mintha csak a Sátántangó kilátástalanul örök, eső mosta földjét pásztázná makacsul a szem, ráadásul Keresztury egy alkalommal — félig-meddig ironikusan ugyan, de — rá is játszik erre az analógiára a Délután öt című, még a Reményfutamban megjelent írásában: „…jegyzem le kéjjel, mint a Sátántangó doktora” — írja. Az állandóság, a mozdulatlanság képzete egyrészt persze Krasznahorkai felől is értelmezhető lehet, ám Keresztury írásaiban a magam részéről ennél erősebbnek érzem Petri befolyását. (Ami talán, tekintettel monográfusi tevékenységére, kevéssé meglepő.) Keresztury írásai alapvetően egyfajta Örökhétfőben játszódnak, a kizökkent vagy megállt idő nyolcvanas éveket meghatározó időtapasztalat, közelebbről a Petri költői világát meghatározó létszemlélet mentődik át a kétezres évekre, és alapvetően kritikai kategóriaként értelmezi az írásokban tárgyiasuló társadalmi eseményeket. A Temetés az Ebihalban egyik fejezete, a Felszállnak a repülőre konklúziója eléggé egyértelműen támasztja ezt alá: „a helyzet — közös szégyenünkre — harminckét év alatt semmit sem változott.” Vagy: „1978 van újra” — olvassuk a kötet egy másik, szintén az oktatás áporodott szagú levegőjét elemző írásában, a Kívül a rendszerenben. Szintén a változatlanság, a kocsonyássá dermedt örökös jelen képzetét erősíti az az ellentét, hogy míg az események hátterét a kötetek tanúsága szerint immár legalább 15 éve a dolgok változatlansága, állandósága biztosítja, addig az írásokban a HÉV-en, villamoson, a vonaton, buszon történő utazás, sőt újabban a futás feltűnően gyakori esemény, az Ebihal-kötet külön fejezeteket is szentel ennek A négyeshatoson illetve Későn futott címen. A helyváltoztatás — ezek szerint hiábavaló — igénye, a mozgás vágya feszül szembe a mozdulatlansággal. „Tempósan megyek. Nem ér utol a hazám” — olvassuk A téli biciklizés örömei II.-ben.

Nyilvánvalóan értelmetlen ötlet lenne prózai és lírai szövegvilágok komoly összevetése, ugyanakkor általánosságban aligha kétséges, hogy a groteszk iróniába hajló, öneltávolító, folytonos önreflexivitásban ellenőrzött „tragikus irónia” és groteszk mindkét szerző nyelvhasználatának alapvető tónusa. (Az új kötet egyik legjobb szövege, az Ez nem Afrika! lehet erre példa.)

Keresztury ráadásul már első kötetétől kezdődően idézi, használja Petri verseit saját szövegei pozícionálására, valamiféle referenciaként, mértékként utalva az azokban reprezentálódó világképre. A Reményfutamban például a Délután öt címet viselő szöveg egy Petri-vers időmegjelölése, mely verset (Cetlik, avagy búcsú, avagy közelít a tél) be is idézi aztán az írásba. Az Eltűnt a menet (a Vaddisznó rokona kötetből) címe az Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből egyik sora, a versből ezúttal is citál aztán néhány sort a szöveg, ugyanitt a Történő semmittevés a Történő semmi című költeményre utalhat, míg a Bejárat a semmibe kötetben olvasható Belső beszéd az azonos címet viselő Petri-verset idézi. Ezeken a könnyen felismerhető inzerteken túl bujkál azonban Keresztury írásai mélyén egy szinte láthatatlan Petri-allúzió, ami talán azért lényegesebb az eddigi példáknál, mert a szövegek olyasféle belső tükreként értelmezhető, melyen keresztül a történet saját megszólalásának helyét, tárgyával szembeni pozícióját és hangoltságát, megszólalásának legtágabban értett szerkezetét mutatja meg. Az Alkonyat című versre gondolok.

A szerző több szövegzárlatban is használja az alkony képét, az új kötetben például az Alkalmi toronyőr III. fejeződik be így, és A téli biciklizés örömei II. utolsó mondata is az „Alkonyat.” Ezeken keresztül jelzett módon is az írások részévé válik Petri — szintén ezzel a szóval végződő — azonos című verse, amely a létezők és az én konfrontatív viszonyának leképezésével próbálkozó, a személyes cselekvés lehetőségeit igencsak szkeptikusan reprezentáló ismeretelméleti alapvetés. Elsődleges, ám megválaszolhatatlannak ítélt kérdése a világgal szemben elfoglalható megismerői pozíció bemérhetősége-bemérhetetlensége, egy olyan — Keresztury már szóba hozott kifejezésével — látószög kialakítása, ahonnan a világ arcára irányuló „ütés, köpés” célba érhetne. A vers gazdag értelmezési tartományainak számos rétege — az önpozícionálás megoldhatatlansága mint ismeretelméleti kétely, a „hely” elfoglalhatatlansága, a betagozódás lehetetlensége, a szembenállás szükségessége és egyszersmind feleslegessége felett érzett rezignáció stb. —  Keresztury publicisztikai írásainak is meghatározó vonulata. Olvasatomban — bár talán túlesztétizálom a dolgot — ez a vers úgy viszonyul a publicisztikákhoz, mint ahogyan Márton László Árnyas főutca című regényét nyelvi és tartami szempontból is értelmezi, magyarázza a regényben soha fel nem csendülő, a regény mélyén azonban folytonosan, hallgatagon ott dolgozó utolsó Petőfi-vers, a Szörnyű idők.

Persze Keresztury Tibor alkonyati publicisztikájának szubjektív történelmi tablója mindezzel együtt is csak esztétikailag teszi élvezetessé a tárgyául szolgáló valóságot.

Megjelent a Műút 2016058-as számában