friss műút

-ról, -ről

Krupp József

Krupp József

1980-ban született Budapesten. Klasszika-filológus.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Krupp József: „Az emlékeink ne legyenek az emlékeink”
Borbély Szilárd: Nincstelenek. Már elment a Mesijás? Kalligram, 2013
2013. június 08.

nincstelenekBorbély Szilárd új könyve nagyon jelentős, megrendítő, bár nem hibátlan, s némiképp korszerűtlen alkotás. A mű rendhagyósága már a könyv címlapján nyilvánvalóvá válik. Nagy különbség van a kötet címe és alcíme között, a kettősség pedig megfeleltethető a könyvben működtetett hagyományok, illetve az abban megalkotott világ rétegzettségének.

A személytelen és leíró jellegű Nincstelenek cím a szociografikus műfajokat idézi fel. Komor és meglehetősen egyértelmű ez a cím, mely megjelöli azt a társadalmi közeget, melyben a regény játszódik. Azt hiszem, nemcsak azért hat anakronisztikusan a könyv címe, mert a szociográfia évtizedek óta nem áll a magyar irodalom homlokterében, és mert a Nincstelenek leginkább egy realista irodalmi mű címe lehetne, hanem azért is, mert ez a cím határozott javaslatot ad a könyv értelmezésére: a kortárs irodalomban ritkán találkozunk ilyen konkrét és zárt címekkel, az olvasó több talányossághoz és nyitottsághoz szokott. E két tulajdonság nagyon is érvényes az alcímre, mely eszünkbe juttatja egy másik Borbély-kötet, a Míg alszik szívünk Jézuskája betlehemes misztérium címét. A Már elment a Mesijás? jelzi a Borbély Szilárd gondolkodásában és munkásságában — gondoljunk itt csak a szerző haszid szekvenciáira — oly nagy szerepet játszó koramodern vallásosság jelenlétét. A rendkívül jelentésteli alcím, melynek, mint látni fogjuk, minden szava igen fontos, szemben áll a Nincstelenek kopárságával. Mondhatnánk, a cím összhangban áll Borbély Szilárd regényének azzal a rétegével, melyet a móriczi hagyomány folytatásaként értelmezhetünk, az alcím pedig egyrészt magába sűríti a könyv legsajátosabb, Borbély írásművészetére jellemző motívumait, másrészt pedig kijelöli a mű „metafizikai” értelmezésének irányát.

A Nincstelenek egy erdőháti település lakóiról szól, közelebbről az énelbeszélő családjáról, amely több szempontból is kapcsolatba hozható a szerző családjával. A cselekmény a hatvanas években és a hetvenes évek elején játszódik, de belső elbeszélésekből, visszaemlékezésekből a történelmi múlt korábbi rétegei is feltárulnak. Az ábrázolt közeg meghatározó létélménye a szegénység, pontosabban — ami többet jelent ennél — a nincstelenség. Az anyagi-gazdasági viszonyok, a geográfiai meghatározottságok, a szokások, a műveltség szerkezete, a nyelv, a tudat mind konstitutív elemei a nincstelenség fogalmának, s Borbély írói figyelme kiterjed mindezekre. A mű középpontjában álló család az általánosnak mondható nyomor közepette is kirekesztett. Az énelbeszélő anyja idegennek számít, nem érzi magát otthonosan a faluban. („A férfiaknak mindig igazuk van, az asszonyokat leordítják. Anyám meg egyébként is bekerült. / »Te bekerült vagy, te hallgass!«, letorkollják.” — 131) Apja sem számít a társadalom egyenrangú tagjának; mivel magán hordozza a bélyeget, hogy a zsidó „Mózsi fattya” (302), helyzete bizonytalan, akaratát nem tudja érvényesíteni. A boltban becsapják, és hiába tiltakozik, nem kap rendes fizetést, a téeszben megtagadják tőle a munkát, balesetet szenved, menekülnie kell a faluból, csak titokban látogat haza, a család a legnagyobb nyomorban tengődik. Testvérei megtagadják, örökségéből kisemmizik. Miután legkisebb gyermekük meghal, az anya mély depresszióba esik, a faluban azt beszélik, megbolondult.

A Nincstelenek felvonultatja a nyomorhoz kapcsolódó irodalmi toposzok egész sorát. Olvashatunk éhezésről („Egyetek, amit találtok” — 88), mázolt földről, szurkosvászonról, konyhaasztalról („Azon történik minden. Az egész »kurva életünk« — 21), folyton bűzlő moslékos vederről. A könyv tobzódik a naturalisztikus képekben, ezek között igen fontos szerep jut az állatokhoz való viszony ábrázolásának. Már a kötet első lapjain arról olvasunk, hogy az énelbeszélő anyja beleveri a macska fejét annak ürülékébe, így próbálva leszoktatni arról, hogy a lakásba piszkítson, majd seprűvel veri a „pánikban” lévő állatot, mígnem a gyerekek kinyitják az ajtót, hogy a szegény pára ki tudjon menekülni a házból. Ezután részletes leírás következik az éheztetett macska szenvedéséről, aki megpróbál lenyelni egy békát, de az túl nagy falatnak bizonyul, és kínok között tudja csak visszaöklendezni. „Hányingerem lett, olyan váratlanul ért a látvány. De nem tudtam levenni a szemem róla.” (19)

A világ érzéki megtapasztalásában alapvető szerepet játszanak az állatok, elsősorban a szárnyasok, akikhez az iszonyat képei kapcsolódnak. „Egy kiskacsánk így kapott el röptében egy méhet. Rögvest ledobta magát a földre. Látni lehetett, ahogy megdagad a nyaka. Kicsit még rángatózott a lába. Aztán kifeszült és megmerevedett. Gyorsan döglött meg. A lábánál fogva vittem ki, lelógott a feje. A begye tele volt kásával. A trágyadombba temettem. Anyám mondta, hogy oda temessem.” (134–135) Az állatkínzás, állattetemek eltakarítása visszatérő szüzsé-elemei a regénynek; az énelbeszélő gyerekként veri a tyúkokat, neki kell levágnia a galambokat — rémálomszerű képsorokat olvashatunk minderről. Némiképp szervetlenül illeszkedik ebbe a sorba az Ottó nevű szomszéd kamasz gyerek zoofil próbálkozásairól szóló rész a könyv vége felé, mely kétségkívül elborzasztó hatással van az olvasóra, ugyanakkor alighanem túllő a célon, fokozni próbálva a fokozhatatlant. Ezeknek a képeknek a halmozásával Borbélynak sikerül elérnie, hogy a befogadó elveszítse komfortérzete maradékát is — amely olvasói tapasztalat nagyon is megfelel a könyvben ábrázolt világ kilátástalanságának.

A település lakóinak hiedelmek által is meghatározott tudatszerkezetét jellemzi a következő jelenet. Az énelbeszélő, nővére és nagynénjük, Máli egy kutya pondrókkal teli, bomló tetemére bukkan. Máli belenyúl a dögbe, kivesz belőle valamit, és szoknyája zsebébe rejtve hazaviszi; mint az énelbeszélő anyjától — aki a babonaságot elvileg elutasítja, de valójában hisz benne — megtudja, ennek értelme, hogy „aki bal kézzel egy dögből valamit kivesz, majd azt két ember közé bal kézzel bedobja, azok meg fogják utálni egymást egy életre.” (67) A Nincstelenek egyik legerősebb részlete szintén a babonák világához kapcsolódik. Ez arról szól, hogyan verik ki a gyerekekből az álmot. A falu parasztjai számára ugyanis nagy szégyennek számít, ha valaki álmodik. Borbély Szilárd rendkívül tudatos elbeszélői technikát működtetve, a sötét eseménysort két elbeszélő szájába adva, és a két narrációt a gyerek énelbeszélő hitetlenkedése által meg-megszakítva számol be a sötét rítusról. Először a főhős anyja, majd az Ottó nevű szomszéd fiú árul el újabb részleteket arról, hogy egy zsákba varrott fekete macskát vernek agyon csoportosan, „lassan, unott arccal” az alvó gyerek ágya mellett, majd másnap megtaláltatják vele a macskatetemet, hogy örökre leszokjon az álmodásról. A „munka” végeztével a férfiak kiállnak a ház elé, a gyilkolás izgalmától megmerevedett hímtagjukat közszemlére téve szakaszosan vizelnek, és mint valami pogány ünnepen, buja párbeszédeket folytatnak az ott álló asszonyokkal.

A település lakóinak tudatában fontos szerepet játszanak a mágiát idéző hiedelmek, melyeket ugyanakkor hallgatás övez, és amelyek a nemzedékek váltakozásával részben el is felejtődnek. Azt például nem tudjuk meg, hogy mi történt pontosan, amikor az énelbeszélő nagyanyja, Pop Mari a csecsemőkorú főhőst pucéran, csak egy damasztkendőbe bugyolálva kivitte, körbejárta a házat, és „valami babonaságot csinált”; a részletek az anya előtt is rejtve maradtak.

Az alapvetően archaikus és pogány szemlélet meghatározza a gyerekekhez való hozzáállást. A Nincstelenek több szakasza is beszámol a gyerekverés gyakorlatáról illetve az ahhoz kapcsolódó meggyőződésekről. Borbély Szilárd folyamatosan reflektál a gyerek perspektívájára és helyzetére. A gyerekkor ebben a közegben nem a felhőtlenségé, a nevelés nem a gyengédség jegyében áll. „Én szartalak! Ne beszéljen így velem a szarom!” — mondja például Ottónak anyja, amikor az nem akarja megölni a macskakölyköket. (93) Szinte szó szerint megismétlődnek ezek a szavak a mű egy későbbi pontján, ahol pedig csak annyi történik, hogy az énelbeszélő nővére javaslatot tesz egy konyhai művelet megreformálására.

Ahogy a szexualitás a felnőttek között sem a szeretet, tisztelet és boldogság humanista keretei között működik, úgy a gyerekek magánszférája és méltósága sincs védve a reflektálatlan, az individuum sérthetetlenségével nem törődő környezet előtt. A főhős gyerektelen, kövér Magdus nénikéjéhez kapcsolódik a következő jelenet. „Nem áll fel, csak magához húz, összecsókol, a fenekem fogdossa, maga felé húz. A másikkal megfogja a pöcörőmet. / »Micsoda kis pucája van már«, mondja anyámnak és vihog. Látom, hogy kipirul. Nevetgélnek, én igyekszem kicsúszni a kezéből. Haragszom anyámra, mert vele nevet. Még mielőtt elengedne, jól belecsíp a fenekembe. Csak lassan enged el, a karmai belemélyedtek a bőrömbe.” (270–271)

Mindezek alapján sejthető, hogy a könyv alcímében megidézett messiásvárás csak hiányként kaphat szerepet ebben a közegben. A messiás motívuma összekapcsolódik a falu néma történelmével, a holokauszthoz kapcsolódó eseményekkel. 1944 tavaszán, a zsidóheccek idején nyilas suhancok verték fel a zsidó Mózsit álmából, „Éjszaka megverték Mózsiék ablakát. Az öreg kikiabált. / »Ki fágy?«, kérdezte. / »Itt a Messiás«, mondták. De nem bírták sokáig. Nem vártak választ. Kitört belőlük a röhögés.” (194) A vallás szempontjából szent, a saját kultúra és önmeghatározás tekintetében megkerülhetetlen gondolat ellen törnek itt a barbárság működtetői, hogy megsebezzék a méltóságot és megsértsék az identitást. Az én-elbeszélő családjának történetében metaforikus értelemben kerül elő a messiás motívuma. A nehéz sorsú család az elbeszélő kisöccsébe vetette reményét, az új élettől várta megváltását; a kisfiú azonban csak tizenhárom hónapot élt, és halála újabb szenvedést hozott szüleire és testvéreire. „Ahogy jött, úgy tűnt el közülünk. Szinte észrevétlen. Azt hittük, ő lesz a mi Messiásunk. Mindig csak róla beszéltünk, vagy hozzá, mert ő még nem tudott beszélni. És mivel nem beszélt, mintha utólag sem kellett volna beszélni róla. Hallgattunk is róla, leginkább anyám hallgatott.” (264)

A kicsi gyerek ártatlansága, s hogy nem tud beszélni, összekapcsolja őt egy másik értelemben vett messiással, a könyv alcímében szereplő, a falu bolondja szerepét betöltő cigányemberrel, Mesijással. A csontsovány, fogatlan, gyér szakállú, kalapot viselő, télen-nyáron mezítláb járó, a gyerek szemében kortalannak tűnő férfi beszédhibás, azt, hogy a csirkéket nem szereti, így mondja: „A tijkéket nem tejetem”. (146) Averziójának oka, hogy a csirkék bántják egymást. Mesijás senkit sem bánt, mindig mosolyog, eltűri, ha kigúnyolják — és ha másokat bántanak, nagyon szomorú. Mindig gúnyolják, van, hogy leköpik, ugyanakkor szánják, és odaadják neki a nélkülözhető holmikat: avas szalonnát, döglött tyúkot, öreg ruhákat. A kitűnően megrajzolt alak a falu lakói számára „a másik”-at jelenti, neve, szakálla és kalapja révén pedig felidézi az egykor a településen élt zsidókat. Az Olaszliszkai című „sorstragédiájában” Borbély Szilárd fontos kérdéseket feszegetett Olaszliszka magyar, cigány és zsidó lakosságának illetve múltjának konfliktusait illetően; hasonlóképpen itt is: Mesijás figurája magában hordozza a magyar vidék történelmének és mai valóságának ezeket a traumáit és feszültségeit.

A falu társadalmának peremén élő Mesijás szituációjáról nemcsak beszédhibája tanúskodik szinte jelképként, hanem az is, hogy rendre azzal bízzák meg a falubeliek, hogy kimerje a kerti illemhelyeket, amikor azok megtelnek. A „felkent” nevét viselő, végtelenül szelíd férfi tehát a testi működés alantas végtermékét hivatott eltakarítani ebben a közegben, és ezért folyamatosan viccek céltáblája — a falu nevetéskultúrájának meghatározó tárgyát jelentik az emésztés és a szaporodás motívumai. Ahogy a könyv címe mutatja, a Borbély által megrajzolt világban nincs helye a jövő reménységét, a vallás kínálta metafizikai távlatot jelentő messiásnak — csak múlt időben, rontott, tájnyelvi alakban hangozhat el a messiásvárás hagyományára emlékező szó. „Mesijás ilyenkor már ott guggol a korcsma tövében. A nagyapám is Mesijást szokta hívni, amikor gyepmester kell, aki kimeri a budit. Évente egyszer-kétszer. Leginkább tavasszal, amikor feljött a talajvíz. A Mesijást itt keresik az emberek a Rámpán, a korcsma környékén. / »Már elment a Mesijás?«, kérdezik.” (96)

A zsidóság fontos szerepet játszik a család bizonytalan identitásában. Az énelbeszélő anyja minduntalan megkülönbözteti magát/magukat a parasztoktól, de azt nem tudja meghatározni, hogy ők milyen szociokulturális réteghez tartoznak, leszámítva azt, hogy apja katonai kiképző volt. Éppen ezért szinte kapóra jön, hogy férje a tágabb család és a falu szerint a zsidó boltos törvénytelen fia — ami persze másfelől komoly hátrányt jelent érvényesülésükben. A zsidósághoz való viszony az egyik manifesztálódása a család szüntelen öngyötrésének. „Apám nem zsidó. Anyám is szokta mondani. / »Apátok nem zsidó. Csak mások tartják annak.« / A nővérem mondta, hogy ő sem zsidó. Én se vagyok az. Csak Mózsi zsidó, de róla mindenki tudja.” (182) „Anyám azt mondja, hogy mi zsidók vagyunk. Amikor mérges, mindig ezt mondja. Ha felbosszantja nagyapám vagy a falubeliek közül valaki.” (200) Amikor a főhős apja menekülése után távol van otthonától, hátramaradt családja játékosan megünnepli a szombatot, a regény utolsó lapjain pedig, miután testvérei elárulták és kitagadták, az apa jelenlétében, immár komolyan köszöntik a Sábeszt, annak ellenére, hogy az apa nem tudja pontosan az áldást, csak gyerekkori emlékeire hagyatkozik.

Az identitásnak azonban további rétegei is feltárulnak a regényben. Juszti mama, az énelbeszélő anyai nagyapjának anyja a család rutén voltáról beszél a gyereknek, anyja azonban tagadja ezt, szerinte a család a felmenők ruszin volta ellenére magyar. Máskor azt mondja az öregasszony: „Mi huculok vagyunk” (256) A nagyapa pedig így mesél: „Mi románok vagyunk.” (161) Nagyon fontos a román ősök erőszakos görög katolikussá tételéről és nyelvvesztéséről szóló elbeszélés. A felekezethez tartozás nem hittartalmak vagy magatartásminták miatt nyer értelmet, hanem az azonosság és idegenség vonatkozásában van jelentősége. „A faluban az egyetlen templom református. Oda mi nem mehetünk. / »Oláh bekerültek vagytok«, mondják. »Oda be ne tegyétek a lábatokat.«” (241)

A nemzetiségi, kulturális hovatartozás bizonytalanságával korrelál a geográfiai viszonyokról szóló, konkrétságában is jelentős, de metaforikus értelemmel is bíró földtörténeti belső elbeszélés arról, hogy „bizonytalan talapzat” (74) rejlik a táj alatt, ahol a szereplők élnek, mert régen a vidéken folyók folytak. De még a talapzat bizonytalanságáról való tudás is kétségbe vonható: a főhős anyja incselkedve gúnyolódik férjével, aki átörökítené fiának ezt a tudást. Hogy az emlékezet megőrzése, átadása döntés és végső soron hatalom kérdése, fontos belátása a Nincsteleneknek: „Anyám emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő.” (128)

Az identitás uralhatatlansága, megismerhetetlensége és ekként való — contradictio in adiecto — személytelensége tükröződik a prímszámokban, melyek fel vannak sorolva a könyv első oldalán (7), és különböző összefüggésekben megjelennek a regény egyes pontjain. Rögtön az első mondatokban: „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk.” (9) A prímszámok emlegetése néha öncélúnak érződik, talán érdemes lett volna néhányat elhagyni közülük. Ez igaz egy-két sablonos vagy túlságosan kiszámítható részletre is: például amikor az idős rokon megcsókolásától való undorról van szó, vagy arról, hogy a főhős kisgyerekként tudatlanságában megöli a kiskacsákat, vagy éppen arról, hogy a Kanadából kapott, sokáig őrizgetett csokoládé végül megpenészedett; ezek a szöveghelyek már-már giccsbe hajlók. De ilyen passzusokból keveset találunk a kötetben. Sokkal meghatározóbb az elbeszélés nagyszerű ritmusa, az, ahogy a lazán egymáshoz kapcsolódó részekből látszólag „magától” alakul a szöveg szerkezete. És a fentebb említetteken kívül nem egy feledhetetlen jelenetet tartalmaz Borbély Szilárd regénye. Ilyen, amikor a parasztgyerekektől undorodó tanárnő, Királyné meg akarja tanítani a szó helyes kiejtését, mert a hatalom nyelve nem ismeri azt, hogy , de végül valósággal kimenekül a tanteremből, mert a gyerekek az állat altesti működéséről beszélnek, „röhögnek”, és elszabadul a pokol.

Borbély Szilárd, aki a „mi úgy mondjuk” formulával a Nincstelenek számos pontján megadja egy-egy szónak azt a változatát, melyet gyerekkorában a családjában használtak, felidéz egy nyelvet, mely már nem az övé, és megidéz egy világot, mely a múlté. Korábbi interjúk, nyilatkozatok és művek alapján a regényben felismerhetjük tragikus sorsú szülei történetének megannyi elemét. A könyv utolsó lapjai a gyerekkor helyszínének elhagyásáról szólnak; ekkor már egy másik faluban lakik a család. A felserdült énelbeszélő bekeretezteti régi házuk tervrajzát. Anyja ezt így kommentálja: „Mi értelme? Mi nem vagyunk rajta, csak az üres szoba. Nincs rajta semmi, ami velünk történt…” (322) A főhős arra a belátásra jut, hogy „a rajzon egy másik ház volt, a tökéletes ház, amelyben nem élnek emberek” (323), és végül nem hozza el a rajzot a képkeretezőtől. A regény a tökéletlen házat ábrázolja, minden szenvedéssel együtt. Nehéz és megrendítő könyv, mely nem kínál feloldást.

Megjelent a Műút 2013039-es számában.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Pingback küldője: Borbély Szilárd, Nincstelenek, Már elment a Mesijás?, Kalligram, Pozsony, 2013 | critica nova
Ideje: 2013-08-14, 17:39

[…] József, „Az emlékeink ne legyenek az emlékeink”, Műút, 2013. 06. […]

Pingback küldője: Borbély Szilárd, Nincstelenek, Már elment a Mesijás?, Kalligram, Pozsony, 2013 « Critica Nova
Ideje: 2013-08-18, 11:18

[…] József, „Az emlékeink ne legyenek az emlékeink”, Műút, 2013. 06. […]

Pingback küldője: Borbély Szilárd, Nincstelenek, Már elment a Mesijás?, Kalligram, Pozsony, 2013 « Critica Nova
Ideje: 2013-08-23, 22:29

[…] József, „Az emlékeink ne legyenek az emlékeink”, Műút, 2013. 06. […]

Pingback küldője: „Semmi sem a mienk” | ÚjNautilus
Ideje: 2013-09-25, 18:32

[…] kis falu és egy család rajzát adja meg a ’60-as évekből –, amely mögött hagyományként Móricz is ott áll. Különbséget legfőképp abban mutat a 20. század „paraszt irodalmától” illetve az […]

Hozzászólás küldője: Emília
Ideje: 2014-01-04, 23:18

Te jó ég, hol nőtt fel ez az ember?

Hozzászólás küldője: Emília
Ideje: 2014-01-04, 23:19

Amiről ő ír, az EGY kisvilág, ami nagyon eldurvult a maga bajától, de ez nem ’A’ paraszti világ.

Hozzászólás küldője: Zsóka
Ideje: 2014-06-27, 10:24

Szívszorító, emberalatti világ, de IGAZ!!!!! a KÖNYV ELSŐ SZAVÁTÓL AZ UTOLSÓIG A SÍRÁS FOJTOGAT. iSTEN NYUGOSZTALJA AZ ÍRÓT!

Szólj hozzá!